A mindennapok rejtőzködő hősei

A legszívesebben a „hétköznapi hősök” címet választottam volna, ha nem lenne már olyannyira elcsépelt. Tegnap Sárka lányom azt javasolta, hogy nézzük meg a délelőtti főzőcske közben, A mindenség elmélete című filmet. Miután Sárkának már számtalan fantasztikus film-, könyv- és színházi élményt köszönhetek, egy percig sem haboztam, igent mondtam. (A mai program szerinte az, hogy 40 fokban elrángatom őt Óbuda kártyát intézni, szóval az én program-javaslatomat össze se lehet hasonlítani az ő javaslataival, és ez így is van!)

A port.hu-ban szereplő rezümé szerint, „1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking (a szerepet megformáló Eddie Redmayne színészt én dupla Oscarral jutalmaztam), az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain.” Három gyerekük születik, és az előjelzett, várható két évével szemben 73 évesen ma is él, és alkot. Ha jól néztem utána, miután az első házasságot felbontották, Hawkins még kétszer nősült meg.

Beleborzongós, magába szippantó volt a film, és megint – sokadszor – elméláztam azon, hogy mi bajom is van, vagy volt az életemben? Ehhez képest semmi! Térdre imához, hogy csak annyit mért rám a sors, amennyit!

Visszanézve szégyenkezem, hogy az én megpróbáltatásaim leküzdése, és túlélése, túllépése közben nem mindig maradt ép az alkotókedvem, a derűlátásom, olykor-olykor megadtam magam a keserűségnek, az önsajnálatnak, nem tagadom előfordult, hogy az életkedvem is elszállt, és ha lett volna bátorságom és megfelelő, fájdalommentes eszközöm, ma már az égi kávéházban szürcsölgetném a kapucíneremet, persze egy-két cigaretta mellett. Ha ez megvalósult volna, sajnos a „nagy kaland” néhány szép fejezetéről, epizódjáról is lemaradtam volna.

Közvetlen közelről két olyan sors keresztezte az életemet, amelyek legalább annyira példaadók mint a Hawkins-féle életpálya, de mivel egyikük sem híres fizikus, vagy kozmológus, csak az tud róluk, aki figyelt rájuk.

Judit

Judittal jogi egyetemre jártunk együtt. Juditot mindig az édesanyja hozta a levelező tagozaton szokásos, havonkénti, kétnapos előadásra, és a vizsgákra. Judit izomsorvadásban szenvedett, az első évben még saját lábán közlekedett, már akkor is mankóval, később már kerekes-székben és mindig az édesanyja emelgette, ültette a padba. A mama elbeszélése szerint Judit 3 éves korában észlelte, hogy az addig ügyes és egészségesen fejlődő második gyermeke mozgása egyre lassabbá, bizonytalanabbá vált, hosszas kivizsgálás-sorozat és negatív leletek mellett sem adta fel a további vizsgáltatást, míg végül kiderült, hogy sajnos neki van igaza, a gyereke gyógyíthatatlan beteg, és a várható maximális élettartama 16-20 év. Judit akkor már 22-23 éves volt, és noha teljesen tisztában volt azzal, hogy mire az izomsorvadás a zsigeri izmokra is átterjed, súlyos légzésprobléma és végül a megfulladás a jövője, mindig jó kedélyű, nem szimplán mosolygós, de könnyen nevető, jó humorú ember volt, a társaság közepe, bármelyikünk melléülhetett, mindenkivel szívesen beszélgetett, mindig tökéletesen tájékozott volt a világ és az évfolyam ügyeiben egyaránt, és távlati terve a jogi pályán a hozzá hasonló sorsúak érdek-képviselete és érdekvédelme volt. Hogy végül mindebből mit tudott megvalósítani nem tudom, mert amikor Sárka is megszületett, már csak vizsgázni jártam az egyetemre, és csak azzal találkoztam, akivel a vizsgajelentkezés véletlenül összesodort.

Judit soha egy percig sem sajnáltatta magát, nem kért és nem fogadott el semmilyen kedvezményt, vagy előnyt, azon kívül, hogy mindig a hosszú pad legszélére ült, érthető okokból. Sokszor ő tartotta a lelket a kétkedőkben, elbizonytalanodókban. Az egyetem elvégzése után soha sem mertem írni neki, vagy telefonálni.

