2015. július 30., csütörtök

Karapancsa

Valamelyik családi visszaemlékezésben már megemlítettem, hogy Ili néni férje dr. Falubíró Vilmos, eredetileg Altdorfer volt, édesapja a Habsburg család karapancsai vadászkastélyának és vadasparkjának a fővadásza, vagy főintézője volt. Vili bácsiék tartották a kapcsolatot a Habsburg utódok némelyikével, leveleztek, és valamelyik főhercegnő, ha Magyarországra jött, Vili bácsiékat is minden alkalommal meglátogatta.

Vili bácsi minden évben kapott a karapancsai Nagy kastélyban egy-két hét nyaralási lehetőséget, mert egyébként ez a kastély a „high society” számára volt reprezentatív kirándulási és szálláslehetőség, oda hétköznapi, földi halandó nem nyert bebocsáttatást, de még csak hallani sem hallott róla.

Ili néniék, a Húgomat vitték el először Karapancsára, fiatal felnőtt korában, látott fekete gólyákat, úszott a vegytiszta vizű Dunában, lebarnulva, kisímulva jött haza a feketególya szárnytollakkal és felejthetetlen élményekkel, én meg sóvárogtam.

Mindig mondom a lányaimnak, hogy óvatosak legyenek, legyünk a vágyainkkal, mert azok hajlamosak arra, hogy teljesüljenek előbb-utóbb, persze  nem akkor és nem úgy, ahogy elképzeltük, és akkor az ember lánya ott áll egy-egy megvalósult álommal, amire már végképp semmi szüksége, és totális csalódásnak bizonyul.

Csaknem így jártam Karapancsával is, amikor 25 évvel később, már elváltan, két felnőtt, önálló leszármazottal, meghívást kaptam Ili néniéktől, hogy Sárkával és Janó unokaöcsémmel együtt töltsünk négy napot velük együtt Karapancsán. Két autóval mentünk, a sajátunkat én vezettem, a minket követő, és jól vezető Janó öcsém legőszintébb röhögésével kísérve, mert nekem még a meredekebb ívű kanyarokkal is gondom volt.

Ili néni – aki velünk utazott - fejből navigált, majdnem tökéletes pontossággal, míg a 80 év feletti Vili bácsi – aki Janót irányította - szokásosan, tudományos alapon, bár sokkal több tévedéssel és vitával, de végül is leértünk. A látvány, mit mondjak, impozáns volt.



Még ennél is jobban meglepődtünk, amikor beléptünk a barna bőr borítású, klub-garnitúrával berendezett hallba, és még ennél is sokkal jobban, amikor a biedermeier bútorokkal berendezett, saját lakosztályunkba jutottunk, szobánként saját fürdőszobával.






Amikor a tényleg fejedelmi gazdagsággal megterített vacsora-asztalhoz ültünk, ahol szarvaskolbász, vadkan-szalámi, vadkan-szalonna és mindenféle saját termésű paradicsom, zöldpaprika, frissen sült házikenyér volt csak az előétel, már éreztük, itt vége minden fogyókúrának.

Aztán minden alkalommal másképp főzött leves, többféle húsból álló, változatos köretekkel kísért második fogás és házi sütemény, mint desszert, fekete kávé, porcelán teríték, ezüst evőeszköz, reggelire házi dzsem, méz, házi savanyúság, felvágottak, tojásételek.



Ilyen ellátásban még szinte soha nem volt részem, pedig szó szerint bejártam közel az egész világot, hivatalos utakon, és magánemberként, az általam legnagyobbként tisztelt köztársasági elnök, Göncz Árpád kíséretében, az üzletember delegáció tagjaként jártam Törökországban, dél-Amerikában, közép-Ázsia több államában, sok mindenben volt részem, államfői fogadásokban, sokcsillagos szállodákban, de Karapancsa tökéletesen versenyképes volt.

Itt tapasztaltam meg életemben másodszor az elektroszmog fogalmát a gyakorlatban. Itt, a Gemenci erdő kellős közepén, csak a kastély környékén volt elektromos áram, azt is talán valami helyi generátor állította elő, mert este 10 után, amikor mindenki lefeküdt, vége szakadt az áramszolgáltatásnak, és olyan mélységes sötétség vett minket körül, amit annak előtte legfeljebb Ráckevén tapasztalhattunk, a nem ritka áramszünetek esetén, de itt sajnos nem volt mindenhol előkészített gyertya és mécses, mint Kevén, itt csak áthatolhatatlan sötétség volt, és neszekkel, zörejekkel tarkított mélységes csönd. Egy-két éjszakát követően is ijesztő volt a természetnek ez a közelsége és mélysége.

A másik döbbenet a Gemenci erdő volt. Vili bácsi tiszteletére kaptunk egy lovaskocsit, az vitt körbe bennünket az ősvadonban. Csakhogy ez nem volt korántsem zökkenőmentes. Vili bácsi, a maga 80 évével, magas hangjával, amely izgalmi állapotban egyre magasabb frekvenciára kapcsolt, a bakon állt, közvetlenül a kocsis mellett, és bármit meglátott, őzeket, rókát, azonnal visítva közölte az ő Ilikéjével, mialatt mi azon drukkoltunk, hogy a kisöreg le ne essen a kocsiról. Ili néni szintén éles hangon utasítgatta Vili bácsit, hogy ne riassza el 5 kilométeres körzetben az állatokat, míg mi Sárkával, a saroglyán, megpróbáltunk fennmaradni a kocsin, erősen csimpaszkodtunk, amíg elölről a szúnyogok, hátulról meg a bögölyök csípkedtek bennünket. 



Nem láttuk meg a fekete gólyák, magasan a fák közé rakott fészkeit, rettegtünk, hogy egy mélyebb, vízzel telt gödörben felborul a kocsi, vagy mi esünk bele a sárba, nyomasztott bennünket, hogy Vili bácsi belepusztul az izgalmakba, szóval teljesült a karapancsai vágyálom, de rémálom lett belőle.


A menekülés váratlan volt, ugyanis a szó szerint milliomos Vili bácsi a második napon elkezdett azon sopánkodni (mit sopánkodni, az aggodalomtól egyre magasabb hangon, inkább sipítozni), hogy kiesszük a vagyonából, és hogy mennyibe fog ez a kirándulás neki kerülni. Ezt mindannyian érzékeltük, úgyhogy együttes erővel, félszavakkal, alig kimunkált magyarázatokkal, de egyező akarattal elindultunk szépen hazafelé. 

2015. július 29., szerda

Az abroncsszoknya

A 60-as évek elején divatba jött az abroncsos szoknya. A divatos öltözködést, az akkori szűkös körülmények között az asszonyok-lányok többsége úgy oldotta meg, hogy keményítgette, vasalta a bő, parasztszoknyáját, és minden este kimosta az aznap viselt fehér blúzát, hogy másnap is legyen mit felvennie.



Naményi Zsuzsinak, unokatestvérem jegyesének, vagy talán már feleségének azonban varrónő volt az édesanyja, és Zsuzsinak olyan abroncsszoknyás ruhákat varrt, amit én, akkor 8-9 évesen, csak csodáltam, ámultam és rettentően irigyeltem.



Sajnos semmi esélyem nem volt arra, hogy én is kapjak ilyet, Anyu, mint már említett, puritán volt, és noha ő is mosta, vasalgatta a saját bő szoknyáját, hozzá való fehér blúzát (neki két blúza is volt!), de arról, hogy nekem is legyen valami hasonlóm, még csak szó sem eshetett!

Már az is szerencse volt, hogy legalább nyáron nem kellett a jó esetben fehér, fekete lakkbetétes, magas

szárú, fűzős cipőt hordanom (rosszabb esetben, ha csak azt lehetett kapni, sötétbarna volt a fűzős cipőm), mert nyárra kaptam szandált, azt az egy „modellt”, amit akkoriban kapni lehetett.

Majd meghaltam egy abroncsos szoknyáért, ráadásul éppen reménytelenül szerelmes voltam Pete Gyurkába, a viceházmesterné, nálam egy-két évvel idősebb, magas, szőke fiába, aki természetesen észre sem vett, és akivel (meg a testvérével, Pete Ágival) nekem, nagyanyai parancsra nem volt szabad barátkoznom, főleg azt követően, hogy pár évvel korábban, Pete Ágival fodrászosat játszottam.

A Nagyi konyhájában, gondosan, a befelé nyíló konyhaajtó elé húztuk a hokedlit, arra ráraktuk a kis fonott karosszéket, oda ült Pete Ági, a kedves hölgyvendég. Még szerencse, hogy Nagyi nem nyitott be, és nem borultunk le a konyha kövére, székestül, fésűstől, ollóstul. Én mögé álltam a hokedlire, és a konyhai ollóval szépen a tövénél levágtam Ági egyik hosszú szőke copfját. Noha később Ági is igazított az én fülig érő, barna tincseimen valamennyit, mégis csak nekem kellett odaadnom nekik kárpótlásképpen mind a három forintnyi, megtakarított pénzemet, és az én sérelmemet senki nem orvosolta, ám mindkét család, kölcsönösen eltiltott bennünket a további barátkozástól.

Így Pete Gyurka is még inkább elérhetetlenné vált, bár a hátsóudvari lakásuk irányába nyíló ebédlő ablakot kitárva, gyakran adtam neki koncertet, zongorán kísértem magam, és akkori slágereket, meg saját, melankolikus szerzeményeimet játszottam (8 évig tanultam zongorázni Mimi néninél), de ez sem vezetett sehová.

Egyszóval létkérdéssé vált az abroncsszoknya. Hogy szerezzek egy megfelelő alsószoknyát, arról nem is ábrándoztam, viszont a Szépvölgyi úti ház kamrájában (korábbi konyhában) találtam egy jókora tekercs, rozsdás drótot, ami megmozgatta a fantáziámat. 


Éppen egy bővebb szoknyás, kockás nyári ruha volt rajtam, aminek átszúrtam a felhajtását, belefűztem a girbegurba, rozsdás drótot, valahogy elvágtam, ahol kellett, összetekertem a végeket, és a hármas tükörben megszemléltem a végeredményt. Csapnivaló volt. Az abroncs görbén, itt-ott megemelte a szoknyám szélét, de az összkép irtó messze volt az abroncsszoknya kívánatos, kupola-szerű képétől.

Eléggé elkeseredett voltam egészen addig, míg fel nem másztam a Nagyiék házának kapujánál lévő kőtömbre (a Gavács néni trafikja mellett), kedvenc megfigyelő-helyemre, ahonnan az egész Lajos utcát be lehetett látni. A kőtömbön állva, a szél belekapott a szoknyámba, és meseszépen kidomborította, ahol kellett. Üröm volt az örömben, hogy a szél néha elült, de igazán csak néha, és én óraszám, rendületlenül álltam a kőtömbön, saját meseszépségem biztos tudatában.


Azt, hogy a ruha tönkretétele miatt mit kaptam, fedje balladai homály, de azt mondom most is, hogy megérte!

2015. július 28., kedd

Sárka és a természet



Sárkám különleges adottsággal született. Az első gyanús jel az volt, amikor úgy másfél éves korában, egy kivételesen szép kora tavaszi vasárnap, családi kirándulásra mentünk a közeli Hármashatár-hegyre. Kiszálltunk a hegyi busz végállomásán, és nekiindultunk a rétnek, egészen az első bokorig, aminek még hajtások nélküli, csupasz ágait szinte teljesen elfedték a tavaszi nap melegére életre kelt katicabogarak.



Sárka a kis téli kezeslábasában lehuppant a bokor elé, és az amúgy igen aktív, örökmozgó innen aztán elmozdíthatatlan volt. Bódultan nézte a katicákat, néha egy kicsit megsimítgatta a bogarakat és azok meg se mozdultak. Zsófi vidáman futkározott, gyűjtötte a kiürült csigaházakat, a kövecskéket, de Sárka rezzenetlenül ült, és elmélyülten szemlélte a katicákat.

A következő nyáron Ráckevén éppen a zöldborsót szedtük, amikor Sárka rábukkant egy kis zöld hernyóra. Azt hiszem, hogy minden normál kislány undorodik a hernyóktól, és sikoltozva menekül előlük, Sárka azonban elnevezte a hernyót Ábelnek, befőttes üvegbe rakta, minden nap friss leveleket vitt neki, hazahoztuk Budapestre, és az erkélyen sétáltatta a hernyóit, mert a nyaralás végére már tisztes gyűjteménye volt mindenféle a kertben gyűjtött hernyóból. Amikor néhány bebábozódott, egy kiszolgált teáskannában az erkélyen teleltek át, és irtó jellegtelen, molylepke-szerű lepkévé váltak.



Nyári napokon a ház falán napozó kicsi gyíkok, amelyeket az ember puszta jelenléte és legkisebb mozdulata is riadt eliramodásra késztet, Sárka kezére másztak, és ott vidáman tovább napoztak. Aki tartott már a kezében gyíkot, az tudja, hogy a kis karmaival megkapaszkodó, izgő-mozgó, rettegő kis lényt nem kellemes érzés kézben tartani, de Sárkát ez nem izgatta, boldogan nézegette a kis hüllőket.


Ha mezőn sétáltunk, az biztos, hogy Sárira rászálltak a pillangók, el is nevezte magát úgy négyévesen lepkefogó, copfos Sárinak. 


Sárinak köszönhetem azt is, hogy egy erdei kirándulásunkon, életemben először, zöld gyíkot láttam, Sárka fedezte fel, azt terveztük, hogy hazavisszük, de aztán megsajnáltuk, és útjára engedtük, a saját, megszokott környezetében.



