Tanáraim

Tanáraim

Az általános iskolai tanáraimra alig emlékszem. Igaz, hogy az első három évben annyit voltam beteg, hogy minden évben külön engedéllyel engedtek a következő osztályba, mert a betegségek miatti hiányzásaim meghaladták a megengedett felső határértéket. Csak skarlát fertőzésem volt hétszer, mindegyik esetén 9 napos antibiotikum kúrát alkalmazott kezelőorvosom, Kiss Dénes doktor, mert túl nagynak ítélte esetemben a skarlát szövődményeinek kockázatát, mint azt az előnyt, hogy a betegség teljes lefolyása egész további életemre védettséget biztosított volna. Akkoriban még a kristályos penicillin járta, amit desztillált vízben oldott fel a Doktor bácsi, és a csípős, feszítő folyadékot a sejhajomba fecskendezte, kellőképpen utáltam. Azt játszottam, hogy alszom, de nem tudta átverni őket (Anyut, és az orvost).

Ehhez képest a havi egy tüszős-mandula gyulladás, felső légúti hurut semmiség volt.

Ami közép-kelet Európában ismert, járványos gyerekbetegség volt, azon átestem, a mumpsztól, szamárköhögésig.

Emlékszem, amikor mumpszos lettem, éppen Rideg Sándor, Indul a bakterházát olvastam, miközben kereszt-szüleim, és Izabella nevű kereszt-testvérem voltak nálunk látogatóban, ami engem arra inspirált, hogy az „Izabellának hívják a tehenemet, ha kacsintok rá azt mondi’ búúú...” című dalt suttogjam a Testvérem fülébe, a könyvön is, a rosszalkodáson is akkorákat nevettem, hogy megfájdult az arcom, mindkét oldalon.

Csak mire a vendégek hazamentek derült ki, hogy nem pusztán a nevetés okozta a feszítő fájdalmat, hanem az is, hogy bucira dagadt a fejem.

Szerettem a betegségeket, a Nagyiék dupla ágyában kaptam helyet, annyit olvashattam, amennyit csak akartam, Nagyi krumplipürét főzött, és őszibarack kompótot kaptam mellé, úgyhogy idill volt! Szóval átnavigáltam az első három iskolai éven, negyediktől viszont naponta jártam először az osztállyal, majd később Farkas Juli osztálytársammal úszni, és bár Anyu attól tartott, hogy erre rámegyek, az ellenkezője következett be, megerősödtem, és legközelebb 18 évesen volt mandula-gyulladásom, akkor a munkahelyemen naponta elfogyasztott jeges kávénak köszönhetően. Úgy látszik az első 9 évemben tudtam le az életemre kirótt teljes betegség-adagot, mert azt követően már egészséges voltam és vagyok, mint a makk! (Leszámítva a diabetesemet, a magas koleszterin-szintemet, a szívritmus-zavaromat és a tüdőtágulásomat, de ki számolja? Igazán egészségesnek érzem magam, ezekkel pedig – némi gyógyszeres rásegítéssel - kényelmesen együtt lehet élni! Azért az az isiász, avagy ülőideg-zsába, ami tavaly ősszel utolért, az húzós volt!)

Szóval átvészeltem, persze jeles, vagy kitűnő bizonyítvánnyal (az írás mindig négyes lett, bár év végére, - kegyelemből – megadták az ötöst).

Az általánosból két tanár emlékét őrzöm. First Janka tanárnő tanította a számtant. Én legalább 70 évesnek saccoltam, a magas, szikár, mosolytalan arcú, mély hangú, hátrafésült hajú, kontyos tanárnőt, de ki tudja, hogy valójában mennyi idős volt. Rettentő szigorú, és következetes tanár volt, de biztosan neki köszönhetem, hogy még a Külker Főiskolán is jelesre szigorlatoztam matemetikából. A másik tanárnő Flóra néni, a rajztanárunk volt, nemcsak az enyém, de Anyué és Csöpi nagynénémé is. Flóra néni gyönyörű kreol nő volt, vállig érő, zabolázhatatlan, göndör, alig őszülő hajjal, ,irálynői testalkattal, aki szeretett engem, és tűrte különcködéseimet is.

Amikor mindannyiunknak egy szelet görögdinnyét és egy sárga almát kellett vinnünk, a csendélethez, én természetesen egy szelet sárgabelű görögdinnyét vittem, egy piros almával.

Egy alkalommal – talán negyedikben - én már elvégeztem a rajzórai feladatot, de sajnos elő kellett vennem a fiókból  Jane Eyre, Charlotte Brontë-jét, amit akkor olvastam, és éppen egy rettentő romantikus résznél tartottam, talán akkor derült ki, hogy Mr. Rochester is vonzódik a lányhoz, szóval teljesen megszűnt számomra a külvilág, mígnem Flóra néni a vállamra tette a kezét, és elhangzott a klasszikus kérdés, hogy mit csinálsz édes gyermekem.

Ez maga volt a világ vége. Egyrészt az volt a szokás, hogy ilyenkor elvették a könyvet, és az ember legfeljebb az év végén kaphatta vissza. Ki bírta volna ki addig a történet befejezetlenségét? Másrészt Anyu is megtudta volna, hogy milyen főbenjáró bűnt követtem el, és az mindenféle megtorlásokkal járt volna. De Flóra néni csak megcsóválta a fejét, és annyit mondott, hogy rakjam el gyorsan a könyvet, és csináljam tovább (ha kész akkor is) a rajzórai feladatot.

Flóra néni festőművész volt, és még az általános iskola befejezését követően jóval később is láttam, amint sietős, ruganyos léptekkel, emelt fejjel vásárolgatott a Kolossy téri piacon.

A középiskolából jóval több tanár emlékét őrzöm. A 60-as évek végének Árpád Gimnáziuma egyrészt a legjobb 25 magyar középiskola között volt, másrészt a másképp gondolkodókra vonatkozó, akkor már enyhülő, de még meglévő diszkrimináció folytán (már nem kerültek börtönbe, de legfeljebb taníthattak) a mi iskolánk sok másként gondolkodónak adott helyet.

Az osztályfőnököm például Vészi János volt, a későbbi aranytollas újságíró, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége örökös tagja, a Nagy Imre Alapítvány és a Nagy Imre Társaság ügyvezető elnöke folt.

Vészi János újságíró, író, művelődéskutató életének 76. évében hunyt el. A Magyar Nemzet és az Igazság című lapok munkatársát az 1956-os forradalom után kizárták a Magyar Újságírók Országos Szövetségéből. A szervezet 1989-ben rehabilitálta, vagyis író ember létére, „csak” 33 évig volt némaságra kárhoztatva. Nagy Imre veje volt.

Karádi tanár úr, a biológia tanár, aki pusztán csak egy eltűnt kor tanára volt, megkövetelte tőlünk, hogy az emberi test minden egyes csontocskájának (ha igaz 206 van belőle) megtanuljuk a latin nevét is (ossa nasalia, ossa orbitalia J)

Theisler  Frigyes, ének és angol tanár, akinél vidáman ötössel lehetett elvégezni a négy évet, a „vics iz nirör to asz-„ szal, és aki rendszeresen elaludt az órák második felére. Egy darabig csendben voltunk, de egyszer csak valaki utánozta a csengő hangját, Frici bácsi felijedt, másik valaki benyögte, hogy ma spenót, vagy mi van ebédre, Frici bácsi pedig azzal az intéssel, hogy legyünk csendben, lesietett az ebédlőbe, hogy még a tömeg előtt megkapja az ebédjét. Már nem volt fiatal, de olyan életvidámság áradt belőle, olyan kedves és fesztelen nemtörődömség, amit csak nagy megpróbáltatásokat túlélve érhet el az ember.

Olga néni az orosz tanárnőnk volt, sajnos a vezetéknevére már nem emlékszem – akiről úgy tudom, hogy emigráns orosz hercegnőként élt orosz tanárként. Akár így volt, akár nem, úgy beszélte – a valljuk be nem nagyon dallamos, számunkra meg más okok miatt sem túl rokonszenves – orosz nyelvet, hogy annak minden íze, zamata, dallama ma is a fülemben cseng. Nem szólva a bonyolult nyelvtani rendszer részeiről, amit lépésről lépésre belénk vert.

Művészettörténet tanárom, és Olga néni után orosz tanárom is V volt.

V mindent tanított, csak a nyelvet nem, viszont életmódot, életszemléletet, a művészeti ágak összetartozását, azt igen. Gyakran tartottunk órát az Amfiteátrumban, a gimnázium mellett, hozta a ménkű nehéz orsós magnetofont, az orosz zenéket, és azt hallgattuk, vagy a terembe vetíttet az aktuális tananyag történeti korának megfelelő, orosz és nemzetközi képzőművészeti alkotásokat. V-t azért nem nevezem meg teljes nevén, mert - amire a kisebb lányom is középiskolás korú lett – világossá vált, hogy homoszekszuális. Korábban az édesanyjával élt, és mindig volt egy opera-énekesnő jelölt barátnője, de édesanyja halálát követően egy unokaöccsel élt együtt, magukhoz vettek az unokaöccs családjából egy kisfiút is, és a legszebb harmóniában éltek együtt, a mi szeretetünktől övezve. De ez mégiscsak az ő titka.

Főiskolára esti tagozatra, egyetemre pedig levelező tagozatra jártam, úgyhogy a tanáraim, professzoraim nevét se tudtam.

A főiskola egyébként a ráismerés érzését keltette bennem, mert rettentő sok dolgot a tanultakból már bőven láttam a Külkerbanki gyakorlatomban, itt azt tanultam meg, hogy ott mit is láttam, és az mitől olyan, amilyen. Például hitellevelek, akkreditívek,, mindenféle fizetési megbízás, megrendelések, stb.

Kiss Ici matektanárnőre emlékszem nagyon jól, aki minket estiseket sem kezelt másodrendű állampolgárként (nem voltak túl sokan az ilyen tanárok), hanem értünk is mindent megtett, hogy a gazdasági matematika érthető és vonzó legyen a számunkra.

Az egyetemre, ráadásul Pécsre, már a két csecsemő, majd kisbaba lányom mellől jártam, és csak vizsgákra, az évfolyamtársaim magnóra vették a havi kétnapnyi előadások anyagát, azt hallgattam, meg szó szerint megtanultam a vonatkozó jogszabályokat, egyébre nem jutott időm, ezzel vagy átmentem, vagy nem.

Emlékszem egyszer munkajogból – kivételesen tudom Román professzor nevét – úgy mentem át, hogy összesen három mondatot tudtam a tétel anyagából. Na ennek variánsaival felvázoltam, bevezettem, kibontottam és összefoglaltam a mondanivalómat. Román professzor beírta a négyest azzal, hogy néha a képességet is értékelni kell, és jogi pályámon azt itt bemutatott képességre legalább akkora szükségem lesz, mint a tételes jog ismeretére. A vicc, hogy egy napot sem dolgoztam kifejezett jogi pályán.

Zsófi három éves volt, amikor egy mesekönyvét a hóna alá csapva, gondterheltem sétált le-föl. Mit csinálsz édesem, kérdeztem, mire válaszolt: állami jogokat tanulok. Sárka meg csecsemőként nem bírta a büntetőjogot, ha azt hallgattam magnóról, miközben sétáltattam, bömbölt, de a polgári jogon édesdeden aludt.

Viszont ha Zsófi 4 évesen nem olvasott volna, máig ott ülnék az Egyetemes állam- és jogtörténet, pécsi kiadású tankönyvének a feladványa fölött, hogy mi a fene az a fely- és jószágvesztés. Néztem én latin, angol, francia szótárban, feli, filáj, mi lehet, míg Zsófi oda nem jött, is ki nem olvasta.

Utolsó tanár élményem a – szintén – utolsó államvizsgámhoz kapcsolódik. Államjogból húzott tételemről egy kumma szót sem tudtam, viszont addigra úgy kimerített a 6 év egyetem, (végül is ez már a 10. évem volt a felsőoktatásban) hogy eltökéltem felállok, kimegyek, és soha többé nem jövök vissza. De még mielőtt ezt megtehettem volna, rám került a sor. Ki is ültem az államvizsga-bizottság elé, és elkezdtem, hogy Tisztelt Professzor Urak! Nagy megtiszteltetés, hogy itt ülhetek Önök előtt, de én erről a tételről semmit sem tudok, úgyhogy még egyszer köszönöm, és már álltam is fel, és indultam kifelé. Szó szerint visszanyomtak a székbe, és sokszori úgy-e kollegina, ön szerint is így van, azt állítja ez, viszont az meg eképpen cáfolja, szóval szépen levizsgáztak helyettem egy gömbölyödő kettesre. Így lettem jogvégzett.

Minden névvel említett és elfelejtett tanítómnak köszönöm!