Az abroncsszoknya

A 60-as évek elején divatba jött az abroncsos szoknya. A divatos öltözködést, az akkori szűkös körülmények között az asszonyok-lányok többsége úgy oldotta meg, hogy keményítgette, vasalta a bő, parasztszoknyáját, és minden este kimosta az aznap viselt fehér blúzát, hogy másnap is legyen mit felvennie.

Naményi Zsuzsinak, unokatestvérem jegyesének, vagy talán már feleségének azonban varrónő volt az édesanyja, és Zsuzsinak olyan abroncsszoknyás ruhákat varrt, amit én, akkor 8-9 évesen, csak csodáltam, ámultam és rettentően irigyeltem.

Sajnos semmi esélyem nem volt arra, hogy én is kapjak ilyet, Anyu, mint már említett, puritán volt, és noha ő is mosta, vasalgatta a saját bő szoknyáját, hozzá való fehér blúzát (neki két blúza is volt!), de arról, hogy nekem is legyen valami hasonlóm, még csak szó sem eshetett!

Már az is szerencse volt, hogy legalább nyáron nem kellett a jó esetben fehér, fekete lakkbetétes, magas

szárú, fűzős cipőt hordanom (rosszabb esetben, ha csak azt lehetett kapni, sötétbarna volt a fűzős cipőm), mert nyárra kaptam szandált, azt az egy „modellt”, amit akkoriban kapni lehetett.

Majd meghaltam egy abroncsos szoknyáért, ráadásul éppen reménytelenül szerelmes voltam Pete Gyurkába, a viceházmesterné, nálam egy-két évvel idősebb, magas, szőke fiába, aki természetesen észre sem vett, és akivel (meg a testvérével, Pete Ágival) nekem, nagyanyai parancsra nem volt szabad barátkoznom, főleg azt követően, hogy pár évvel korábban, Pete Ágival fodrászosat játszottam.

A Nagyi konyhájában, gondosan, a befelé nyíló konyhaajtó elé húztuk a hokedlit, arra ráraktuk a kis fonott karosszéket, oda ült Pete Ági, a kedves hölgyvendég. Még szerencse, hogy Nagyi nem nyitott be, és nem borultunk le a konyha kövére, székestül, fésűstől, ollóstul. Én mögé álltam a hokedlire, és a konyhai ollóval szépen a tövénél levágtam Ági egyik hosszú szőke copfját. Noha később Ági is igazított az én fülig érő, barna tincseimen valamennyit, mégis csak nekem kellett odaadnom nekik kárpótlásképpen mind a három forintnyi, megtakarított pénzemet, és az én sérelmemet senki nem orvosolta, ám mindkét család, kölcsönösen eltiltott bennünket a további barátkozástól.

Így Pete Gyurka is még inkább elérhetetlenné vált, bár a hátsóudvari lakásuk irányába nyíló ebédlő ablakot kitárva, gyakran adtam neki koncertet, zongorán kísértem magam, és akkori slágereket, meg saját, melankolikus szerzeményeimet játszottam (8 évig tanultam zongorázni Mimi néninél), de ez sem vezetett sehová.

Egyszóval létkérdéssé vált az abroncsszoknya. Hogy szerezzek egy megfelelő alsószoknyát, arról nem is ábrándoztam, viszont a Szépvölgyi úti ház kamrájában (korábbi konyhában) találtam egy jókora tekercs, rozsdás drótot, ami megmozgatta a fantáziámat. 

Éppen egy bővebb szoknyás, kockás nyári ruha volt rajtam, aminek átszúrtam a felhajtását, belefűztem a girbegurba, rozsdás drótot, valahogy elvágtam, ahol kellett, összetekertem a végeket, és a hármas tükörben megszemléltem a végeredményt. Csapnivaló volt. Az abroncs görbén, itt-ott megemelte a szoknyám szélét, de az összkép irtó messze volt az abroncsszoknya kívánatos, kupola-szerű képétől.

Eléggé elkeseredett voltam egészen addig, míg fel nem másztam a Nagyiék házának kapujánál lévő kőtömbre (a Gavács néni trafikja mellett), kedvenc megfigyelő-helyemre, ahonnan az egész Lajos utcát be lehetett látni. A kőtömbön állva, a szél belekapott a szoknyámba, és meseszépen kidomborította, ahol kellett. Üröm volt az örömben, hogy a szél néha elült, de igazán csak néha, és én óraszám, rendületlenül álltam a kőtömbön, saját meseszépségem biztos tudatában.

Azt, hogy a ruha tönkretétele miatt mit kaptam, fedje balladai homály, de azt mondom most is, hogy megérte!