Most a szobájában a következő jószágok élnek:

-    egy ékszerteknős, amely olyan háromcentisen érkezett hozzánk, és most nagyobb, mint egy férfitenyér. Ha nem kap – szerinte - időben kaját, úgy kaparja az akváriuma falát, amivel csak az iskolai táblán megcsikorduló kréta hangja kelhet versenyre,



-    két kalitkában összesen hét pinty, a zöme nálunk kelt ki, de mindig kerül egy-egy friss tojó, vagy hím. Van közöttük olyan, mint a képen, van fehér, egyszerű szürke tojó. A legtermékenyebb pár most éppen nyolc tojáson ül. A madaraknak Zaza unokám ad nevet, többnyire a Csillagok háborújából, de amióta zenebolond is lett, már Mikel Jacksonunk is van,


-    egy hullámos papagáj pár, éppen ilyenek, mint a képen. Ezek a leghangosabbak, úgy hajnali fél öt körül tör ki közöttük a csetepaté, engem nem zavar, de Sárka elég sokszor ballag le kora reggel morcosan, hogy már megint idő előtt verték föl a papagájok.



Az emeleti fürdőszobában lakik, Gepetto nyomán, egy kör alakú üvegedényben, Cleo az aranyhal helyett, Dorothy a piros, sziámi harcos hal. Dorothy némi zöld vízinövény mellett, magányosan él, így nem eheti meg az akváriumi társakat, de láthatóan vidáman úszkál, vagy csak úgy lebeg.


 Természetesen kutyánk is van, Marci, vagy rosszabb perceiben Márton. Márton az ötödik, tartósan velünk élő kutyánk, ha az átmenetileg nálunk lakókat is számítjuk, a nyolcadik.
Csúcsidőszakban négy kutyánk volt, két felnőtt és két kölyök, de ezt az időszakot ne emlegessük!

Mostanában csak hetente egyszer-kétszer merül fel, és nem naponta, hogy még milyen állatka élhetne velünk, de szerencsére eddig én állok nyerésre ebben a kérdésben, és nem bővült a létszám.


Sárka csak két lénnyel nem képes együtt élni, az egyik a mezei poloska, a másik a darázs. A mezei poloskát műanyag pohárral megfogja, és visszatessékeli a kertbe, viszont a darazsakat irtanunk kell, mindenféle fújkáló szerekkel. Egyszer még a konyhai szagelszívónkba is beköltöztek a kivezetést lezáró kerámia-rácson keresztül, és ijesztő zúgásukat, zümmögésüket csak egy jó idő elteltével tudtuk beazonosítani.

2015. július 27., hétfő

Zsófi és a szellemek



Nincs az a szülői szeretet, gondoskodás, ami megmentené a gyerekeket a félelemtől, a rettegés érzésétől. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a sztereotip gondolkodás, hogy tudniillik a megfélemlített gyerek fél, a szeretetben nevelt gyerek pedig nem, egyszerűen butaság.

A gyerekek megkeresik maguknak a félnivalót, alighanem azért, mert ezt az érzést is át kell élni, meg kell ismerni, és jobb, ha erre a család védelmében kerül sor, még kellő időben. Nem szólva arról, hogy a félelem az önvédelem, az életre felkészülés egyik fontos kelléke, eszköze, fékez, meggondolásra késztet, visszatart, olykor éppen fordítva, inspirál, sarkall.

Noha egy szülő számára nincs „félelmetesebb” (és kockázatosabb) egy félelmet nem ismerő, túlzottan vakmerő gyereknél, messze nem azt akarom mondani, hogy ijesztgetni kell a gyerekeket, de néha engedni kell, hogy átéljék a félelem érzését is.

Hangsúlyozom, hogy néha, és mindig ott kell lennünk, hogy megnyugtassuk, megdédelgessük a kis szorongót.

Zsófim úgy három-négy évesen a szellemektől kezdett félni. Pedig ez még az a történelmi időszak volt, amikor a gyerekek nem néztek TV-t, legfeljebb az esti mesét, nem is voltak mesecsatornák, én válogattam meg a könyveiket, én olvastam fel a meséket, verseket, szóval nem is tudom, hogy került napirendre a szellem-kérdés.



A szokásos feloldási kísérletek, mint összebújás, figyelem elterelés, lámpagyújtás, minden sarok és zúg átnézése nem vezettek sikerre, Zsófi változatlanul félt a kísértetektől, szellemektől.

Éppen Ráckevén voltunk, amikor egyik este Zsófi a nagyapjával, Papóval is megosztotta a félelmét. 



Papó az egyik szekrényből elővett egy ősöreg, hosszú fehér férfi hálóinget, és egy férfiinget. A hálóinget ő vette fel, Zsófira ráadta a férfiinget, és „na most elmegyünk a temetőbe, és találkozni fogunk a szellemekkel, kísértetekkel, ha vannak” felkiáltással elindultak a ráckevei temető felé, kézen fogva, kettesben.




A ráckevei szekrények valóságos kincsesbányák voltak az én gyerekkoromban, de még a gyerekekében is. Régi férfi és női kalapok, ingek, hálóréklik, ágyneműk, hímzett terítők, horgolt csipkék, újságok, könyvek, különleges tárgyak, mint forróvizes hasmelegítő, korcsolyakulcs, cipőgomboló voltak bennük felhalmozva, a maradványai máig megvannak.

Szóval elindultak kettecskén a háztól olyan párszáz méterre lévő Temetőköz felé. A főutcán még volt közvilágítás, de a Temetőközben nem, és oda még házak ablaka se nyílt, ami adott volna némi fényt, csak a holdfény világított.

A ráckevei temető máig is inkább liget, mint más, tele van bokrokkal, magas fákkal, és mindenhol virág, sok ültetett, de sok csokor is, és persze akkoriban soha nem zárták a kapuját.


Hogy mi történt, mi nem a kirándulásuk során, nem mesélték el, eltekintve attól, hogy egyedül a temetőben lakó temetőőr ijedt meg egy kicsit meglátva a két fehérbe öltözött alakot, de amint Apu ráköszönt, felismerte a hangját, és csak annyit mondott, hogy ja Béluskám, csak ti vagytok? Majd visszaballagott a házába, Papó és Zsófi is hazasétáltak szép komótosan (én természetesen a kapuban állva vártam őket, és izgultam végig azt a bő fél órát, amíg vissza nem érkeztek). Zsófi ettől kezdve nem félt sem az éjszakai sétálástól, sem a kísértetektől. 

Hiába na, Papó is nagy varázsló volt.

2015. július 26., vasárnap

Ráckevei madaraink

Ha lent vagyunk Ráckevén, a jobboldali szomszédasszonnyal – ahogy kell – a kerítésen keresztül szoktunk beszélgetni. Így volt ez az elődjével is, a mi Katónkkal, így folytatódik velük is. A kutyáink is beszélgetnek közben. (Baloldali szomszédunkkal, Magdi barátnőnkkel csak azért nem beszélgetünk így, mert a kerítést mindkét oldalról, sűrűn benőtték a bokraink, vele telefonon, vagy személyesen diskurálunk.)

Meséli a szomszédasszony, hogy a micsoda madárforgalom van a mi kertünkben, nyilván, mert mi csak egy-két hetente vagyunk ott, akkor is legfeljebb 2-3 napra, nem háborgatjuk a madarakat. Ősztől Ráckevén is etetjük a madarakat, úgyhogy minden okuk megvan arra, hogy otthonosan érezzék magukat a kertünkben.

