Van-e különbség?

Megmaradt kisszámú, ám annál értékesebb barátaim egyikével kávéztunk ma délelőtt, aki egy ideje jó rálátással van a mindennapjainkra és egyszer csak azt kérdezte, hogy teszek, tettem-e különbséget a Lányaim között. A kérdésben – mint mindig – ott rejlett a válasz is, hogy szerinte igenis különbséget tettem, ezzel megismételve a számomra fájdalmas anyai örökséget.

Hitem és szándékom szerint persze mindkét Lányomat nagyon-nagyon szeretem, és akármelyikért is kellett, vagy kellene bármekkora áldozatot hoznom, egyikért sem haboznék azt meghozni, de már Zsófiban is felmerült kamaszkora végén, az (ismételt, felnőttkori egymásra találást megelőző) elszakadás viharos időszakában, hogy mindig a Sári felé húztam.

Akkor neki is azt feleltem, amit ma a barátomnak, hogy akinek az életéért többet harcolsz, ösztönösen afelé nyúlsz elsőnek.

Sárka a terhesség hatodik hónapjában majdnem megszületett. A XX. századi gyógyászatnak köszönhetjük, hogy erre végül a 38. hétben került sor, amikor a reggeli orvosi ellenőrzésen született döntésnek megfelelően délben már nem vettem be a mindenféle görcsoldó, és egyéb orvosságokat, és éjfél utánra meg is született Sárka.

A baba szép volt, és az egész hasán végighúzódó, virsli alakú sérvet csak a harmadik hónapjában javasolták megoperálni. Én azonban dacos voltam, egy lánygyerek hasát nem szerettem volna operáltatni, ha élete során utoléri egy vakbélgyulladás, és szül mondjuk két babát császármetszéssel, már épp elég operáció fogja érni ezen e részén, és kutattam, hogy van-e alternatív lehetőség. Volt, egy speciális tornával 5 éves korára nyoma sem volt a sérvnek.

Akkor volt három hónap nyugalom, amikor egyik napról a másikra, a baba ötször szopott, és tizenötször hányt. Az utolsó napokban a kiszáradástól már olyan volt, mint egy kis múmia. Gyomorszájszűkület, hangzott az ítélet, azonnali műtét, hangzott a javaslat. Persze itt is volt alternatív lehetőség, egy idős (vagyis magam-korabeli J) dietetikus orvosnő azt mondta, hogy ha nagyon kitartó vagyok, megúszhatjuk műtét nélkül. Ha naponta 12 alkalommal, esetenként 20-20 gramm, sűrűre főzött pempővel (almapüré+anyatej, gesztenyepép+anyatej, krumplipüré+anyatej), kiskanállal etetem, ez a pempő megakad a beszűkült gyomorszájnál, azon lassacskán átszivárog, és egyben a nyomás tágítja is a szűkületet, míg azt ki nem növi a magzatka. Nálunk ez két hónapot vett igénybe.

Akkor ismét jött vagy 10 hónap nyugalom, a baba szépen nőtt, mosolygós, svéd-szőke, gömbölyded puttó lett belőle. Éppen Pécsett voltam vizsgázni, akkor jártam a jogi egyetemre, amikor hazatérve Sárit a Szent László Kórházban találtam, kruppos rohama volt, és a mentő oda szállította. Akkor volt az allergiájával először és utoljára kórházban, a betegsége 13 éves koráig tartott ki, és kezelésében Gegesi Kiss Annát áldja az ég, mert mindenféle külföldről behozott gyógyszerrel elkerültük a kórházba járást.

Sárka egy fejjel volt alacsonyabb és kilókkal soványabb a kortársainál, a 30. kilójának örömére tortás ünnepséget csaptunk olyan 12 éves korában, (Zalán unokám közel 7 évesen 30 kiló) iskolai ünnepségeken onnan tudtam, hogy áll Sárka, mert ott volt a luk a tömegben.

Emlékszem egy jelmezbálban kis hableány akart lenne. Meg is varrtam a halpikkelyes hosszú szoknyát, elől – hátul szivaccsal bélelt, steppelt halfarokkal, kapott egy melltartót, és némi hínárcsokrot a hajába. Nekem ő volt a legszebb. Valójában azonban így festett: pálcika, csomó (ez a könyöke), pálcika, nagyobb csomó (ez a válla), minden bordája külön megszámolható, nagy horpasz a pocak helyén, a bőre hófehér, áttetsző, rajta kanyargós, halványkék erek, nagy karika a szeme alatt, vékony kis hajában pár szál zöld hínár. Az anyák többsége szomorú szemmel nézett félre, sajnálták a kis vízbefúltat.

