Mindig könyvvel

Ugyan, ha útnak indulok, szeretek takarékoskodni a súllyal, ami a vállaimra nehezedik, vagy ügyetlenül, a hónom alól csusszan ki váratlan pillanatokban, de ennek ellenére, már jó ideje nem megyek sehová könyv nélkül.

A mostani táskám csak 300 oldal alatti terjedelmű könyv betuszkolására alkalmas, ha vaskosabb példányt vesz ki nekem Sárka lányom, az olvasnivalók lovagias házhoz-szállítója, akkor marad a könyv hónom alá csapása, mint egyetlen megoldás.

Miért?

A várakozási idő alatt, orvosnál, ügyintézés közben, hosszabb (3-4 megállónál hosszabb) utazás alatt, nagyjából három dolog eshet meg az emberrel: vagy nézelődik, és újra rátekintget a már ezerszer látott, unásig ismert és nem túl érdekfeszítő külső látványra, vagy csapdába esik, és egy utas-, várakozó társ végtelen és többnyire roppant untató, esetleg bőszítő monológját hallgathatja végig, végül rabja maradhat a saját gomolygó gondolatainak.

A gondolatok gomolygásának az a sajátossága, hogy az ember egykettőre a kedvenc lidércnyomásai egyikénél ragad le, újra és újra végig gondolva a lehetséges kiutakat, vagy magát a teljes kiúttalanságot, és a várakozási idő végére, mint egy túlfeszített rugó, pattanásra készen, idegesen vág bele valódi küldetése teljesítésébe.

Kinek jó ez?

Nekem semmiképp, annyi szent, ezért vaskos könyvek hurcolásával kerülöm el a kelepcéket. Ha akarom, olvasok, ha mégis arra vetemednék, hogy szemlélgessem várakozó társaimat, ami a legbiztosabb megoldás egy beszélgetésre, akkor azt teszem, de mindig ott van nálam és velem, a kiutat jelentő, biztonságos megoldás, az olvasás.

Ma délután a drága (keresztnevével azonosítva) Tamás doktorhoz kell mennem, ő kezelte Anyut egészen a haláláig, Apu életét is megmentette néhányszor, és most már vagy negyed évszázada nekem is kedvenc orvosom, ráadásul (bár vagy 15 évvel utánam), szintén az „Árpádba” járt, voltak közös tanáraink.

Igazán havonta kellene kontrollra járnom, legalábbis Anyu havonta járt vérvételre, ellenőrzésre, én azonban ennél sokkal fegyelmezetlenebb vagyok, most éppen három év kihagyással jelentkeztem, de ez már előre lépés az ezt megelőző, négy éves kihagyáshoz képest. 

Annyira szeretem, hogy Tamás doktor csak éppen egy-egy szemöldök-ráncolás és legfeljebb félmondatnyi szemrehányás után nem folytatja a dorgatóriumot, talán már belenyugodott, hogy az Istennek se alakul ki bennem a kellő „betegségtudat”, és aztán túllépünk a kimaradt vizsgálatok kérdéskörén.

Jól vagyok, zsigereimbe égett a cukorbetegséggel együtt járó életforma, táplálkozási, életvezetési rend, hiszen éppen 18 éves voltam, amikor Anyunál kiderült ez a betegség, és ettől kezdve az egész család egységesen, a diéta szabályai szerint étkezett, Nagyi, aki a nagycsalád háztartását vezette, egyszerűen nem volt hajlandó kétféleképpen főzőcskézni, kapta mindenki a diétásat. Aki végképp nem bírta, mint Csöpi nagynéném, az utólag megcukrozhatta a maga adagját, vagy kaphatott valódi csokoládét, édességet, a tiltott gyümölcsökből (mint banán, vagy sárgadinnye, szőlő, vagy szilva) azt, amit szeretett volna.

Ennek idestova lassan már 50 éve, és ma már nem is tudnám használni a cukrot, a mézet, annyira hozzászoktam a cukormentes édesítés megoldásaihoz.

Szerencsémre járulékos betegséget nem szedtem össze, a vérnyomásom inkább alacsony, azt a kis aritmiát, ami az egyik stresszes munkahelyem ajándéka, napi egy tablettával karban lehet tartani, ezért úgy döntöttem, hogy megspórolom magamnak mindazt az izgalmat, félelmet, amit Anyu olyan nagyszerűen gyűjtögetett, építgetett magának, a havi kontroll segítségével.

Ott volt ugye a magánorvosa, akihez a vérvételi eredményekkel kellet járulni, ezért először elmentünk Tamás doktorhoz vérvételre (meg itt volt kórházi elhelyezésre is lehetőség, szükség esetén). Aztán elmentem az eredményért, aztán Sanyi bácsival elmentek a magánorvoshoz, aztán én elmentem a házi orvoshoz, mert Anyu ragaszkodott a közgyógyellátás igénybevételéhez (mert ami jár, az jár), és ehhez családorvosi közreműködés is szükséges volt. Ezután jöhetett a gyógyszertár, jó esetben egyszer, de többnyire inkább kétszer, mert vagy volt éppen raktáron minden szükséges gyógyszer, vagy nem. És ez a tortúra havonta ismétlődött, Anyut pedig mindenhova vinni kellett, mert nem tudott (vagy nem volt hajlandó) buszra, villamosra szállni.

Már a vérvétel előtti napokat megmételyezte a félelem, hogy milyen lesz a nővérke, ügyes lesz-e, milyen az eredmény, az eredményre várakozás napjait ugyancsak átjárta a drukk, aztán rettegett a magánorvos értékelésétől, a két doki, esetleg egymásnak ellentmondó véleményétől, szóval egy merő félelemben élt le közel negyven évet.

Na, ezért nem járok havonta kontrollra!

Ha mégis elszánom magam, akkor viszont csakis könyvvel indulok útnak!