A madarakról mindig Micu néni, régi kolléganőm jut az eszembe. Micu néninél jobb  külkereskedelmi ügyintéző nem létezett. Még 70 évesen is dolgozott, holott alig volt porcikája amit még nem operáltak meg. Meglehetősen népes családjából egyedül ő élte túl lágert.

Idővel férjhez ment, talán két gyereke született, majd számos unokája, mindegyiket szerette és támogatta, de a függetlenségét nem adta fel, szeretett dolgozni, szeretett emberek között lenni. Micu nénit – saját bevallása szerint - az élet istentagadóvá tette. Meghitt beszélgetéseink egyike során azonban azt mondta: tudod lányom, engem annyit vert a sors, hogy jobb, ha nem hiszek Istenben, miért rá haragudjak? Azonban amikor látok egy virágot és egy madarat, mint például a kolibrit, és ezek úgy vannak megtervezve, hogy egymás nélkül nem léteznének, a madár porozza be a virágot, így hozhat termést, a virág meg táplálja a madarat, na akkor, a mindenben megmutatkozó harmónia pillanatában, bármi is történt velem és sokakkal, hajlamos vagyok azt hinni, hogy ebben az isten dologban még van gondolkodnivalóm.
Ettől a beszélgetéstől kezdve a madarakról egy pillanatra mindig Micu néni mosolygó arca, görnyedt apró alkata jut az eszembe.

Visszatérve ráckevei madarainkhoz, két kerttel lejjebb fészkel egy örvös galamb pár, akik sok időt töltenek a mi kertünkben, mi is nagy élvezettel szoktuk hallgatni sajátos burukkolásukat. Megmutatta a szomszédasszony, hogy melyik beton kerítésoszlopunkon szokott megpihenni a vércse vadászat közben.
Örvös galamb:

 Vércse:


Laknak nálunk zöldikék, kenderikék, cinkék nagy tömegben, fekete rigók, sőt a környéken lakik valahol néhány fenyőrigócsalád is, megdöbbentő élmény, amikor csigát tör a fenyőrigó, két lába közé fogja a csigaházat, csőrével addig kopácsolja, meglehetősen hangosan, amíg a csigaház eltörik, és akkor jó étvággyal befalja a csigát. A törött csigaházakat minden alkalommal söprögethetjük a betonozott teraszról.

Zöldike:


Kenderike:

Fenyőrigó:


Érdekes, hogy amíg a budapesti kertünk és környékünk tele van szarkákkal, Ráckevén nem találkoztunk még velük.

A ráckevei ház déli tájolású, a két keletre néző utcai ablak kivételével délre nyílnak az ajtók és ablakok, a ház északi frontján - ez néz a jobboldali szomszéd felé, sőt ez alkotja a kerítést is - nincs nyílás.

Azaz eddig nem volt. Ezen a tavaszon ugyanis egy meggyvágó pár rést talált a vakolaton, azt kellő mértékben kiszélesítették, és mostanára már hat madár lakik a ház hátában. Elférnek, hiszen olyan 70 centi vastag a vályogfal. Én ennek nagyon örülök, mert a családi babona szerint az a ház, amelyen madár fészkel, szerencsés, és lássuk be a szerencséből mindig elfér még egy kevés (vagy sok J).

Meggyvágó:




Csak azért haragszom a meggyvágókra, mert naplementekor a párok a legmagasabb fák csúcshajtásaira ülnek, és onnan csevegnek egymással. Ez még kedves is lehetne, ám az egyikük, minden egyes késő délután, hosszasan mondogatja, hogy szipirty, szipirty, szipirtyó! Hát ez már mégiscsak szemtelenség! Így világgá kiabálni!

Bohócok

„1945 után a cirkusz népszerűségének számos jelét lehet számba venni. Feltűnő pl. hogy 10 éven keresztül igen gyakori volt vezető komikus színészek fellépése a Fővárosi Nagycirkusz porondján (Feleki Kamill, Salamon Béla, Alfonso, a Latabárok). A cirkusz kedvelt témaként szerepelt több filmben is, és a rádió – a legnagyobb hatósugarú tömegkommunikációs eszköz – egyik legnépszerűbb gyermekműsora a Csinn-Bumm cirkusz volt. Ez a műsor eredetileg matinéként is szerepelt a Fővárosi Nagycirkuszban, sztárszereposztásban: Bilicsi Tivadar, Rátonyi Róbert, Ascher Oszkár, Pethes Sándor, Komlós Vilmos stb. fellépésével.” Ezt találtam az interneten, a magyar cirkusztörténet keresésre.

Ez nekem azért nagyon érdekes, mert a szüleim valószínűleg engem is egy ilyen Csinn-Bumm matinéra vihettek el először, és nagyon hosszasan utoljára cirkuszba. Nem lehettem még 5 éves, mert még egyke voltam, de sokkal fiatalabb se, mert pontosan emlékszem, hogy pocakjára feszülő, fehér selyem harlekin jelmezben Bilicsi Tivadar volt a porondmester, és Latabár Kálmán volt az egyik bohóc.

Azért vagyok biztos az emlékeimben, mert szokatlanul korai időkre is visszaemlékezem. Hat hónapos voltam, amikor végre meg merte kockáztatni a gyerekorvosunk a BCG oltás beadását (addig olyan satnya voltam a 2 kilós születési súlyom miatt, hogy nem merték beadni). Emlékszem arra, hogy a Nagyiék ebédlőjében a nagy asztalra fektettek hasra, mert Nagyi nem engedte a vállamba adni az oltást, mert ha felnőtt nőként mélyen kivágott ruhában megyek majd bálba, ne legyen a vállamon az a jellegzetes forradás (ezt Nagyi mesélte), úgyhogy nekem a combomon van a kerek heg. Arra is emlékszem, hogy a kék plédemen fekszem, és a nagyiék kék cserépkályháját nézem. A karcsó, kékcsempés kályhát még gyerekkoromban elbontották, és a 60-as évek elejének megfelelő, okkersárga cserépkályha került a helyére. Emlékszem a három éves koromban kórházban töltött időre is, a szobatársaimra, a süketnéma kisfiúra a rácsos kiságyban, a fruttira, amit ágyszomszédomtól kaptam, pedig még nem ehettem, meg életem első és eddig egyetlen ájulására is, amikor a kórházi nővérke erőltette, hogy jó pár nap eszméletlenség után, én is sétáljak körbe az asztal körül, mint a többi gyerek, és akkor minden olyan sötét lett.

De visszatérve az eredeti történetre, Latyi Matyi miatt az első negyedórában el kellett hagynunk az előadást.



Latyi Matyi ugyanis pilincka járással, rogyadozó lábakkal és jobbra-balra ingó fejjel óbégatott a porondon, amitől én azonnal elkezdtem zokogni (mindenki más harsogva kacagott), és nem voltam hajlandó elvenni a tenyereimet a szemem elől, mert attól féltem, hogy eltörik a bohóc bácsi nyaka, legurul a feje, és akkor vége a világnak.

Mit mondjak! Anyuék rettentő csalódottak voltak, és nagyon valószínű, hogy a jegyek árának előteremtése sem volt könnyű a számukra.

