Halottakról vagy jót, vagy semmit

Királyhegyi Pál egyik könyvében, alighanem az „Első kétszáz évem-„ben olvastam azt az elmefuttatást, amit a „jobb félni, mint megijedni” mondáshoz fűzött. Azt írta a bölcs öreg, hogy ezt a baromságot csak az találhatta ki, aki még életében sohasem félt.

Valahogy így írja: Félni? Jeges verejtékben úszó háttal, vacogva osonni? Minden hangra összerezzenni? Éjszakákon át, ébren forgolódva fontolgatni a rosszabbnál rosszabb lehetőségeket? Ez a jó? Szerintem egyszer alaposan megijedni, egy fájó szív-szorulásban elájulni, majd meghalni, na ez igen, szerintem ez a jó!

Királyhegyinek abszolút igaza van. Én se szeretnék félni, persze egyelőre még megijedni se annyira, de tartósan félni, na azt egyáltalán nem szeretnék. (Pedig olykor-olykor a jelenkor bőven szolgáltat okot, de mint a strucc, juszt se veszek róla tudomást!)

Engem viszont – ahogy írom a magam családi történeteit – egyre inkább irritál, a „halottakról, vagy jót, vagy semmit” mondás.

Egyrészt meggyőződésem, hogy legmélyebb sajnálatomra, nem a jó marad fenn utánunk, mint például családi legenda, szólásmondás, hanem a különös, sajátos, vicces, kirívó, na az fennmarad. Nincs ebben semmi újdonság, már Shakespeare is megírta, hogy "a rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele” (the evil that men do lives on, the good is oft interred with their bones).

Én a családi történeteim írása során tapasztalom, hogy a zsiványság, a betyárság fennmaradt, de az igazi, jó emberekről nincsenek családi történetek, csak a tényeket tudom leírni, és a blogomon is azt tapasztalom, hogy a jó emberekre vonatkozó bejegyzéseket alig olvassák, míg a betyárokét, viccesekét, akik becsapták a világot, azokét igen.

Tehát megírom azt is, ami nem „jó” a halottjainkról, és közben ezt élvezem.

Viszont ahogy közelítek a jelenkorhoz, egyrészt egyre fájdalmasabb leírni az emlékeimet, másrészt egyre több érzelmet ébresztek, egyre több rokon érzéseit borzolom. Úgyhogy eldöntöttem, hogy az élőkről nem írok (ez alól kivétel a két lányom, meg az unokáim, akik már kellő mértékben hozzám-szoktak, meg velük kapcsolatban nincs és nem is lehet rossz emlékem, élményem J).

Az élők, még élik a sorsukat, alakítják, formálják a jelent és a jövőt, ki vagyok én, hogy véleményem legyen róluk? Pedig van, de nem írom meg, mert élőkről vagy jót, vagy semmit!