2015. július 16., csütörtök

A Salu


Hajnali tallózgatásom során találkoztam egy egyedülálló, anya volt főnökéhez írt köszönő-levelével, mivel azzal, hogy a főnök váratlanul kirúgta, az élete kedvező fordulatát idézte elő.

Erről persze eszembe jutott, hogy hányszor mondogatom én is, hogy „a rossz a jó”, mert ha ekkor és ekkor nem kapom azt a földre terítő jobb-horgot, vagy balegyenest, akkor máig elégedett főelőadó lennék az első munkahelyemen.

El is kezdtem fejben fogalmazgatni, hogy hogyan is fogom ezt majd leírni, de az agy és az emlékezés a maga útját járja, és odakanyarodtak a gondolataim, hogy szakmai életem során, hány olyan főnökkel hozott össze a sors, akik máig mértékadónak számítanak nekem.

Végül öt ilyen emberre sikerült visszaemlékeznem (most látom, hogy milyen baromi szerencsés voltam), de mind közül az első (történetileg, és hatását tekintve is) a Salu volt.

Azonnal rákerestem a neten, és - örömömre – a Wikipédia ezt írja róla:

„Apja Salusinszky Gyula ügyvéd volt, egyik nagybátyja, Salusinszky Imre pedig a Miklós Andor-féle sajtóbirodalom meghatározó egyénisége, az Est-lapok főszerkesztője a harmincas években. Érettségi után a budapesti tudományegyetem jogi karán végzett (1939), egyidejűleg a párizsi École Libre des Sciences Politiques hallgatója is volt. A háború alatt egy rongymosó üzem társtulajdonosaként "üzletszerzéssel foglalkozott", 1944-ben a vészidőkben hamis papírokkal bujkált. 1945-től először orosz fordítóként kereste a kenyerét, majd a Magyar Nemzeti Bank tisztviselője, 1947-től 1950-ig a moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség tanácsosa. 1950-1958 között a Külkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője, majd főosztályvezetője, 1958-tól 1963-ig a római magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője. 1964-től 1980-ig (nyugalomba vonulásáig) a Magyar Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója volt, mely egyértelműen az intézmény első fénykora, önállósodásának időszaka volt. Ahogyan beosztottak, barátok és vitapartnerek egybehangzóan állítják: a Salusinszky-korszak.”

Persze én ezt akkor, amikor 1970-ben bekerültem a Külkerbankba, mint frissen érettségizett, ám az egyetemről hely hiányában kiebrudalt munkavállaló, természetesen nem tudtam.

Számomra egy mindig mosolygó, nem túl magas, kissé köpcös, nagyon jól öltözött, rekedtes hangú, apámkorú (most derül ki, hogy közel 10 évvel volt idősebb) férfi volt, és egyáltalán nem értettem a kollégákat, akik a „jön a Salu, jön a Salu” harci suttogással raktak kapkodva rendet az asztalukon, vagy simítgatták a hajukat, a ruhájukat, szorosabbra húzták a nyakkendőjüket.

Mert a Salu tekintély volt! Én meg nem voltam tekintélytisztelő (nem is lettem). Úgyhogy zavar nélkül, valószínűleg kicsit pimaszul válaszolhattam, amikor megkérdezte, hogy ki fia-borja is vagyok, és mit csinálok itt. Salu ezt nem bánta, nagyot nevetett, és ettől kezdve mindig rajtam tartotta a szemét.

Rajtam? Minden egyes munkatársán. Minden kolléga keresztnevét is tudta, ha végigment a folyosón, később, az új székházban, ha lement a kávézóba, vagy az étterembe (mert ezt megtette, nem hozatta fel az irodájába az ebédet), aki szembejött, annak előre köszönt, és rákérdezett a gyerekeire, a beteg szüleire, a házastársa problémájára, tudott mindenki sorsának alakulásáról, és egészen biztosan segített, ahol és akinek csak lehetett, gyerekek iskolába juttatásával, betegek orvoshoz, kórházba kerülésével, lakásszerzésben, ki tudja még miben.

Akkoriban nagy fejlődésben volt a Külkerbank, Salu számos, friss diplomás közgazdászt vett fel, ezek – mint a kovász – jó értelemben erjesztették, élesztették a bank légkörét, és munkafolyamatait.