Aztán hosszasan nem volt téma a cirkusz, mígnem a Húgom is olyan 4 éves lett, és Anyu elérkezettnek látta az időt arra, hogy újabb kísérletet tegyen a cirkuszművészet megszerettetésére.

El is mentünk, én már fegyelmezett 9 éves nagylány voltam, viszont a testvérem az első negyedórában Anyu ölébe borult, és elaludt. Ezúttal egy alvó gyerekkel a szüleim karjában hagytuk ott az előadást, és az én gyerekkoromban több kísérletre nem is került sor.

A lányaimat sem kényeztettem túl sokat a cirkusszal, ha Ráckevén, vagy külföldi nyaralások során összetalálkoztunk egy-egy vándorcirkusszal, akkor elmentünk az előadásra, de őszintén szólva úgy rémlik, hogy igazán csak a lányok apja élvezte ezt.

Édesanyám azonban nem adta fel! Már mindkét lányom megszületett, és egyszer, talán karácsonyra, kaptak egy-egy, olyan 30 centis, plüss bohócfigurát. Máig nálam vannak, soha nem játszottak vele.

Telt múlt az idő, és megszületett a Testvérem legkisebb gyermeke, és egyetlen kislánya. Amikor egy éves lett, találtam egy hímzős könyvben egy falra akasztható hímzés mintáját, ami mellett a baba magasságának változása követhető egészen másfél méteres nagyságáig, mit ad az ég, az ábrán egy léggömböket tartó bohóc volt. Nekiláttam, kihímeztem, körbeszegtem, és hogy teljes legyen a dolog, gyorsan varrtam két, egyenként félméteres bohócfigurát, kihímeztem az arcát, kitömtem, kiégethető gyurmából kis keménykalapokat formáztam, feketére festettem, és boldog voltam az ajándékkal. Szegény Húgom úgy suvasztotta el, hogy soha nem láttuk, de soha nem is említettük.


Azért bízom benne, hogy nem egy az egész családon végig ívelő bohóciszonnyal, kuloulrofóbiával állunk szemben, ugyanis volt egy kivételes eset.

Talán a második külföldi nyaralásunk alkalmával, amikor Sárka még éppen csak iskolás volt, a szokásos eseti séták során Sárka lecövekelt egy kirakat előtt, ahol egy piros selyemruhás, síró harlekin bohóc üldögélt. (Sajnos csak fehér ruhás képet találtam .)




Sárka mozdíthatatlan volt. A bohóc meg drága. A mi akkori jövedelmünk éppen csak elbírta a kéthetes tengerparti nyaralást, apartmanban, otthon főzéssel, nagy beosztással. Sárka viszont nem kért gyakran, a bohóc elbűvölte, így mit volt mit tenni, megvettük a síró bohócot. Már sajnos elmállott, sokáig a garázsban lapult egy nagy zacskóban, de mostanában nem láttam.

További biztató jel, hogy Zalán unokám szereti a cirkuszt, igaz, hogy főként a légtornászokat és az állatidomárokat, de még nem kellett bohóc miatt kijönnünk, legfeljebb a bohócszámok alatt egy kicsit közelebb húzódik valamelyikünkhöz, és ha túl hangos, befogja a fülét.


2015. július 25., szombat

Apám testvérei

Apunak három lánytestvére volt. Már a nagyszüleimről beszélve említettem, mi is volt az oka annak, hogy Mária lányuk (Baba néni) születése után 13 év kihagyással születtek Ilona, Béla és végül Éva.

Baba néni már képzős volt, amire a három kicsi totyogni kezdett, úgyhogy a kicsik számára Baba inkább felnőttnek számított, mint testvérnek.

Baba néni tanítónő volt, de úgy emlékszem, hogy valamilyen közintézményben dolgozott, nem tanított, szemben férjével, Ancsel Jóska bácsival, aki matematika-fizika szakos tanár volt. Máig emlegetjük, hogy bennünket a testvéremmel óva intett a tanári pálya választásától. Természetesen a Húgom tanár lett, Sárka lányom is, magam is tanítottam, úgyhogy egyáltalán nem fogadtuk meg a bölcs iránymutatást.

Baba néni és Jóska bácsi gyerektelen házaspár volt, Jóska bácsi édesanyjával éltek együtt. Anci néni és anyai Nagyanyám szívesen pletykálkodtak, konspiráltak együtt. Nagyi szerint Anyu nem illet igazán Apuhoz, mi tagadás Anyu rettentő puritán volt, nem festette magát, legfeljebb egy kis rúzst használt, később amikor őszülni kezdett a haját sem festette, nem szeretett társaságba járni. Nagyi és Anci néni szerint a nagynéném viszont igazi „reprezenta nő” volt, és sokkal jobban illet volna egy ügyvédhez (Apuhoz), mint Anyu. Anci néni viszont a menyével, Baba nénivel volt roppant elégedetlen, rendetlennek tartotta, főzni se tudott és nem is szeretett, szerinte a Jóska bácsihoz pedig inkább a háziasnak vélt Anyu illett volna. Az érintettek szerencsére erről semmit sem tudtak, az öreglányok pedig jókat beszélgettek, színezgették az általuk elképzelt alternatív világot.



Baba néni és Jóska bácsi nagy szeretetben és mély egyetértésben éltek, már a 60-as években járták a világot, Angliát, Franciaországot, Olaszországot, nyaralásaikról fantasztikus, színes albumokat készítettek, montázsokkal, képeslapokkal, fényképekkel, és érdekesen, színesen mesélték a kalandjaikat. Anyu ezt nagyon nem szerette, ahogy azt sem, hogy Baba néniék, amikor éppen nem külföldre utaztak, akkor kirándulgattak, gyakran a környékünkre, és a legváratlanabb időpontokban állítottak be hozzánk, csak egy kávéra és diskurálásra.

Mi - Anyu és a lányai - nyaranta munka után gyakran sétáltunk fel a Daubner-hez, akkoriban még csak egy régi, eléggé elhanyagolt sváb ház volt, a ma már épület-együttessé fejlődött cukrászda, egy-egy fagyira. Ahogy lefelé sétálgattunk, én eperfagyival, Anyu nézte a házunk kapuját, és „vigyázz, ott a Baba-Jóska” felkiáltással elkanyarodott, az Ujlaki templom mögötti kis parkba (már nincs meg). Ott bújkáltunk, és lestük, hogy a Baba-Jóska mikor adják fel a kapu döngetését. Jónéhány alkalommal így kerülte el Anyu a váratlan vendégeskedést.

Én – nem dacból – szerettem őket, Baba néni remekül rajzolt, és volt türelme ahhoz, hogy engem is tanítgasson, mindkettejük hangját szerettem, és nem idegesített Jóska bácsi kicsit terjengős, tudálékos magyarázata az iskolarendszer anomáliáiról, ami mindenkori kedvenc beszédtémája volt.

Nagyon szerettem az ajándékaikat is, mindig családi ajándékokat adtak, pünkösdi rózsa mintás kínai zománcvázákat, hamutartót, cinóber-faragványokat. Gyerekként nekem ezek a tárgyak magát a szépséget, a gazdagságot és az egzotikumot jelképezték. Most hol lehetnek?





Baba néni viszonylag hamar meghalt, Jóska bácsi pedig panaszolta Apunak, hogy már nem tud bennünket meglátogatni, nem mer vállalkozni az utazásra. Tartottam hát Sárka 18. születésnapja apropóján egy egész családra kiterjedő partit, mindenkit meghívtunk, Jóska bácsi boldog volt, hogy mindenből ehet, mert – elsősorban Anyu miatt – minden cukormentesen, diétásan készült. Leginkább Jóska bácsi élvezte az összejövetelt, és senki nem gondolta, hogy a következő héten meghal. 


Illő módon tudtunk tőle elbúcsúzni.

Ili néni Apu legkedvesebb testvére volt, a testvérek közül nekünk is Ili nénivel volt mindennapos kapcsolatunk. Világ életében mint Apu húga szerepelt a köztudatban, csak halálakor vált bizonyossá, hogy két évvel idősebb volt Apunál. Hiú volt a végtelenségig.

Falubíró Vilmoshoz ment feleségül, Apu, Anyu, Ili és Vili, mindannyian a Közellátási Minisztériumban dolgoztak, ott szövődtek a szerelmek, és ott kezdődött Anyu és sógornője közötti ellenszenv, ami később valamennyi sógornőre kiterjedt.



Vili bácsi közgazdász volt, később ledoktorált, és a Pénzügyminisztériumba igazolt át, onnan ment nyugdíjba. Gyakran írt cikkeket a Figyelőbe, a Pénzügyi Szemlébe, de jelentős karriert nem csinált. Az orosz hadifogságból idegesítő szokásokat hozott haza, például egy pléh-tányérból és pléh-bögréből volt csak hajlandó enni, ezeket soha nem mosogathatták el, ő az evés végén kenyérrel tisztára törölgette, és a konyhaszekrény tetejére tette. Senki nem nyúlhatott hozzá. Szinén ő volt az, aki élete végéig naptár szerint öltözött, váltogatta a tavaszi, nyári, téli ruházatát, a tényleges időjárástól teljesen függetlenül. Ezért persze dilisnek tartottuk.

Vili bácsi eredetileg Altdorfer volt, édesapja a Habsburg család karapancsai vadászkastélyának és vadasparkjának a fővadásza, vagy főintézője volt. Úgy rémlik testvére, vagy testvérei is voltak, de őket nem ismertük.

Vili bácsiék tartották a kapcsolatot a Habsburg utódok némelyikével, leveleztek, és valamelyik főhercegnő, ha Magyarországra jött, Vili bácsiékat is meglátogatta. Vili bácsi minden évben kapott egy-két hetet, amit Karapancsán, a Nagy kastélyban tölthetett, Húgomat is, Sárkával engem is elvittek magukkal, döbbenetes élmény volt, de ez egy külön történet.
Ili néni mérlegképes könyvelői végzettséget szerzett, és az Egészségügyi Minisztérium revizori főosztályát vezette. Ili-Vili és Apu állandó versenyben voltak, hogy ki milyen potentáttal, miniszterrel, nagyemberrel parolázott, tárgyalt, ebédelt.

Vili bácsi gyerekként (és sajnos felnőttszemmel is J) rettentő unalmas volt, monoton, magas, rekedtes hangján hosszan taglalta aktuálisan kedvenc közgazdaságtani elméleteit, közben nem nézett a partner szemébe, hanem elrévedt, de ha a másik arrébb húzódott volna, megfogta a karját, és nem eresztette. Kilencvenen túl, végelgyengülésben halt meg. Már előtte is tudtam, de a Vili bácsinál szerzett tapasztalataim csak megerősítették azt a vágyamat, hogy nem szeretnék mindenáron az emberi kor végső határáig élni. Így nem. A mindig ápolt, borotvált, jól fésült Vili bácsi végtagjai a keringési zavartól elkékültek, úgy nézett ki szegény utolsó hónapjaiban, mint egy ápolatlan hajléktalan. A nyolcvanas éveiben járó Ili néni ápolta, ahogy tudta, mosdatta, etette, de hajvágásra, borotválásra csak Vili bácsi ritka, együttműködő periódusaiban volt lehetőség.

Ili néni vitt életemben először és másodszor külföldre, 17 éves koromban Erdélybe, a Békás szorosba mentünk egy hétre, egy év múlva Jaltára utaztunk, akkor ültem először repülőn, és akkor láttam először tengert. Terveztünk egy Indiai utat is Ili néni egy akkoriban ott élő barátnőjéhez, de erre nem került sor.

Ili néni igazi nő volt. Még nyolcvan évesen is fekete rövid hajával, mindig festett kék szemével, remek, egyenes tartásával, a rúzsával, a manikűrözött körmeivel, dáma volt, vonzó, szellemes, kivirágzott, ha férfitársaságba került, és a férfiak is kihúzták magukat, élvezték a társaságát. Csak azt viseltem nehezen, hogy egy Machiavelli is lakott a lelkében, szakadatlanul bizalmas és titkos híreket szállított telefonon, kombinált, biztos kézzel indította útjára megjegyzéseinek kis mérgezett nyilait.

Világ életében mindenféle orvoslás ellensége volt, minden gyógykezelést elhárított, viszont remek házi patikaszerei voltak.

Életében háromszor került orvosok keze közé, először úgy negyvenpár évesen, amikor Bulgáriában a tengeren egy sziklának sodorta a hullámzás, és a felkarja szilánkosra tört. Számos műtétet követően is béna volt a jobb karja. Egy alkalommal sem fogadta el gyógytornász segítségét, viszont két év kitartó munkájával, egy partvisnyéllel végzett tornagyakorlatokkal, teljesen helyreállította a karját, és visszanövesztette a műtétek és bénultsága alatt lepusztult izmait.

Másodszor, már túl a 80. évén, az első combnyaktörésekor került kórházba. A háromszintes ház alagsorából merte éppen vödörrel a talajvizet, ami nagy esőzésekkor rendszeresen megjelent, vitte fel a meredek csigalépcsőn és öntötte ki a kertbe, míg egy fordulónál az alsó lépcsőkről leesett a pincébe, és nem tudott talpra állni. De Ili nénit nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja, a friss töréssel szépen lépcsőről lépcsőre, a könyökére támaszkodva felkúszott a földszintre, keresztül a lakáson, ki a teraszra, ahonnan átkiabálta a szomszédasszonyát, hogy jöjjön segítsen beborogatni a lábát, mert nagyon fáj. Szerencsére a szomszédasszony kivételesen nem fogadott szót, és így Ili néni megfelelő orvosi ellátást kapott. Ekkor sem fogadott el gyógytornász segítséget, saját erejéből újra megtanult először bottal, később pedig már bot nélkül járni.

Nyolcvanon túl azt mondta, hogy a legszívesebben a hatvanas éveire emlékezik vissza, mert akkor még vonzó volt és élvezte az életet.

