Nagyanyámék öten voltak
testvérek, József (az apja után), Miklós, majd Petronella (Nagyi), Béla, és
Irén.
Jóka (Csöpi szerint soha, Jóska
volt a neve, de én pontosan emlékszem, hogy Nagyi Jókának hívta, és Anyu is
Jóka bácsiról mesélt) és Miklós együtt vállalkoztak, hentesek voltak, Jóka
bácsinak azon kívül a Filatori-gátnál nagyobb földterületei is voltak, és
mezőgazdasági vállalkozó is volt.
Jóka bácsi Schmidt Katót vette
feleségül, két József nevű kisfiúk halálát követően született lányuk Katalin (Édes),
és fiúk Rezső (Rudika), akik máig is élnek.
Rudika már kisfiú korában is
tisztában volt azzal, hogy jól szituáltak, „mi dazsdagok vadunk”,, vonta meg a
különbséget az esetleg kevésbé jómódú unokatestvérei és önmaga között.
Csöpi nagynéném szerint Jóka
bácsi jókedéjű , vidám ember volt, a társaság lelke, családi rendezvényeken
társasjátékokat talált ki, vagy bűvészkészletével kunsztolt, szórakoztatta a
gyerekeket.
Felesége, Kati tánti viszont
igazi bucher sváb volt, ma azt mondanánk, hogy skót volt, a fogához verte a
garast, csöppet sem volt nagyvonalú. De valakinek a vagyonra is vigyázni
kellett!
Édesanyámnak volt erről egy
története, Budapest ostroma alatt, Nagyi és a két lány (Anyu és Csöpi) Kati
tántiéknál kért és kapott menedéket. Vitték amijük megmaradt, és Kati tánti –
munka fejében – etette őket. Anyu szerint valahol a szenes pincében helyezte el
őket, és a Nagyi perzsaláb bundája is itt tűnt el.
Amikor Anyunak az egyik kezén
négy körmét letépte a szecskavágó, Kati tánti folyamatosan sopánkodott, hogy
mennyi itt az éhes száj, holott a németeket is, az oroszokat is jól tartotta
(aki éppen hatalmon volt), és nem is akármivel, mert tej is, vaj is, szalonna,
kolbász, szalámi is, hús is, zöldség is került a gazdaságból. Anyu nem viselte
el Kati tánti példálózását, és kamaszlányként visszament Budapestre, hogy
vigyázzon a lakásra, ez volt a fedőszöveg.
Kati tánti csomagolt is neki egy
kis hátizsákba élelmiszert, és útjára engedték a csitrit. Anyu megérkezett
Óbudára a hátizsákjával, épp jókor, mert a német katonára, aki a kitört ablakon
keresztül éppen az utolsó matracokat akarta a társainak kidobni, időben
rákiabált, persze németül, és csodával határos módon a katona elszelelt,
Anyunak meg volt min aludnia.
Víz és áram nem volt, és gáz sem,
de legalább volt mit ennie Kati tánti csomagjából, és a sparhelten meg is
lehetett volna főzni, hiszen maradt egy kevés tüzelő is. Úgyhogy Anyu
kibontotta a Kati tánti csomagját, és döbbenten tapasztalta, hogy Kati tánti
takarmányrépát és takarmánykukoricát csomagolt neki, amit se megfőzni, se
megenni nem igazán tudott. Úgyhogy az én Édesanyám, az életében soha többet egy
szót sem beszélt Kati tántival, szerintem még a temetésére sem ment el. Az
unokatestvéreivel sem igazán tartotta a kapcsolatot, Édessel nagyritkán
telefonon beszéltek, főleg már öregkorukban, Rudika, akiből két méter magas
férfi lett, évente egyszer-kétszer benézett hozzánk, elüldögélt egy fél órát,
aztán hazament. Soha nem nősült meg, irtó furcsa orrhangjára jól emlékszem.
Szóval Kati tánti tényleg bucher
sváb volt.
A sors fintora, hogy Kati tánti
teljesen feleslegesen etette a németeket, hiszen azok elvesztették a háborút,
és fölöslegesen az oroszokat is, mert ez nem mentette meg a férjét, Jóka bácsit
a kulákság vádja alól, akit a hírhedt Andrássy út 60. alatt megdolgoztak, a
veséit ért ütéseket nem is élte túl.
Nem segített rajtuk az sem, hogy
a Rábl vezetéknevet még Jóka bácsi Raj-ra változtatta.
Édesanyámtól úgy tudom (ezt azért
hangsúlyozom sokszor, mert Csöpi nagynéném és Anyu történetei éppen úgy
eltérnek egymástól, mint a Húgom, és az én történeteim is olykor-olykor), hogy
a Szentendrei úti Kövi Szűz Mária kápolna fogadalmi kápolnája volt a Jóka
bácsiéknak, valami felújításhoz, átépítéshez, ki tudja már mihez járultak hozzá
jelentős összeggel.
Miklós bácsi Wimmer Etát vette
feleségül, két fiúk született, Miklós és Rezső (Öcsi).
Ennek a generációnak a Rezsői és
Rudolfjai természetesen a Nagyapám keresztfiai voltak.
Miklós bácsiék is jól éltek, és
aki a családban éppen megszorult, az Nagyanyámék szanálták, újra talpra állították,
és ment az élet tovább.
Miklós bácsit a nagyfiával
Miklóskával együtt málenkij robotra vitték, Miklóska szólt az
apjának, hogy Fater, lépjünk le, minthogy az idősebb Miklós törvénytisztelő
polgár volt, nem lépett le, és így őt soha nem látta többé senki, míg Miklóska
viszont lelépett, és megmenekült.
