Ráckevei madaraink

Ha lent vagyunk Ráckevén, a jobboldali szomszédasszonnyal – ahogy kell – a kerítésen keresztül szoktunk beszélgetni. Így volt ez az elődjével is, a mi Katónkkal, így folytatódik velük is. A kutyáink is beszélgetnek közben. (Baloldali szomszédunkkal, Magdi barátnőnkkel csak azért nem beszélgetünk így, mert a kerítést mindkét oldalról, sűrűn benőtték a bokraink, vele telefonon, vagy személyesen diskurálunk.)

Meséli a szomszédasszony, hogy a micsoda madárforgalom van a mi kertünkben, nyilván, mert mi csak egy-két hetente vagyunk ott, akkor is legfeljebb 2-3 napra, nem háborgatjuk a madarakat. Ősztől Ráckevén is etetjük a madarakat, úgyhogy minden okuk megvan arra, hogy otthonosan érezzék magukat a kertünkben.

A madarakról mindig Micu néni, régi kolléganőm jut az eszembe. Micu néninél jobb  külkereskedelmi ügyintéző nem létezett. Még 70 évesen is dolgozott, holott alig volt porcikája amit még nem operáltak meg. Meglehetősen népes családjából egyedül ő élte túl lágert.

Idővel férjhez ment, talán két gyereke született, majd számos unokája, mindegyiket szerette és támogatta, de a függetlenségét nem adta fel, szeretett dolgozni, szeretett emberek között lenni. Micu nénit – saját bevallása szerint - az élet istentagadóvá tette. Meghitt beszélgetéseink egyike során azonban azt mondta: tudod lányom, engem annyit vert a sors, hogy jobb, ha nem hiszek Istenben, miért rá haragudjak? Azonban amikor látok egy virágot és egy madarat, mint például a kolibrit, és ezek úgy vannak megtervezve, hogy egymás nélkül nem léteznének, a madár porozza be a virágot, így hozhat termést, a virág meg táplálja a madarat, na akkor, a mindenben megmutatkozó harmónia pillanatában, bármi is történt velem és sokakkal, hajlamos vagyok azt hinni, hogy ebben az isten dologban még van gondolkodnivalóm.

Ettől a beszélgetéstől kezdve a madarakról egy pillanatra mindig Micu néni mosolygó arca, görnyedt apró alkata jut az eszembe.

Visszatérve ráckevei madarainkhoz, két kerttel lejjebb fészkel egy örvös galamb pár, akik sok időt töltenek a mi kertünkben, mi is nagy élvezettel szoktuk hallgatni sajátos burukkolásukat. Megmutatta a szomszédasszony, hogy melyik beton kerítésoszlopunkon szokott megpihenni a vércse vadászat közben.

Örvös galamb:

 Vércse:

Laknak nálunk zöldikék, kenderikék, cinkék nagy tömegben, fekete rigók, sőt a környéken lakik valahol néhány fenyőrigócsalád is, megdöbbentő élmény, amikor csigát tör a fenyőrigó, két lába közé fogja a csigaházat, csőrével addig kopácsolja, meglehetősen hangosan, amíg a csigaház eltörik, és akkor jó étvággyal befalja a csigát. A törött csigaházakat minden alkalommal söprögethetjük a betonozott teraszról.

Zöldike:

Kenderike:

Fenyőrigó:

Érdekes, hogy amíg a budapesti kertünk és környékünk tele van szarkákkal, Ráckevén nem találkoztunk még velük.

A ráckevei ház déli tájolású, a két keletre néző utcai ablak kivételével délre nyílnak az ajtók és ablakok, a ház északi frontján - ez néz a jobboldali szomszéd felé, sőt ez alkotja a kerítést is - nincs nyílás.

Azaz eddig nem volt. Ezen a tavaszon ugyanis egy meggyvágó pár rést talált a vakolaton, azt kellő mértékben kiszélesítették, és mostanára már hat madár lakik a ház hátában. Elférnek, hiszen olyan 70 centi vastag a vályogfal. Én ennek nagyon örülök, mert a családi babona szerint az a ház, amelyen madár fészkel, szerencsés, és lássuk be a szerencséből mindig elfér még egy kevés (vagy sok J).

Meggyvágó:

Csak azért haragszom a meggyvágókra, mert naplementekor a párok a legmagasabb fák csúcshajtásaira ülnek, és onnan csevegnek egymással. Ez még kedves is lehetne, ám az egyikük, minden egyes késő délután, hosszasan mondogatja, hogy szipirty, szipirty, szipirtyó! Hát ez már mégiscsak szemtelenség! Így világgá kiabálni!