Ezzel szemben Zsófi – szerencsére – maga volt az élet. Két emlékezetes betegsége volt, az egyik Sárka születése körül. Akkor, egy el nem múló hányásra mondta azt a helyettes körzeti gyerekorvos, Z Olga, hogy skarláttól vakbélgyulladásig bármi lehet, és ha itt megnyomom, és ott kemény, akkor fussak a kórházba, mert azonnali műtét szükséges. Gegesi Anna ekkor került hozzánk gyerekorvosnak, és azt mondta, hogy most szombat este semmit nem tud tenni, próbáljak egy-két korty italt belediktálni a kislányomba, és hétfőn reggel jön, beviszi a klinikára, ahol infúziót kap, és a szerinte vírusfertőzést is meg fogják gyógyítani. Én hétfő reggelre túlteljesítettem, mert nem egy-két korty, de többdeci sós, cukros, citromos teát sikerült úgy belediktálni Zsófiba, hogy szemcseppentővel, szinte folyamatosan adagoltam a folyadékot, úgyhogy szerencsére nem is került kórházba, és egykettőre felgyógyult.

A másik alkalommal 5 évesen, tünetmentesen, hőemelkedés nélkül, lábon kihordott (és végigsíelt) egy vírusos tüdőgyulladást, amire Anna doktornő, aki Sárkához jött a kruppja miatt, a köhécseléséből gyanakodott, és a röntgenfelvétel igazolta a gyanakvását. Akkor derült ki, hogy Zsófi penicillin-érzékeny, és ahogy abból felépült, a másik tüdőlebenyen alakult ki a vírusfertőzés, egyszóval januárban kezdtük, és áprilisban már a végére is értünk. Mindeközben egy allergiapróbán az is kiderült, hogy Zsófi mindenre allergiás, össze is szaladt a klinika, hogy hogyan élt meg öt évet, és kezdődött volna a kivizsgálás, de én inkább vállaltam az öt évente egy roham kockázatát, mint a provokációs alapú kivizsgálás rizikóját, és ez be is vált.

Zsófi mindvégig jó tanuló volt, sikeres, könnyen vette az akadályokat, míg Sárit már az első félévben elkönyvelték, mint másként gondolkodót, és nehéz volt tartani benne az önbizalmat.

A másként gondolkodó státuszt azzal vívta ki, hogy olvasásértési teszten le kellett rajzolniuk, amit olvastak. Sárkám a „hét szem szilva” feladványt úgy oldotta meg, hogy rajzolt hét emberi szemet, szempillával, pupillával, majd a végére egy szilvát. A matematika feladványt is fordítva oldotta meg. A tíz levélnyeles faágacska, amelyen volt négy levél, és alatta hat leesett levélke példát úgy írta le számtannyelven, hogy 10 – 4 = 6. Ezzel szemben a helyes megoldás az lett volna, hogy 10 – 6 = 4.  Hiába érveltem, hogy matematikailag mindkét megoldás egyformán helyes, a tanári közelítés szerint tízből leesett hat, tehát négy maradt. Én mondtam, hogy Sárkámnak tízből négy még rendben van, elveszett hat, de elkönyvelték, mint „olyan más” gyereket.

Aztán teltek, múltak az évek, a Lányok szépen felnőttek, diploma került a kezükbe, és most tessék, meditálhatok, hogy mit hagytam a lelkükben, milyen lenyomatot, milyen fájdalmat.

Drágáim! Mindig mondtam nektek, hogy a legnagyobb jót és a legmélyebb fájdalmakat az ember a szüleitől kapja. Ezt kapjuk, ezt adjuk tovább. Én annyira szerettem volna nem túl sok fájdalmat okozni, de ember vagyok magam is, jóból, rosszból összegyúrva. Minden csak az arányokon múlik, és az arányok fenntartásán, javításán, naponta kell dolgoznunk.

Zsófim! Tudd, hogy soha, egy percig sem voltál és leszel kevésbé fontos a számomra, mint a Testvéred!

Sárkám! Tudd, hogy Te sem!