Nincs az a szülői szeretet,
gondoskodás, ami megmentené a gyerekeket a félelemtől, a rettegés érzésétől.
Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben a sztereotip gondolkodás, hogy tudniillik a
megfélemlített gyerek fél, a szeretetben nevelt gyerek pedig nem, egyszerűen
butaság.
A gyerekek megkeresik maguknak a
félnivalót, alighanem azért, mert ezt az érzést is át kell élni, meg kell
ismerni, és jobb, ha erre a család védelmében kerül sor, még kellő időben. Nem
szólva arról, hogy a félelem az önvédelem, az életre felkészülés egyik fontos
kelléke, eszköze, fékez, meggondolásra késztet, visszatart, olykor éppen
fordítva, inspirál, sarkall.
Noha egy szülő számára nincs
„félelmetesebb” (és kockázatosabb) egy félelmet nem ismerő, túlzottan vakmerő
gyereknél, messze nem azt akarom mondani, hogy ijesztgetni kell a gyerekeket,
de néha engedni kell, hogy átéljék a félelem érzését is.
Hangsúlyozom, hogy néha, és
mindig ott kell lennünk, hogy megnyugtassuk, megdédelgessük a kis szorongót.
Zsófim úgy három-négy évesen a
szellemektől kezdett félni. Pedig ez még az a történelmi időszak volt, amikor a
gyerekek nem néztek TV-t, legfeljebb az esti mesét, nem is voltak
mesecsatornák, én válogattam meg a könyveiket, én olvastam fel a meséket,
verseket, szóval nem is tudom, hogy került napirendre a szellem-kérdés.
A szokásos feloldási kísérletek,
mint összebújás, figyelem elterelés, lámpagyújtás, minden sarok és zúg átnézése
nem vezettek sikerre, Zsófi változatlanul félt a kísértetektől, szellemektől.
Éppen Ráckevén voltunk, amikor egyik
este Zsófi a nagyapjával, Papóval is megosztotta a félelmét.
Papó az egyik
szekrényből elővett egy ősöreg, hosszú fehér férfi hálóinget, és egy
férfiinget. A hálóinget ő vette fel, Zsófira ráadta a férfiinget, és „na most elmegyünk
a temetőbe, és találkozni fogunk a szellemekkel, kísértetekkel, ha vannak”
felkiáltással elindultak a ráckevei temető felé, kézen fogva, kettesben.
A ráckevei szekrények valóságos
kincsesbányák voltak az én gyerekkoromban, de még a gyerekekében is. Régi férfi
és női kalapok, ingek, hálóréklik, ágyneműk, hímzett terítők, horgolt csipkék,
újságok, könyvek, különleges tárgyak, mint forróvizes hasmelegítő,
korcsolyakulcs, cipőgomboló voltak bennük felhalmozva, a maradványai máig
megvannak.
Szóval elindultak kettecskén a
háztól olyan párszáz méterre lévő Temetőköz felé. A főutcán még volt
közvilágítás, de a Temetőközben nem, és oda még házak ablaka se nyílt, ami
adott volna némi fényt, csak a holdfény világított.
A ráckevei temető máig is inkább
liget, mint más, tele van bokrokkal, magas fákkal, és mindenhol virág, sok
ültetett, de sok csokor is, és persze akkoriban soha nem zárták a kapuját.
Hogy mi történt, mi nem a
kirándulásuk során, nem mesélték el, eltekintve attól, hogy egyedül a temetőben
lakó temetőőr ijedt meg egy kicsit meglátva a két fehérbe öltözött alakot, de
amint Apu ráköszönt, felismerte a hangját, és csak annyit mondott, hogy ja
Béluskám, csak ti vagytok? Majd visszaballagott a házába, Papó és Zsófi is
hazasétáltak szép komótosan (én természetesen a kapuban állva vártam őket, és
izgultam végig azt a bő fél órát, amíg vissza nem érkeztek). Zsófi ettől kezdve
nem félt sem az éjszakai sétálástól, sem a kísértetektől.
Hiába na, Papó is
nagy varázsló volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése