Bohócok

„1945 után a cirkusz népszerűségének számos jelét lehet számba venni. Feltűnő pl. hogy 10 éven keresztül igen gyakori volt vezető komikus színészek fellépése a Fővárosi Nagycirkusz porondján (Feleki Kamill, Salamon Béla, Alfonso, a Latabárok). A cirkusz kedvelt témaként szerepelt több filmben is, és a rádió – a legnagyobb hatósugarú tömegkommunikációs eszköz – egyik legnépszerűbb gyermekműsora a Csinn-Bumm cirkusz volt. Ez a műsor eredetileg matinéként is szerepelt a Fővárosi Nagycirkuszban, sztárszereposztásban: Bilicsi Tivadar, Rátonyi Róbert, Ascher Oszkár, Pethes Sándor, Komlós Vilmos stb. fellépésével.” Ezt találtam az interneten, a magyar cirkusztörténet keresésre.

Ez nekem azért nagyon érdekes, mert a szüleim valószínűleg engem is egy ilyen Csinn-Bumm matinéra vihettek el először, és nagyon hosszasan utoljára cirkuszba. Nem lehettem még 5 éves, mert még egyke voltam, de sokkal fiatalabb se, mert pontosan emlékszem, hogy pocakjára feszülő, fehér selyem harlekin jelmezben Bilicsi Tivadar volt a porondmester, és Latabár Kálmán volt az egyik bohóc.

Azért vagyok biztos az emlékeimben, mert szokatlanul korai időkre is visszaemlékezem. Hat hónapos voltam, amikor végre meg merte kockáztatni a gyerekorvosunk a BCG oltás beadását (addig olyan satnya voltam a 2 kilós születési súlyom miatt, hogy nem merték beadni). Emlékszem arra, hogy a Nagyiék ebédlőjében a nagy asztalra fektettek hasra, mert Nagyi nem engedte a vállamba adni az oltást, mert ha felnőtt nőként mélyen kivágott ruhában megyek majd bálba, ne legyen a vállamon az a jellegzetes forradás (ezt Nagyi mesélte), úgyhogy nekem a combomon van a kerek heg. Arra is emlékszem, hogy a kék plédemen fekszem, és a nagyiék kék cserépkályháját nézem. A karcsó, kékcsempés kályhát még gyerekkoromban elbontották, és a 60-as évek elejének megfelelő, okkersárga cserépkályha került a helyére. Emlékszem a három éves koromban kórházban töltött időre is, a szobatársaimra, a süketnéma kisfiúra a rácsos kiságyban, a fruttira, amit ágyszomszédomtól kaptam, pedig még nem ehettem, meg életem első és eddig egyetlen ájulására is, amikor a kórházi nővérke erőltette, hogy jó pár nap eszméletlenség után, én is sétáljak körbe az asztal körül, mint a többi gyerek, és akkor minden olyan sötét lett.

De visszatérve az eredeti történetre, Latyi Matyi miatt az első negyedórában el kellett hagynunk az előadást.

Latyi Matyi ugyanis pilincka járással, rogyadozó lábakkal és jobbra-balra ingó fejjel óbégatott a porondon, amitől én azonnal elkezdtem zokogni (mindenki más harsogva kacagott), és nem voltam hajlandó elvenni a tenyereimet a szemem elől, mert attól féltem, hogy eltörik a bohóc bácsi nyaka, legurul a feje, és akkor vége a világnak.

Mit mondjak! Anyuék rettentő csalódottak voltak, és nagyon valószínű, hogy a jegyek árának előteremtése sem volt könnyű a számukra.

Aztán hosszasan nem volt téma a cirkusz, mígnem a Húgom is olyan 4 éves lett, és Anyu elérkezettnek látta az időt arra, hogy újabb kísérletet tegyen a cirkuszművészet megszerettetésére.

El is mentünk, én már fegyelmezett 9 éves nagylány voltam, viszont a testvérem az első negyedórában Anyu ölébe borult, és elaludt. Ezúttal egy alvó gyerekkel a szüleim karjában hagytuk ott az előadást, és az én gyerekkoromban több kísérletre nem is került sor.

A lányaimat sem kényeztettem túl sokat a cirkusszal, ha Ráckevén, vagy külföldi nyaralások során összetalálkoztunk egy-egy vándorcirkusszal, akkor elmentünk az előadásra, de őszintén szólva úgy rémlik, hogy igazán csak a lányok apja élvezte ezt.

Édesanyám azonban nem adta fel! Már mindkét lányom megszületett, és egyszer, talán karácsonyra, kaptak egy-egy, olyan 30 centis, plüss bohócfigurát. Máig nálam vannak, soha nem játszottak vele.

Telt múlt az idő, és megszületett a Testvérem legkisebb gyermeke, és egyetlen kislánya. Amikor egy éves lett, találtam egy hímzős könyvben egy falra akasztható hímzés mintáját, ami mellett a baba magasságának változása követhető egészen másfél méteres nagyságáig, mit ad az ég, az ábrán egy léggömböket tartó bohóc volt. Nekiláttam, kihímeztem, körbeszegtem, és hogy teljes legyen a dolog, gyorsan varrtam két, egyenként félméteres bohócfigurát, kihímeztem az arcát, kitömtem, kiégethető gyurmából kis keménykalapokat formáztam, feketére festettem, és boldog voltam az ajándékkal. Szegény Húgom úgy suvasztotta el, hogy soha nem láttuk, de soha nem is említettük.

Azért bízom benne, hogy nem egy az egész családon végig ívelő bohóciszonnyal, kuloulrofóbiával állunk szemben, ugyanis volt egy kivételes eset.

Talán a második külföldi nyaralásunk alkalmával, amikor Sárka még éppen csak iskolás volt, a szokásos eseti séták során Sárka lecövekelt egy kirakat előtt, ahol egy piros selyemruhás, síró harlekin bohóc üldögélt. (Sajnos csak fehér ruhás képet találtam .)

Sárka mozdíthatatlan volt. A bohóc meg drága. A mi akkori jövedelmünk éppen csak elbírta a kéthetes tengerparti nyaralást, apartmanban, otthon főzéssel, nagy beosztással. Sárka viszont nem kért gyakran, a bohóc elbűvölte, így mit volt mit tenni, megvettük a síró bohócot. Már sajnos elmállott, sokáig a garázsban lapult egy nagy zacskóban, de mostanában nem láttam.

További biztató jel, hogy Zalán unokám szereti a cirkuszt, igaz, hogy főként a légtornászokat és az állatidomárokat, de még nem kellett bohóc miatt kijönnünk, legfeljebb a bohócszámok alatt egy kicsit közelebb húzódik valamelyikünkhöz, és ha túl hangos, befogja a fülét.