Belőle talán főkönyvelő lett, míg
Öcsi már nem tudta elvégezni a gimnáziumot, mert pénzt kellett keresnie, és
autóvillamossági szerelő lett belőle, a Szépvölgyi úti házunk – a dédapai ház –
volt istállójában volt a műhelye. Öcsit nagyon szerettem, ő meg a nőket és az italt
szerette nagyon, megkeseredett ember volt.
Egyszer elvitt engem Apuval, egy
oldalkocsis motorkerékpárral a Mátyás-hegyre, nagy élmény volt, és a hajamba
kötött, egyébként általam szerfelett gyűlölt, fehér masnit is sikerült
elveszíteni, nagy örömömre.
Miklóst sohasem szerettem, bár
évente legfeljebb egyszer kellett elviselni, amikor némi (persze ingyenes,
családi alapú) jogi tanácsért eljött Apuhoz, mindig nagyon lekezelő volt, és
froclizott bennünket, főleg Anyut.
Irén tánti gyönyörű lány volt, és
mint legkisebb, nekem úgy tűnik, hogy a szülők, de főleg Dédanyám kedvence is. Magasra
nőtt (Anyjára ütött), és később testessé vált, a hangja nagyon sajátos, magas,
rekedtes hang volt. Jól ment férjhez, Domonkos Sándor vasúti tiszthez, két
gyerekük született, Sándorka és Irénke (Mutyi tánti).
Ők a Hármashatár-hegyen éltek egy
szép házban, aminek jószerivel csak a konyháját használták, a szobákba
leginkább csak aludni mentek be. Ha a Nagyival felmentünk a „százlépcsőn” a
Tántiékhoz, legfeljebb suttyomban mehettünk be a mindig besötétített, zsúfolt
szobákba, de csak akkor, ha Sándor bácsi nem volt otthon. Sándor bácsi
konyhakertjébe tilos volt a belépés, csak a hatalmas kert műveletlen, félig
elvadult gyümölcsfákkal beültetett részeire mehettünk. Pedig a veteményes
sarkában nyíltak Sándor bácsi virágai, a gyerekfej nagyságú, égővörös nemes
pipacsok, amik – mint sok minden az életben – nem reprodukálhatók, vagy tízféle
pipacsot ültettem már, de olyan soha nem lett, mint ami ott, abban a kertben,
minden évben virágzott.
Ennek a kertnek az emlékére
ültetek minden kertembe nyári orgonát, még Sándorka magyarázta nekem, hogy a
nyári orgona valóságos pillangó-csapda, mert az illata, és a nektárja odavonzza
a legszebb lepkéket. Így is van, én is ennél a bokornál tudtam Zalán unokámnak
megmutatni a fecskefarkú, meg a pávaszemes lepkét. Köszönöm Sándorka!
Én úgy emlékszem, hogy Tánti a
tyúkoknak félretett száraz kenyeret pirította meg a sparhelten és azt
rágcsáltuk, meg amit az elvadult gyümölcsfákon találtunk, Húgom pedig valami
finom málnahabra emlékszik, amit én tuti, hogy sohasem ettem a Tántiéknál.
Tánti és Sándor bácsi is bucher
svábok voltak (engedelmet kérek), Anyu meséje szerint a gyerekeiknek vettek
egy-egy karácsonyi ajándékot, Irénkének egy babát, Sándorkának talán
építőkockát, vagy vasutat, és azt minden karácsonykor megkapták, játszhattak
vele, majd eltették a következő karácsonyig. Takarékos megoldás!
Sándor bácsi – köztünk szólva –
irtó rabiátus, zsarnok lehetett, én mindig féltem tőle, amikor vasárnap délelőttönként
a breváriumával felszerelkezve a déli mise előtt meglátogatott bennünket, és
kenetteljes hangján osztotta a bölcsességeit.
Mutyi tánti ma is nagy segítsége
a családjának, férjétől elvált, gyereke nem született, Sándorka sajnos már
meghalt, két gyereke született, fia, Attila és lánya, Andrea, akit „Kis
Tánti”-nak szoktam nevezni, és tartjuk is a kapcsolatot, igaz csak
elektronikusan. J
Furcsa játéka az életnek, hogy
Kis Tánti, az én unokatestvérem, de a gyerekeim korosztályához tartozik, én simán
az anyja lehetnék.
Béla bácsi volt az akkor
családban a sztár. Válogatott focista volt, a III. kerületi TTVE oszlopos
tagja, a kor szépségideáljának tökéletesen megfelelő, filmsztár
szépséggel.
Egyszer azonban lerúgták,
szilánkosra tört a sípcsontja, amit az akkori sebészeti csúcs-technológiájának
megfelelően, borjúcsonttal pótoltak ki. Ezt azonban a szervezete nem vette
tudomásul, úgyhogy élte fogytáig sántikált, és a műtét helyén egy soha be nem
gyógyuló fekéllyel élt együtt. Vége lett a focista karriernek, de ő nem lett
ettől sem megkeseredett ember, gyakorolta a mesterségét, borbély volt (magyarán
férfifodrász).
Richter Terézzel kötött
házasságából egy lánygyerek született, Mária (Mauzi), aki János férjével, és sajnos
súlyos pánikbetegségével él együtt. Velük sem tartjuk a kapcsolatot.
Béla bácsi rendszeres látogatónk
volt. Minden vasárnap – mise helyett – nálunk üldögélt, és beszélgetett Apuval.
Apu mindig, roppant diszkréten, egy húszast, ötvenest, ritkán százast dugott a
horgolt terítő alá, Béla bácsi pedig észrevétlenül kihalászta a pénzt, majd
megitta a kávéját, az egy pohár ráckevei borát, és elsántikált találkozni, és
diskurálni a haverokkal. Gondolom ebédre hazament Teri nénihez, majd utána egy
jót szundikált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése