Respekt

Amikor a gyerekeim respektáltak

Élemedett koromra rá kellett jönnöm, hogy betegesen siker-mániás emberré váltam. Aki egyszer rákapott a siker ízére, rettentő nehezen él nélküle.

Ez így van a családon belül is, harcolunk a gyerekeink elismeréséért. Volt, hogy engem is respektáltak a gyerekeim.

Alig volt három-négy éves Sárka lányom, amikor elkezdte összerakni az első verseit, de gondban volt, mert csak néhány nagybetű állt a rendelkezésére, és ezekkel még nem tudta leírni a gondolatait, úgyhogy engem kért fel segítségre.

Írtam is – bár nehezen – a szabályos nagybetűkkel az alkotásokat, amikor egyszercsak Sárka felsóhajtott: Mami! Te olyan ügyes vagy! Ismered az összes nagybetűt!

Két diplomával, nyelvtudással, általános kulturáltsággal ennél nagyobb elismerést is várhat az ember, ám akkor úgy éreztem, enyém a világ, a gyerekem respektál!

Zsófival sétáltunk hazafelé harmadikos korában az iskolából. Zsófi rákérdezett, hogy milyen „j-„ vel írjuk a papagájt. Habozás nélkül vágtam rá, hogy „ly-„ nal. Ajjaj! mondta Zsófi! A tanító néni szerint „j” a helyes válasz.

Lapítottam, mint – pécsiesen – szar a gazban (bárhol máshol a fűben lapul a szar). Zsófi megoldotta a helyzetet: Mami! Maradjon a mi titkunk, hogy a papagájt voltaképpen így kell írni: papagály, mert te mindent jobban tudsz, mint mások!

Na ezekért a pillanatokért érdemes élni!

Sárka a „respektálni” szóval az 1-es villamoson futott össze, (bár a gimiben tanult latinul), amikor a cipő nélküli hajléktalannak akart pénzt adni, vagy akár a saját szandálját, ám az elutasított, „respektálom a jóindulatát, de nem élnék vele” kijelentéssel.

Persze később mi is belefutottunk a klasszikus kelepcékbe, egyre gyakrabban mondogattam, hogy „Gyerekek! Én nem hülyülök olyan ütemben, mint ahogy ti nőttök!”, de mára kialakult a felnőtt szövetség, ők nem gyámkodnak felettem, én pedig nem akarom helyettük leélni az életüket. Nem adok (ha sikerül megállni) kéretlen, olykor persze elavult tanácsokat, és a lelkem mélyén ma már nem gyerekeimként, hanem fiatal testvéreimként érzek irántuk. amikor Zsófiról beszélek, gyakran a „húgom” fordulat jön a számra, pedig soha nem fiatalítottam magam, sőt ellenkezőleg, mindig felfelé kerekítettem, de így érzem. Már nem jár át a szülői felelősség érzése, viszont a mély, meleg családi összetartozásé egyre inkább.

Sosem tudhatom meg, hogy ők mit tanultak tőlem, azt viszont igen, hogy én mit tanultam tőlük, általuk, és az nagyon biztos, hogy sokszorosan színesebb, gazdagabb, érdekesebb, izgalmasabb lett a világ azzal, hogy gyerekeim lettek. Köszönöm!