A kertem

Ma „kertes” napot tervezek, ha nem lesz túl meleg. Szeretem a kertemet, ahogy minden eddigi kertemet, erkélyemet is szerettem.

Most még nem megyek ki, még élvezem csöndet, és a szomszédaim is minden bizonnyal élvezik, hogy Marci kutyánk nem kapcsolt át házőrző üzemmódra, és mély hangú ugatására még nem kell felébredniük.

Elméláztam arról, hogy a kertünk mennyire árulója a karakterünknek. Az én kertem is olyan mint én, kicsi, kócos és vegyes. (Eszembe jut a Felejtsd el Párizst című film pincére, aki minden italrendeléskor így kommentál: A kért ital, például a vörösbor, olyan mint én! Testes és tüzes! Az este végén a pezsgőnél már azt mondja: Olyan mint én! Pezseg, és nagyon haza akar menni!) Nos a kertem ismétlem, olyan mint én. Először is a zöme kőlapokkal fedett. A reáltörténet az, hogy amikor Anyu már idős volt, a parkettán sem tudott botladozás nélkül járni, egy korábbi – persze az érszűkülettől félve, hosszasan eltitkolt – ideg-gyulladás szövődményeként az egyik lábát nem tudta kellő magasra emelni, ezért botladozott. Az akkori kotorék-ebünk viszont fejnagyságú lyukakat ásott a fűbe, úgyhogy Anyu nem tudott kimenni a kertbe. Ezért burkoltattam le.

Ha lefordítom a saját karakteremre, ez megfelel rejtőzködési vágyamnak, soha semmi nem hozott annyira zavarba, mint amikor felismertek, rám ismertek (legfeljebb az, ha ismerősök átnéztek rajtam J).

A lefedett részeket körben földsáv övezi, ami viszont mindennel be van ültetve. Bokrokkal, amiknek ültetésekor arra törekedtem, hogy mindig legyen közülük legalább egy virágzó, ami vonzza a pillangókat. Ez talán a zárkózottságom mellett is virágzó kitárulkozási vágyamat szimbolizálja. Az egyik oldalon áll egy most már hatalmas vadgesztenye-fa. Rózsaszín virágú. Gyerekkoromban a Szépvölgyi út Bécsi út sarkán, az Ujlaki Templommal szemben, a hegyi busz végállomásánál egy kis park volt, ami tele volt rózsaszín virágú vadgesztenyékkel, tavaszi virágzásukkor, az olykor akár 30-40 centis rózsaszín gyertyák nekem olyan szépek voltak, mint a mese. Mintha a budai rakparton is lettek volna a fehérek között rózsaszín virágúak is.

Aztán kipusztultak Budapest általam ismert részéről ezek a rózsaszínek. Apu utolsó tavaszán Vácra mentünk családostól ebédelni, és visszafelé, egy páréves, fiatal fákból álló gesztenyés mellett mentünk el, mind egy szálig rózsaszín virágúak voltak. Megálltunk, a virágzó fák között sétálgatva találtunk néhány tavalyi gesztenyét, amelyek csak úgy, a földön kihajtottak. Összeszedtük, és hazavittük, egy évig cserépben tartottam őket, és a megmaradt két csemetéből ma az egyik a budai, a másik a ráckevei kertben áll. Az ősszel lepergő gesztenyékből Zaza unokámmal állatkertet gyártunk.

A kertem bokrai néha egy hónap alatt akkorát nőnek, hogy Zsófi szerint – ha nem vigyázok -  középen fognak összeérni, ezért az őszi nagy metszés mellett rendszeres zöldmetszésket kell sorra kerítenem, aztán jön a gond, hogy hova emésszem el a nyesedéket.

Van a kertben egy kis tó, mert minden kertbe kell egy kis víz, egy aranyhalunk, a nagy túlélő olyan kedves, hogy szépen felfalja a szúnyoglárvákat. A mégis kikelő szúnyogokkal meg a kertben élő gyíkok és békák bánnak el (remélem), a gyerek-ököl nagyságú, pöttyös hátú kis varangyok esténként kezdenek átugrálni a teraszon, Marci kutya meg szeretné levadászni a gyíkokat is, a békákat is, de szerencsére azok gyorsabbak.

A tóban egy jókora sásféle és egy rózsaszín virágú tavirózsa van, egyéb vízinövényekkel is kísérleteztem, de a kutyáink sorra kihalászták és felfalták azokat.

Denevéreink is vannak, madaraink is. A madarakat ősztől tavaszig etetjük, napraforgóval, feles dióval, ágakra szurkált almával.

