Miért kezdtem írni?

Talán azért, mert már annyiszor, de annyiszor hallottam, egy-egy átbeszélgetett délután, vagy este után, amikor valaminek az apropóján régi családi történetek, receptek, életfelfogás került terítékre, hogy „miért nem írod meg”?

Talán azért, mert az egyik unokaöcsém olyan kitartóan kérte apámat, majd halála után a nagynénémet, hogy írja már le, amit a családunk történetéről tud, mert talán ő az utolsó, aki még emlékszik minderre, és egyszerre, tök váratlanul, én is „utolsó” lettem?

Talán azért, mert amikor az én gyerekeim kamasszá váltak, annyi történet, megoldási minta, párhuzam rekedt bennem, mert már akkor is tudtam, hogy nekik is joguk van a saját életükhöz, a saját döntéseikhez, a saját hibák elkövetéséhez, mert ezekből építkezhetnek, hogy igazán erős emberek legyenek, és nem feltétlenül az én történeteimből?

Talán azért, mert én is utáltam, ha direkt „utasítást” kaptam a számomra teljesen egyedi, soha, senkivel elő nem forduló problémám megoldására, valaki egy kész receptet adott, és felhívta a figyelmemet, hogy ilyesmi mindenkivel előfordulhat? Sokkal jobban szerettem, a „képes beszédet”, amikor a tanulságot nekem magamnak kellett meglelnem az adott esettől, látszólag teljesen független történet, kavargó meseszövésében?

A mai eszemmel azt hiszem az a válasz: hogy mindenkinek joga van időnként egy önfeledt pillanatra, mikor nem a saját, időszerű problémáján gyötri az agyát és a lelkét, és aki (akár én, magam) ehhez képes, bármilyen módon hozzájárulni, annak kötelessége ezt megtenni. Nem is szólva arról, hogy ez nekem is megadja a felhőtlen önfeledtség érzését, abban az órában, amikor pirkadatkor, a kávémmal, ott ülök a félhomályban és átgondolom a következő mondatot.

Köszönöm!