Ugyanakkor a bank – mint egy másik, életemet meghatározó főnököm mondogatta – nem követte annak az eszkimó törzsnek a szokásait, akik az öregeket jégtáblára teszik, és sorsára hagyják, a régi öregeket is megtartotta. Például Rétfalvy Karcsi bácsi, aki hetvenpár évesen is friss mozgású, nemzetközi levelező volt, beszélte a kötelező négy világnyelvet (angol, német, francia és orosz), és tőle tanultam meg a postabontás és szortírozás jelentőségét, vagy az óbudai sváb Reimann Rudi, aki úgy szervezte meg az akkor talán már 300 fős bank új székházba költöztetését, hogy szinte meg se éreztük, vagy – a náluk valamivel fiatalabb - Piltz Ede, a számvitel nagy tudora, akit persze Filcedének hívtunk. Itt dolgozott Glatz Olivér, az örökifjú nyugdíjas jogász, akitől többet tanultam, mint a jogi egyetemen, ő volt, aki úgy boncolgatta a jogszabályokat, egy egy jogvita esetén, hogy találjon megoldást, és ha nem talált, lenyúlt a kommentárokhoz, végső esetben a jogág alapelveihez, és ha még mindig nem jutott eredményre, akkor a jogeset-jogkövetkezmény elemzésével végezte.

Persze Salu is beszélte a négy nyelvet, és még nyilván többen is.

Salu széleslátókörű és bátor is volt, emlékszem egy augusztus 20-ai megemlékezésen, ahol akkoriban egyedül az Alkotmány volt az egyedüli téma, nyugodtan hozzáfűzte, hogy ez voltaképpen az új kenyér ünnepe, illetve az ősi betakarítási rituálé továbbélése, és egyben az országalapító Szent István névünnepe is (az is az ősi ünnep, más címkével ellátott túlélése), ezek említése 1970-ben egyáltalán nem volt szokásos, és kockázat nélküli.

Egy másik alkalommal, egy KISZ rendezvényen a KGST jelentősége volt a hivatalos tárgykör, ám Salu hosszasan kifejtette – gazdaságtörténeti példákkal megalapozva - hogy Magyarországnak a környező államok voltak mindig is a természetes piacai, és ha összevetjük a Horthy rendszer utolsó éveinek külkereskedelmi adatait a 70-es évek elejének számsoraival, statisztikailag elenyésző lesz a különbség. Na akkoriban ezért sem járt taps.

Nem csak így serkentette gondolkodásra, más megközelítésre a környezetét, hanem az egyetemet frissen végzett fiataloknak egyedi kutatási feladatokat adott, amelyek nem kötődtek a bank aktuális üzleteihez, mint a Magyarországi ásványvagyon, vagy a Sertés- és marhatenyésztés tárgyköre. Én ezt akkor persze nem értettem (feladatot sem kaptam, hiszen én csak érettségizett voltam), és persze megvolt erről a véleményem, hogy tudniillik ez tök felesleges, mára azonban tisztán látom, hogy ezzel is tanított, fejlesztett, és persze lekötötte az energiákat.

De folyamatosan tanította (még a magasabb beosztású) munkatársait (is), a levelekre, feljegyzésekre írt megjegyzései úgy terjedtek el a bankban, mint a szél.

Tőle tanultam meg, egy életre, hogy el kell látni az előzményekkel is a friss választervezetet, vagy előterjesztést, lehetett ez egy összefoglalás is, de lehetett – ha nem volt túl terjedelmes – az előzmények mellékelése is. Ha nem így jártunk el, akkor egykettőre visszakaptuk anyagunkat, „KMB” = kérem megbeszélni rájegyzéssel, és ez a megbeszélés nem volt kellemes. Nem volt emelt hang, vagy lekezelő megjegyzés, de mosoly sem volt, és a rideg távolságtartását az ember nem akarta újra átélni.

Azt is tőle tanultam, hogy minden feljegyzésben, előterjesztésben az első két-három bekezdésben röviden össze kell foglalni az előzményeket, magát a megoldandó kérdést és végül a megoldási javaslatot. Ez után jöhetnek a részletek, az alátámasztások, az érvek, de ha nem ebben a struktúrában írtam bármit is, pláne ha több oldalon keresztül, visszakaptam, hogy „KMB NO”= Kérem megbeszélni, nem olvastam.

