Édesapám, Kende Béla

Édesapám születéséről Mamuka a mellékelt levélben számolt be Nagyapámnak. Három lány közé ékelődött be Apu, de nem úgy emlékezett vissza, hogy ő lett volna a kedvenc, ellenkezőleg, a nála 14 évvel idősebb nővére, Baba néni temetésekor sírta el magát – közös életünkben először és egyben utoljára – hogy Mamuka a Babát szerette a legjobban. Milyen soká hurcoljuk magunkkal a gyerekkor emlékeit, sérelmeit!

A gyerekek születésének ritmusáról és a ritmus kialakulásának okairól, a Bodor Mariska nevű Nagymamámról szóló bejegyzésben már írtam.

Apunak a családján belül meseszép, családon kívül meglehetősen rideg gyerekkora volt: Közvetlen nővérével (egész életükben hivatalosan húgával J) olyan szoros kapcsolatban álltak, ami bőven kárpótolta őket a külső barátok hiányáért. Megvoltak még Ráckevén a nagy földek, ott volt például a mai Temetőközben, a Főutcától a Temető kerítéséig húzódó dédanyai kert, a házzal, ahol úgy egy kilométer hosszan lehetett le-fel nyargalászni, és közben mindent megenni, amit a kert kínált. Szabad portya volt minden kertben, minden padláson, minden szénakazalban. Apu például – saját bevallása szerint – öt évesen gyújtott rá először, unokatestvérével, Bodor Lacikával, fel is gyújtották a szénakazlat. Volt flóbert puskája, azzal lövöldözött, a szekeres gazdák „ne lüjjenek, gyüvünk!” felkiáltással közeledtek a házhoz.

Mint említettem barátaik nem lehettek, Nagyapám kommün alatti szerepvállalása miatt a falubeli úrigyerekeket eltiltották tőlük, más társadalmi rétegekből meg Mamuka tiltotta meg a barátkozást. Csak Ili néni és az unokatestvérei voltak a társai a huncutságban.

Öt évesen kezdte az iskoláit, jó tanuló volt. 17 évesen érettségit követően, magát idősebbnek hazudva önkéntesnek állt, majd francia hadifogságba esett. Egy francia fakitermelő gazdaságba került munkára, ahol olajos hordókat pakoltak le egy teherautóról, e közben súlyosan megsérült, a bal mutatóujja annyira roncsolódott, hogy először az alkarja amputálását tervezték, de végül – szerencsére – csak a bal mutatóujja maradt görbe és félig béna.

A fakitermelő gazdaság öreg gazdájának volt egy fiatal felesége, akivel az én szép és kedves Apám természetesen szerelembe esett, és az asszonyka ennek folytán viszont teherbe. Így lett nekünk egy francia bátyánk, de ez egy másik történet.

A hadifogságba küldött családi levelet mellékelem.

Jogot végzett, megismerkedett Anyuval, megnősült, és dolgozott, dolgozott, dolgozott.

Kezdetben a Nagyvásártelepen volt a jogi osztályon kezdő jogtanácsos, majd – Anyu szerint – amint éppen felfelé ívelt volna a karrierje, elhelyezkedett egy Ügyvédi Munkaközösségben, ahol nem vállalt, mint bárki más, gyors pénzt hozó válópereket, vagyonmegosztásokat, hanem a szabadalmi jog területére szakosodott.

1964-ben készült egy dokumentumfilm, Nehéz emberek címmel, na annak a szereplőit, szinte kivétel nélkül Apu képviselte. Számtalan este ébredtem arra gyerekkoromban, hogy a nappali szobában – csukott ajtó mögött – még veri Apu az írógépet, és érvelnek, vitatkoznak egymással a feltalálók és Apu. Pénz ebből nem jött, egy-egy per akár évtizedekig nyúlt el, az anyagilag kimerült feltalálók sokszor az illetéket sem tudták leróni, akkor Apu zálogba tette a Nándor bácsitól örökölt egy szem pecsétgyűrűjét, és abból fizette be amit kellett. Ha nyertek, a feltalálók hol hálásak voltak, hol nem, hol fizettek, hol nem, volt, hogy húszéves barátságok mentek tönkre pénzügyi kérdéseken.

Apunak végül a 70-es években kezdett jobban menni, akkor már mindenhol a világban előadásokat is tartott, külföldi ügyfelei is lettek.

Ő lett az egyik nagynevű szabadalmi ügyvédi iroda vezetője. Ez egészen addig tartott, amíg kedves munkatársai fel nem jelentették az Ügyvédi Kamaránál, ahol Aput el is tiltották két évre a hivatása gyakorlásától, igaz felfüggesztve. Megvonták tőle a munkaközösség vezetői beosztását, és Ő ugyanott, mint beosztott jogász folytatta a munkáját, ahol korábban mindenki főnöke volt. Nem volt vidám periódus.

Apu komolyan inni kezdett, a családon belül állt a bál (én már férjnél voltam), nagyon nehéz volt innen visszatérnie a normál életvitelbe, de sikerült.

Igazi amerikai giccsfilm-szerűen Aput ugyanaz az ügyvédi munkaközösség, illetve immár jogi iroda, amelyik szakmailag kis híján eltette láb alól, megválasztotta elnökének, egyre jobban állt pénzügyileg, autót vett, megvették a Mátyás-hegyi lakást, és ott segített a családon, ahol jónak látta.

Az autóvásárlás legendás történetté vált. Mivel Apunak volt devizaszámlája, vámmentesen hozhatott be Európából autót. Meg is tette, egy Opellel jöttek haza, a férjem vezetett. Másnap a férjem elvitte az autót vizsgáztatni (vagy mi), hogy legyen rendszáma, de mivel igen nagyon elhúzódott a folyamat, telefonált Apunak, hogy küldjön valakit, aki tovább várakozik, mert neki vissza kell mennie a munkahelyére. Hozzáteszem, hogy Apunak természetesen nem volt jogosítványa, mindig taxival járt. Apu nem talált senkit a férjem helyére, úgyhogy saját maga ment ki, és vette át a kocsit. A férjem kérdezte, hogy meg tudja-e oldani, az araszolva haladást a kocsival, de Apu, a háborús harckocsi-vezetői praxisából kiindulva, magabiztos igennel válaszolt. Alig egy óra múlva a férjemnek vissza kellett rohannia, ez idő alatt Apu két szomszédos autót tört össze, majdnem meglincselték, de amióta a főníciaiak feltalálták a pénzt, azóta csaknem minden helyzetre van megoldás. Ők is megoldották.

Apu világ életében szerette Anyut, soha egy rossz szót nem engedett rá mondani, nagyon elvétve veszekedtek, illetve Anyu gyakran, ám Apu szinte soha nem vette fel a kesztyűt. Viszont nem volt hozzá hűséges. Egyszer megbukott, valami zsebben maradt levélen, vagy fényképen, akkor majdnem elváltak, (ez is a 60-as életéveikben volt) aztán később, az utolsó szerelmet már csak én meg a lányok tudtuk, váltva vittük Apu intenzíven lévő ágyához Anyut és a szerelmét. Persze ennek a hűtlenségnek is megvoltak a maga okai, főleg a nagyon eltérő temperamentum, meg az hogy Anyu elhagyta magát, idő előtt megöregedett, Apu meg fiatal maradt. De mindeközben is Anyu volt Apu számára a világ közepe.

Emlékszem, hogy Apu, mint rendes keresztény, a hűtlenkedését is meggyónta jó barátjának és papjának, aki azt felelte, hogy Édes Fiam! Ez a vétked idővel magától elmúlik!.

Apu rettentő erős dohányos volt, minden dohányzási nemben, hol cigarettázott, hol szivarozott, hol pipázott. Lássuk be, hogy az egyik büdösebb és koszosabb, mint a másik. Egy egy váltást mindig egy nagy összeveszés előzött meg, amolyan Anyu féle, féloldalas, ahol Anyu válással fenyegetőzött, Apu meg fogadalmat tett, hogy az aktuális dohányzási szokását abbahagyja. Így is volt, másnaptól áttért a másikra.

Nagyon békeszerető, és jóhumorú ember volt. Gyártotta a szóvicceket, jól mesélte az anekdotákat, utálta a hangoskodást, az erőszakot. Soha nem beszélt csúnyán, ha kifutott a száján, hogy hülye, akkor a szája elé kapott kézzel sajnálkozott a csúnya szó miatt.

Miután végzetesen pacifista volt, nem lehetett könnyen kihozni a sodrából, de ha sikerült, akkor kő, kövön nem maradt. Egyszer Terus néni nem bírta abbahagyni a kárálást, éppen akkor, amikor Apu a boros hordókat kénezte Ráckevén. Apu kérte, vagy háromszor, hogy Terukám hagyd abba, de Terus csak folytatta, mire az alig 50 kilós Apu felkapott egy akós hordót, a feje fölé emelte, és elhajította. A hordó meg is állt a kert másik végén, ahol dongáira esett szét. Teruskám elhallgatott. Egyszer Anyu nem volt képes befejezni a prézsmitálást, Apu pedig akkorát csapott az íróasztalán lévő ujjamvastag, edzett üveg lapra, hogy az szilánkosra tört. Na ekkor is csend lett. De ennél a két esetnél többre nem emlékszem.

Apu rengeteget utazott külföldre, és mindig zseniális ajándékokat hozott. Pontosan tudta Anyu, a Húgom és az én méreteimet, az (akkor) öt unoka állandóan változó méretét, meseszép ruhákat, cipőket, csizmákat vásárolt.

Apu mindig szeretett és megértett engem, respektálta a teljesítményemet, jó volt a lányának lennem.

Mindig a súlyos cukorbeteg Anyut temettük, Apu nem öregedett, nem őszült, 70 felett is rugalmas, fitt maradt, megőrizte vékony testalkatát. Azt hittük, hogy egyszer csak nem érek oda időben, nem tudok mentőt hívni Anyuhoz, Apu meg majd megvigasztalódik, és még a végén újra megnősül.

Hát nem így történt.

Két év alatt ment úgy össze, hogy nem is lehetett segíteni rajta. Akkor Zsófi már abban a bizonyos jogi irodában volt joggyakornok, amikor Vadász Tibor bácsi, Apu barátja és orvosa, közölte Zsófival, hogy nem vállalja Apu életéért a felelősséget. Vagy 40-es vércukorral, infarktus-közeli állapotban, Zsófi vitte be a saját kocsiján a kórházba, ahol összekalapálták, majd ezt követően még vagy kétszer-háromszor, volt otthoni, éjszakai újraélesztés, szívkatéterezés kétszer, tüdőrák-gyanú, sok minden összejött.

Utolsó évben karácsony előtt kimentünk kettesben Bécsbe, bevásárolni. Apu minden kedvenc helyére elvitt, nagyokat sétáltunk, ettünk, beszélgettünk. December 17-én délelőtt is vásárolni voltunk. A szállodába visszamenet Apu még azt kérdezte, hogy nem baj-e ha nem megyünk étterembe, hanem a szállóban ebédelünk. Persze, hogy nem volt baj! Majd a szálló kapujában azt mondta, hogy Marikám, én már úgy megpihennék! Mire a hallba értünk, belehanyatlott az egyik karosszékbe, én azt hittem, viccel ezzel a tőle idegen, túlzottan laza pózzal, majd elvesztette az eszméletét. Emlékszem az erőfeszítésre, amivel még megpróbált fókuszálni, mondani valamit, eredménytelenül. Ezek voltak az utolsó percei. A mentő, és a rögtön utána érkező, második, speciális mentő már nem tudott segíteni.

Meggyőződésem, hogy meghalni jött velem Bécsbe, kedvenc városába, az aktatáskájában ott volt minden kórházi zárójelentése németre fordítva, és az utazás előtti héten kötött egy speciális, hazaszállításra és temetésre is kiterjedő utazási biztosítást. December 17-én halt meg, és 21-én már sikerült szülőfalujában eltemetni. Itt és most is köszönöm mindenkinek aki segített, a bécsi konzulnak a Temetkezési vállalatbeli embereknek, Testvéreméknek, Zsófiéknak.

Bécsbe soha többé nem megyek.