Hajnalban, de még szinte sötétben a vörösbegy érkezik elsőként némán, a cinkék egész nap jönnek, és 9 óra körül szokott megérkezni a mátyásmadár, vagy szajkó. Szeretem hullámzó, cserkésző röptét, és szárnyvégi tollainak ismételhetetlen kék színét. Járnak még a kertbe szarkák is, nagyon ügyetlenül közelítik a diós tálcát, gyakran ki is borítják. A földön a rozsdafarkú szedegeti a maradékokat, és a két házzal arrébb fészkelő balkáni gerle pár is takarítja a kertet. A feketerigók egész nap járkálnak, és mindent összetúrnak, de délben, a villanydróton előadott koncertjük miatt, mindent elnéznék nekik.

Egyszer késő ősszel egy rajnyi őszapó röpült keresztül a kerten, egy-egy falat kedvéért leszálltak az etetőre, de sajnos eltűntek. Nagyon ritkán meggyvágó is belátogat, fehér, kúpos csőréről még a tojót is beazonosítom, a hím sokkal színesebb, de gyors, ijedős madár, nem nagyon hagyja magát megfigyelni. Érdekes, hogy verebek – Csuri népe – nem jár a kertembe, ők inkább a bejárati részen, az autóparkolóink környékén tanyáznak.

Lakik még a kertjeinkben (sorházban lakom) nyest is, nem találkoztam vele személyesen, csak egyszer láttam késő este, valami szürke, macskányi jószágot átfutni a kerítésen, de a szomszédok szidják, és Sárka autójában is volt valami nyoma a rágcsálásának az elektromos kábeleken. Azóta kis zacskóban kutyaszőrt tartunk a motortérben, mert ez állítólag távol tartja a nyesteket. Lehet, hogy ezért nem látom a kertben sem, mert Marci kutya elriasztja.

Tavasztól a kertben, ősztől a beüvegezett előtérben élnek a leándereim, most a piros virágú tombol, a vajszínű és rózsaszín csak mérsékelten, a fehér virágú pedig még kicsi, de már virágzik. A letört ágaikat, az őszi metszések ágvégeit folyamatosan hajtatom a konyhaablakban, és ajándékozom annak, aki erre jár és fogadókész.

A kertem egyben veteményes is uborkából, padlizsánból, paradicsomból a nyár közepétől már

önellátó vagyok. Vetésforgó szerint minden évben máshová ültetem a palántákat. Idén is megkérdezte az egyik szomszéd, hogy most mit ültetek, a velük közös kerítés mellé. Mondtam, hogy uborkát. Futót? - kérdezte. Persze – válaszoltam - átfutó uborkát, mert a kerítéshez ültetett növények termésén osztozkodunk, ami átnyúlik, azt ők szüretelik.

Mindig vannak egynyári virágaink, évszaknak megfelelően árvácskától, büdöskén, sarkantyúkán keresztül, krizantémig, ami nálunk sajnos egynyári, soha nem telel át. Sárka idén irtó sok napraforgó magot szórt szét, úgyhogy azok most a legváratlanabb helyeken virágoznak.

Meg sok mindent a természet sodor a kertembe, a madarak, tavaly jelent meg először az alkörmös, idén a csattanó maszlag.

A terasz egyik falát borostyán, a másikat trombitafolyondár futja be, ez utóbbit soha többé nem fogom ültetni, mert kilométer hosszan, a legváratlanabb helyeken bukkannak fel sarjhajtásai.

Egyszer Sárkával összeszámoltuk, hogy hány mérgező növény van a kertben, a tiszafától a borostyánig, és arra jutottunk, hogy Lucrezia Borgia sírva könyörögne egy ilyen kertért. Szerencsére Zalán unokámmal nagyon korán sikerül megértetni, hogy nem szabad bizonyos növényekhez nyúlni, úgyhogy a bazsalikomot is csak úgy legeli (mert imádja), hogy minden egyes levélre rákérdez. A petrezselymet is legeli, bár azt nem igazán szereti. Ki érti ezt?

A ház másik oldalát a vadszőlő futja be, ősszel a megszínesedő levelei nagy örömet okoznak (főleg, ha Sárka kidekorálja az ablakokat is).

Azért gondolom, hogy a kert árulkodik a gazdája természetéről, mert van például olyan szomszédom, aki egyfelől egy jókora részt elkerített magának a közös területekből, másrészt az egész kertjét sűrűn körbeültette tujákkal, amik 15 év elteltével sötét barlanghoz teszik hasonlóvá a kertje nagy részét. Ugyanakkor az ő kiskertjében terem a legszebb füge, és paradicsom. Ő a valós életben is kicsit mindig többet vív ki saját magának, mint bárki más, ugyanakkor nagyon dolgos. Van mindezek mellett egy „sötét oldala”, arrogánsnak mondanám.

A másik kertet a szomszédasszony negyvenedszer szervezi át, kiöl és telepít, újrafüvesít, betelepíti a málnát, két év múlva kinyírja, most, a korábbi virágoskertje helyére szőlőt és őszibarackfát ültetett, meg ribizli bokrokat. Ő a nagy szervező, a férje és fiai nem unatkoz(hat)nak mellette. Szintén ő az, aki, ha nem nézek oda, az én térfelemre suvasztja a saját nyesedékét.