A második combnyaktörésre az emeletről lejövet került sor, akkor csak a telefonig tornázta el magát. A kórházban, a műtétet követően fellépett tüdőgyulladásba halt bele, 86 évesen.

Apu harmadik testvérét, Évát soha nem szerettem, és erre nem is szolgáltatott semmi okot, úgyhogy róla nem is írok!


2015. július 23., csütörtök

A mindennapok rejtőzködő hősei


A legszívesebben a „hétköznapi hősök” címet választottam volna, ha nem lenne már olyannyira elcsépelt. Tegnap Sárka lányom azt javasolta, hogy nézzük meg a délelőtti főzőcske közben, A mindenség elmélete című filmet. Miután Sárkának már számtalan fantasztikus film-, könyv- és színházi élményt köszönhetek, egy percig sem haboztam, igent mondtam. (A mai program szerinte az, hogy 40 fokban elrángatom őt Óbuda kártyát intézni, szóval az én program-javaslatomat össze se lehet hasonlítani az ő javaslataival, és ez így is van!)

A port.hu-ban szereplő rezümé szerint, „1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking (a szerepet megformáló Eddie Redmayne színészt én dupla Oscarral jutalmaztam), az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain.” Három gyerekük születik, és az előjelzett, várható két évével szemben 73 évesen ma is él, és alkot. Ha jól néztem utána, miután az első házasságot felbontották, Hawkins még kétszer nősült meg.

Beleborzongós, magába szippantó volt a film, és megint – sokadszor – elméláztam azon, hogy mi bajom is van, vagy volt az életemben? Ehhez képest semmi! Térdre imához, hogy csak annyit mért rám a sors, amennyit!

Visszanézve szégyenkezem, hogy az én megpróbáltatásaim leküzdése, és túlélése, túllépése közben nem mindig maradt ép az alkotókedvem, a derűlátásom, olykor-olykor megadtam magam a keserűségnek, az önsajnálatnak, nem tagadom előfordult, hogy az életkedvem is elszállt, és ha lett volna bátorságom és megfelelő, fájdalommentes eszközöm, ma már az égi kávéházban szürcsölgetném a kapucíneremet, persze egy-két cigaretta mellett. Ha ez megvalósult volna, sajnos a „nagy kaland” néhány szép fejezetéről, epizódjáról is lemaradtam volna.

Közvetlen közelről két olyan sors keresztezte az életemet, amelyek legalább annyira példaadók mint a Hawkins-féle életpálya, de mivel egyikük sem híres fizikus, vagy kozmológus, csak az tud róluk, aki figyelt rájuk.

Judit

Judittal jogi egyetemre jártunk együtt. Juditot mindig az édesanyja hozta a levelező tagozaton szokásos, havonkénti, kétnapos előadásra, és a vizsgákra. Judit izomsorvadásban szenvedett, az első évben még saját lábán közlekedett, már akkor is mankóval, később már kerekes-székben és mindig az édesanyja emelgette, ültette a padba. A mama elbeszélése szerint Judit 3 éves korában észlelte, hogy az addig ügyes és egészségesen fejlődő második gyermeke mozgása egyre lassabbá, bizonytalanabbá vált, hosszas kivizsgálás-sorozat és negatív leletek mellett sem adta fel a további vizsgáltatást, míg végül kiderült, hogy sajnos neki van igaza, a gyereke gyógyíthatatlan beteg, és a várható maximális élettartama 16-20 év. Judit akkor már 22-23 éves volt, és noha teljesen tisztában volt azzal, hogy mire az izomsorvadás a zsigeri izmokra is átterjed, súlyos légzésprobléma és végül a megfulladás a jövője, mindig jó kedélyű, nem szimplán mosolygós, de könnyen nevető, jó humorú ember volt, a társaság közepe, bármelyikünk melléülhetett, mindenkivel szívesen beszélgetett, mindig tökéletesen tájékozott volt a világ és az évfolyam ügyeiben egyaránt, és távlati terve a jogi pályán a hozzá hasonló sorsúak érdek-képviselete és érdekvédelme volt. Hogy végül mindebből mit tudott megvalósítani nem tudom, mert amikor Sárka is megszületett, már csak vizsgázni jártam az egyetemre, és csak azzal találkoztam, akivel a vizsgajelentkezés véletlenül összesodort.
Judit soha egy percig sem sajnáltatta magát, nem kért és nem fogadott el semmilyen kedvezményt, vagy előnyt, azon kívül, hogy mindig a hosszú pad legszélére ült, érthető okokból. Sokszor ő tartotta a lelket a kétkedőkben, elbizonytalanodókban. Az egyetem elvégzése után soha sem mertem írni neki, vagy telefonálni.

Honnan volt ennyi ereje?

Kati

Az életpályám egy szakaszán egy vidéki nagyvárosban kaptam munkát. A már működő szervezetben a fogadókészség eléggé vegyes volt, az ott régebben dolgozó munkatársak számára - pár velem egyidőben érkező vezető munkatárssal együtt - ejtőernyősnek számítottam, a munka mennyisége is horribilis volt, így a közelebbi személyes megismerkedésre, egy szűk kör kivételével, nemigen volt sem szándék, sem lehetőség.

Kati annyiban tűnt fel, hogy egyrészt nagyon csinos volt, jól, talán kicsit kihívóan öltözködött, és választékosan, kedvesen beszélt.

Nagyon lassan, elszólásokból, és apró mozaikokból összerakva derült ki, hogy elvált, két fia van, az egyik „három-hás” gyerek, azaz halmozottan hátrányos helyzetű. Hogy mi is volt igazán az egészségügyi probléma, sosem tudtam meg, az azonban, hogy valószínűleg diszlexiás és diszgráfiás lehet úgy vált nyilvánvalóvá, hogy kiderült Kati egyik mellék-elfoglaltsága.

Kati ugyanis, aki kis-fizetésű adminisztratív munkatárs volt, szó szerint költséget és fáradságot nem kímélve, már évek óta gyerekeknek szóló hangoskönyvek kiadását szervezte, megszerezte a pénzügyi forrásokat, a felolvasókat (olykor saját maga is felolvasott), a rögzítést, a kiadást és az értékesítést, és még mit tudom én mit. Mindezt egyedül, két gyerekkel, mert a saját fiának ezek a hangoskönyvek sok-sok örömet szereztek, és ezt az örömöt akarta továbbadni a fia kis sorstársainak.

Nem azzal foglalkozott, hogy milyen kiszúrás a sorstól, hogy egyedül maradt a bajban, vagy hogy bajban van, vagy hogy milyen nagy kihívás előtt áll a fia, hanem a saját szerencsétlenségéből valami nagyszerűt hozott létre.

Honnan volt ennyi ereje?

A lányaimmal közösen kifejlesztett családi alapelvünk mindig is az volt, hogy noha nagy a jelentősége az első benyomásnak, azonban nem szabad maradéktalanul ráhagyatkozni, mert soha nem tudhatjuk, hogy a másik ember gyakran elfogadhatatlan arroganciája, pökhendisége, faragatlansága, udvariatlansága, lekezelése mögött milyen személyes tragédia, megpróbáltatás húzódik meg, és kötelező még egy lehetőséget adni mindenkinek, akárkinek.

