Az a meseszép, szürke kosztüm

Azt mondhatnám, hogy engem a sors a tenyerén hordoz, ha nem lenne annyira képzavaros az állítás. Az ember a sorsnak - a közhely szerint - leginkább az kegyeltje szokott lenni, a tenyerén viszont a Teremtő, az Úr, a Jóisten hordozhatja, esetleg Szűz Mária. Bár a Szűzanya inkább a kötényében szokta hordozni az istápoltjait, ami azért is furcsa, mert a bibliai Mária sok mindent viselt, na, kötényt, azt aztán nem! Legfeljebb a magyarok Nagyasszonyaként, Boldogasszony Anyánkként megjelenő Szent Szűzre illik a kötény, amibe olyan nagyszerű beleképzelnünk magunkat! Mindenkinek szüksége van arra, hogy kivételesnek, védettnek érezhesse magát némelykor!

Akárhogyan is csűröm-csavarom, egy szempontból (lehet, hogy több szempontból is de most ez jutott az eszembe) valóban kivételes a helyzetem, ugyanis nem tartozom azok közé, akik folyvást a múltbeli döntéseiken rágódnak, újra és újra mérlegelik azokat, és eközben egy helyben topognak, mert elmulasztanak élni és továbblépni.

Nem! Én, ha vissza-, visszanézek, ismét úgy gondolom, hogy akkor és ott, helyesen döntöttem, és most se döntenék másképp. 

Egy kivételtől eltekintve.

Éppen nem volt munkám, ennek folytán pénzem sem, amikor a Flórián téren, az áruház mögötti árkádsor kis boltjainak egyikében éppen egy butik volt, a kirakatában pedig életem kosztümje.

A kosztüm az a bizonyos francia kosztüm volt, amelyben minden nőnek mesés, homokóra alkata lesz (miután engem nem áldott meg karcsú derékkal a sors, tehát mindig erre vágytam).

Ez a kép áll a legközelebb, álmaim kosztümjéhez:

 

 A kosztüm derekán egy gomb volt, térdig szűkülő szoknyájában kétszer olyan hosszúnak tűnt a láb, mint amilyen valójában volt, és a felsőrész bal hajtókáján, a kosztüm anyagából olyan gazdag, mondhatnám, hogy szinte buja díszítés volt, amilyet se előtte, se utána nem láttam sehol, soha. Miniatűr, kitömött gyümölcsök, szőlő, alma, körte és levelek, rózsák, indák készültek a szürke anyagból, és én csak néztem, és néztem a kirakatban, sokszor, hosszasan és sóváran.

Nem mertem bemenni a butikba és megkérdezni, hogy mibe kerül ez a csoda, mert pontosan tudtam, hogy a töredékét se engedhetem meg magamnak, Mondhatjuk, hogy egy fillért se szánhattam akkoriban erre a célra, ráadásul tudtam, hogy nincs is az akkori és a várható életemben olyan helyzet, amikor egy ilyen ruhadarabra lenne szükségem.

Aztán nem sok idő elteltével, ez a butik is, mint megannyi társa, tönkrement, az enyészetté lett, és valami századrangú turkáló vagy ilyesmi vette át a helyét.

De mégis!

Ha újra élhetném ezt a percet, a mai eszemmel nem haboznék, bemennék, megkérdezném az árat, és lesz-ami lesz, alapon megvenném ezt a lelkemhez máig annyira közelálló, díszes és felesleges ruhadarabot, csak hogy egy-egy alkalommal felöltözve ebbe, újra királynőnek érezhessem magam.