Honnan volt ennyi ereje?

Kati

Az életpályám egy szakaszán egy vidéki nagyvárosban kaptam munkát. A már működő szervezetben a fogadókészség eléggé vegyes volt, az ott régebben dolgozó munkatársak számára - pár velem egyidőben érkező vezető munkatárssal együtt - ejtőernyősnek számítottam, a munka mennyisége is horribilis volt, így a közelebbi személyes megismerkedésre, egy szűk kör kivételével, nemigen volt sem szándék, sem lehetőség.

Kati annyiban tűnt fel, hogy egyrészt nagyon csinos volt, jól, talán kicsit kihívóan öltözködött, és választékosan, kedvesen beszélt.

Nagyon lassan, elszólásokból, és apró mozaikokból összerakva derült ki, hogy elvált, két fia van, az egyik „három-hás” gyerek, azaz halmozottan hátrányos helyzetű. Hogy mi is volt igazán az egészségügyi probléma, sosem tudtam meg, az azonban, hogy valószínűleg diszlexiás és diszgráfiás lehet úgy vált nyilvánvalóvá, hogy kiderült Kati egyik mellék-elfoglaltsága.

Kati ugyanis, aki kis-fizetésű adminisztratív munkatárs volt, szó szerint költséget és fáradságot nem kímélve, már évek óta gyerekeknek szóló hangoskönyvek kiadását szervezte, megszerezte a pénzügyi forrásokat, a felolvasókat (olykor saját maga is felolvasott), a rögzítést, a kiadást és az értékesítést, és még mit tudom én mit. Mindezt egyedül, két gyerekkel, mert a saját fiának ezek a hangoskönyvek sok-sok örömet szereztek, és ezt az örömöt akarta továbbadni a fia kis sorstársainak.

Nem azzal foglalkozott, hogy milyen kiszúrás a sorstól, hogy egyedül maradt a bajban, vagy hogy bajban van, vagy hogy milyen nagy kihívás előtt áll a fia, hanem a saját szerencsétlenségéből valami nagyszerűt hozott létre.

Honnan volt ennyi ereje?

A lányaimmal közösen kifejlesztett családi alapelvünk mindig is az volt, hogy noha nagy a jelentősége az első benyomásnak, azonban nem szabad maradéktalanul ráhagyatkozni, mert soha nem tudhatjuk, hogy a másik ember gyakran elfogadhatatlan arroganciája, pökhendisége, faragatlansága, udvariatlansága, lekezelése mögött milyen személyes tragédia, megpróbáltatás húzódik meg, és kötelező még egy lehetőséget adni mindenkinek, akárkinek.

Miért hiszek az első benyomás jelentőségében? Évmilliárdokon keresztül csiszolódó, velünk élő képességünké vált, hogy egy töredék másodpercen belül döntsünk arról, hogy ki az ellenség, és ki az, akivel van lehetőség az együttműködésre. Az emberősök életében ez a döntés élet-halál kérdése volt, e döntés alapján kellett támadni, menekülni, vagy a kapcsolat-építés következő lépését megtenni. Senki meg nem mondja, hogy a szagoknak, mimikának, testtartásnak milyen kombinációja az, ami megalapozza a döntésünket, de aki tagadja, hogy az első benyomása többször volt helyes, mint a szocializációs tréning alapján kötelező, vagy választott viselkedése, az egy kicsit becsapja saját magát. Hányszor hallhatjuk kapcsolatokban csalódott emberektől, hogy pedig mindjárt gondoltam, pedig rögtön éreztem.

Ugyanakkor abban is mélyen hiszek, hogy ha van mód a másik mélyebb megismerésére, akkor ez az első benyomás – bármennyire riasztó, vagy kedvező legyen – jelentősen módosulhat.

Érdemes, és szükséges minél több embert, minél mélyebben, árnyaltabban megismerni, mert ezek azok az életminták, modellek, a saját karakterünk építésének és a családunk, a következő generációk felnevelésének is alapvető tápanyagai. Persze fantasztikus lelki tápanyagot nyerünk könyvekből, filmekből, képzőművészeti alkotásokból, de a két táplálék között épp annyi ízében és hatásában is a különbség, mint a kertből frissen tépett, és boltban vásárolt, szárított, zacskós petrezselyem között.