Miért hiszek az első benyomás jelentőségében? Évmilliárdokon keresztül csiszolódó, velünk élő képességünké vált, hogy egy töredék másodpercen belül döntsünk arról, hogy ki az ellenség, és ki az, akivel van lehetőség az együttműködésre. Az emberősök életében ez a döntés élet-halál kérdése volt, e döntés alapján kellett támadni, menekülni, vagy a kapcsolat-építés következő lépését megtenni. Senki meg nem mondja, hogy a szagoknak, mimikának, testtartásnak milyen kombinációja az, ami megalapozza a döntésünket, de aki tagadja, hogy az első benyomása többször volt helyes, mint a szocializációs tréning alapján kötelező, vagy választott viselkedése, az egy kicsit becsapja saját magát. Hányszor hallhatjuk kapcsolatokban csalódott emberektől, hogy pedig mindjárt gondoltam, pedig rögtön éreztem.

Ugyanakkor abban is mélyen hiszek, hogy ha van mód a másik mélyebb megismerésére, akkor ez az első benyomás – bármennyire riasztó, vagy kedvező legyen – jelentősen módosulhat.


Érdemes, és szükséges minél több embert, minél mélyebben, árnyaltabban megismerni, mert ezek azok az életminták, modellek, a saját karakterünk építésének és a családunk, a következő generációk felnevelésének is alapvető tápanyagai. Persze fantasztikus lelki tápanyagot nyerünk könyvekből, filmekből, képzőművészeti alkotásokból, de a két táplálék között épp annyi ízében és hatásában is a különbség, mint a kertből frissen tépett, és boltban vásárolt, szárított, zacskós petrezselyem között.



2015. július 21., kedd

Zaza szerepei

Zalán unokám fantáziája végtelen. Ahogy megnéz egy mesefilmet, vagy elolvasunk egy könyvet, azonnal kiválasztja, hogy melyik szereplő lesz, és késedelem nélkül neki kell állni, valami gyártásának, ami megfelel a szereplő jellegzetességeinek.

Nagy szerencsénk a bajban, hogy viszonylag egyszerű eszközökkel varázsolhatjuk köré azt a világot, ahol éppen kalandozik.

Volt már Mike, a kislovag, akkor egy papír sisakrostéllyal és pajzzsal megúsztuk, mert kardja már rég volt nálunk, a két tompa végű palacsinta lapáttal vívtuk a párviadalainkat. Önállóan vette ki a fiókból a kardokat (a rém veszélyes, éles késekhez hozzá sem ért), és gyere Mandi harcoljunk! felkiáltással máris indultunk megmenteni a királykisasszonyt, vagy időnként a világot.




Indián-korszakában, amit Yakari, a szél fia inspirált, Sárka színes papírból vágott ki tolldíszes fejpántot, és színes keménypapírból készült a tomahawk, amivel üldöztük a bölényeket. Sajnos nem ritkán én domborítottam a bölényt. A tábortüzünk összeragasztott toalett-papír gurigákra ragasztott piros, narancssárga és sárga lángokból állt, a köré ültünk le a Mexikóból hozott szőttes szőnyegre, és csak néha szóltunk, hogy Uff!



Egy időben nagyon szeretett tündérfiút játszani, ezért kartondobozból szerkesztettem szárnyakat, egy hurkapálcából és papírcsillagból varázspálcát, és ettől kezdve percenként varázsolt el valamivé, amit persze el kellett játszanom. Szerencsére mesélhettem is arról, hogy ki is vagyok, a gyertyaláng azért egy kicsit meggyötört, „a fejemből egy vékony madzag áll ki, ez a kanóc, ezt gyújtják meg, ha világítanom kell. Sajnos egye kisebb és kisebb leszek, lassacskán elfogyok...”

Sárka 10 perc alatt, két tekercs toalett-papír beáldozásával bármikor remek múmiát állít elő Zazából, egy fehér lepedőt pedig arra áldoztunk, két lyukat kivágva belőle, hogy akármelyik alkonyatkor, amikor bent már sötét van, Zaza lehessen Casper, vagy esetleg egy kicsit gonoszabb szellem, aki bennünket rendre halálra rémiszt. Ilyenkor kötelező mécsest gyújtani, a kellően kísérteties hangulat érdekében.





Elég sokáig tartott a kalóz korszak, amit kezdetben két repülős alvómaszkból készített „kalózszem-„mel és két fejkendővel oldottunk meg. Később Zsófitól kapott egy valódi kalózkalapot, akkor már csak nekem kellett a fejkendő. A felfordított puffokból építettünk hajót, két nagy fakanál volt az evező, a színházi látcső a távcső. Megrajzoltuk a kincses sziget térképét, és elrejtettünk a lakásban egy zárható dobozkát, amiben az összes fellelhető szerencsepénz és néhány kvarckristály volt a kincs. Persze varrtam egy háromszögletű, fekete kalóz-zászlót, koponyával, keresztbe tett lábszárcsontokkal, amit egy kerti karóra húztunk fel, sajnos gyakran feldőlt. Megvívtunk a cápákkal, az ellenséges kalózokkal, megfejtettük a titkos térkép rejtélyeit, rátaláltunk a kincsekre, és boldogan és gazdagon éltünk.



Volt már csontváz, akkor is Sárka vágta ki fehér kartonlapból a csontokat, amit cellux-szal ragasztott Zaza fekete nadrágjára és pólójára.


Egy-egy hétvégén végigjátszottuk az összes szerepet.

Zaza most már nagy fiú, és kevesebb eszközzel, hosszabb és felnőttesebb történeteket kerekít.

Mostanában belezúgott a Vissza az jövőbe filmekbe, és ha nálunk tölti a hétvégét, Sárka autója az időgépe. Ha én kimegyek az előtérbe elszívni egy cigarettát, biztos, hogy Zaza is jön, azonnal beül az időgépébe, viszi Marci kutyát, aki átlényegül Einstein-né (Doki kutyájává).



Marci szegény azt hiszi, hogy megyünk valahová, a Hajógyári szigetre, vagy Ráckevére, nagy szabad portyázásra, szemben a mi kis kertünk viszonylag korlátolt lehetőségeivel, de csalódnia kell, viszont a hátsó ülésre ülhet, amíg utazni a csomagtartóban kénytelen (kalaptartó nélkül J).

Zaza a vészvillogóval jelzi, ha megkezdődik az utazás, és ha már nem villog, akkor tudom, hogy megérkezett. Kiszáll, és közli, hogy éppen hol is vagyunk. Voltunk már természetesen a Vadnyugaton, egy kólázóban, Egyiptomban, kedvenc országában, a dinók hazájában, a jövőben, ahol repülő gördeszkán kellett kunsztolnom. Marci közben eszeveszetten nyargalászik föl-alá, úgyhogy mire véget ér a hétvége, Marci két napig csak alszik.


Most kezdődik Zaza természetbúvár korszaka, Zsófival David Attenborough filmeket néznek, kíváncsi vagyok, ezt hogy fogjuk eljátszani!