Szintén az Ő iskolájában tanultam meg, hogy a főnök utasítását végre kell hajtani, akkor is, ha azzal nem értünk egyet. Viszont azt is megtanultam, hogy a feladat korrekt végrehajtása mellett, nincs akadálya alternetív megoldás előterjesztésének, és ezt Salu mindig komolyan mérlegelte, és értékelte is, volt rá példa, hogy az alternatív javaslatot fogadta el.

Emlékezetes eset volt, amikor főosztályvezetőm, dr Krámer Béla (szintén jogász és nagy tanítómester) feladata volt egy potentátnak valami levél megírása. Krámer úr meg is írta a levelet, és beterjesztette aláírásra Salunak, és dr-nak titulálta a levél címzettjét.

A következő rájegyzéssel kapta vissza: „Kedves Krámer doktor! X úr nem doktor, Te is tudod, hogy sokkal több annál! Doktor Salusinszky” A finom humor, az enyhe orra-koppintás, az egyaránt jogászok vagyunk, de ezt ne értékeljük túl, mind benne volt ebben az egy mondatban.

Nekem szinte az első hónapban kialakult a később állandósuló konfliktusom Ender Feri párttikárral. Ez nem politikai indíttatású konfliktus volt (bár mainapság ez előnyös lehetne). Már akkor is sok kávéval üzemeltem, ma sem iszom 10 tejes hosszú kávénál kevesebbet. Ender Feri meg is jegyezte a főnökömnek, hogy túl sok időt töltök a kávézóban. Be is hivatott Krámer Béla, és rám olvasta, hogy mint előkelő idegen tengek-lengek a bankban, és többet vagyok a kávézóban, mint az asztalomnál. Erre azt mondtam, hogy aki ezt meg tudta figyelni,  na az se ülhetett többet a székében, és akkor milyen alapon panaszol be, ha nincs kész a munkám, akkor azt tegye szóvá, ha kész van, akkor ezt ne. Na Krámer Béla azzal a lendülettel vette a telefont, és hívta a „feljelentőmet”, ekkor derült ki, hogy Ender Feriről van szó, és közölte, hogy neki a legfiatalabb munkatársa (ez voltam én) is okosabb, mint az 50-es éveiben járó Ender Feri, ez és ez a közös válaszunk, egyébként a munkámat korrekt módon elvégzem.

Na innen kezdve, amihez Ender Feri velem kapcsolatban hozzászólhatott, ott mindent áthúzott, elutasított, megakadályozott. Akkoriban ez mindent jelentett - a szó szoros értelmében -, hiszen fizetés-emelés, jutalom, kinevezés, lakáshitel, továbbtanulás – mind csak a szakmai vezető, a párttitkár és a szakszervezeti titkár egybehangzó egyetértésével és aláírásával volt esélyes kedvező döntésre.

Ender Feri jóvoltából én mindig külön eljárás alá kerültem, mindig Salu külön döntött rólam, ami csaknem mindig azzal járt, hogy hivatott, és egy negyedórát elbeszélgetett velem. De továbbtanulhattam (többször is J), lett lakásom, és a fizetésem sem maradt a kezdeti 1.150,- Ft.

Egy alkalommal magánemberként is együtt lehettem Saluval, valahogy Apu ügyfelévé vált, és Apu meghívására egy nyáron lejött Ráckevére, az öreg házunkba. Akkor derült ki, hogy utálja a békákat, és nyári sétákra „békalámpát”, egy elemlámpát hord magával, mert az a fóbiája, hogy rálép egy békára. (Valójában a békák jobban félnek, és sokkal hamarabb félreugranak.) Együtt eszegettük a kamrából behozott füstölt kolbászt, a kertben szedett paradicsommal, paprikával. Istenem! Emlékeztek még a téli disznóvágásból nyárra megmaradt, a gerendáról lógatott nyári füstölt kolbászra? Addigra ujjam vastagságúra száradt össze, jó kemény lett, csak hajszálvékonyra szeletelve volt elrágható, de az ízek olyan esszenciája alakult ki ebben a féléves érlelődésben, ami mindent felülmúló!

Sajnos Salu a munkaviszonya vége felé nagybeteg lett, többen kerülték, mi viszont Jutka batárnőmmel mindig odaültünk az asztalához, ha lejött ebédelni, és beszélgettünk vele, ha volt hozzá kedve.


Csak hálával tartozom neki.

1 megjegyzés: