Kantalup dinnye, kornison uborka, maróni gesztenye, valódi bugovó selyem

Szándékosan úgy írom le ezeket, a számomra örökre összeforrt, jelzős szókapcsolatokat, ahogy a gyerekkor emlékezete megőrizte.

Sárgadinnye szezonban, Nagyi irányításával, vadul kerestük a piacokon a kofáknál a kantalup dinnyét, mert csak az volt a megfelelő, főképpen ha a zöldes héjon már látszott az a tenyérnyi, sárga elszíneződés, ami a dinnye szárán vett szagminta mellett eligazított, hogy ízetlen tök, vagy csorgó levű, mézédes gyümölcs bújik-e meg a zöld, rücskös héj alatt.

Aztán savanyúság-befőzés időszakában, ugyanilyen heves vadászat folyt, hogy találjunk igazi kornison uborkát, mert tudvalévő, hogy kizárólag ebből, a legfeljebb ujjnyi, vékony, szőrös héjú, szálegyenes és harsogóan zöld uborkából lehet – a szigorúan titkos, féltve őrzött házi-recept szerint – azt a tél végén is roppanós, igazi savanyú uborkát eltenni, semmi másból!

Az volt az etalon, a szinte egy falatra elfogyasztható savanyúság, amit a szendvicses zsúrokon, olyan kicsi, vékony szeletkékre lehetett vágni, és a zsúrkenyérre összerakott szendvicseken, méltó párja lehetett, az ablakban érlelt, akár novemberig is megmentett paradicsom-szeletkéknek, aminek a környékbeliek a csodájára jártak.

Az uborkafélék kövérkésebb, hosszabb, girbegurba társait legfeljebb kovászolni lehet, vagy salátának elkészíteni, esetleg a csalamádéba kerültek, de savanyításra ez a fajta az egyedül használható!

Mindez abban a történelmi időszakban, amikor szinte semmit nem lehetett kapni, húst, ha hetente kétszer szállítottak a hentesboltokba, a hétvégére valamelyik kofától szerzett élő csirkét, a Nagyi a konyhaasztal lábához kötve, kiterített újságpapírokon etetgette, itatgatta, de nem engedett a 48-ból, (e képpen is) ragaszkodott a már régen elmúlt, és soha vissza nem térő, középosztálybeli jólét és értékrend íratlan szabályaihoz

.

Őszi vadászatunk tárgya a maróni gesztenye volt, azt lehetett a piaci első zöldségesnél kapni, a ferde tálcákra halmozott krumpli és vöröshagyma-hegyek mellett, közvetlenül a naspolya tőszomszédságában. Hogy maróni volt, vagy valami egyéb fajta, azt ember meg nem állapította, de kötelezően rákérdeztünk, és csak akkor vettük meg, ha harsány igent vágott rá feleletül a zöldséges, mi mást mondhatott volna, elvégre el akarta adni a portékát.

Írtam már korábban, hogy a másik nagymamám, Mamuka, nagyon nem pártolta Apámék házasságát, és ennek folytán az ebből a házasságból származó unokáit, bennünket sem és soha, még egy zsebkendővel sem ajándékozott meg. Na, látjátok, ebben tévedtem! 

Csöpi nagynéném esküvője környékén keletkezett a válság, hogy én, aki koszorús-lányként léptem fel a jeles eseményen, milyen ruhát viseljek. Ekkor adott Mamuka Anyunak egy jókora darab, vastag selyemszövetet, ami alighanem még a móringjából származott, hogy varrathasson belőle valami ruhafélét. Valódi bugovó selyem - mondta, és olyan jelentőségteljesen emelte magasra, amúgy is rátarti fejét, hogy mind éreztük, itt a világ egyik csodájával találkozhattunk.

A selyem egyébként ronda bugyirózsaszín volt, a móringba is legfeljebb hálóing-alapanyagként kerülhetett be, ráadásul Anyu, úgy az 1920-as évek gyerekdivatjának megfelelően, húzott szoknyás, buggyos ujjas, bubi-galléros, mellén-fodros ruhát varratott belőle, holott már legalább 1961-et írtunk, és ha máshonnan nem, hát a Lányok évkönyvéből, az ember pontosan tudta, hogy az egyenesvonalú, hosszított derekú, kissé már az op-art irányzat felé hajló ruha a divatos!

Szerintem az esküvőn kívül, soha, egyszer sem vettem fel ezt a ruhakölteményt, szorító, izzasztó és reménytelenül divatjamúlt volt.

Persze volt egyéb, áthághatatlan szabály is, például befőzésre csakis alma-paradicsomot használtunk fel, mert annak volt finom édes lédús, de ugyanakkor kellően tömör a húsa, hogy ne csak lé, de krémes pempő is kerüljön az üvegekbe. Étkezésre nem jöhetett más szóba, csak a lucullus-paradicsom, mert azt szépen lehetett szeletelni, salátába, csakis kifli-krumpli jöhetett szóba, mert az soha nem fő szét, és elegáns, szinte egyforma nagyságú szeletkékre vágható.

Szóval tele voltunk szabályokkal, követelményekkel, szinte tök mindegy volt, hogy ezeknek a betartása mennyi energiát emészt fel, ragaszkodtunk hozzájuk. Mára meg még ezeket a neveket is elfelejtette a többségünk!

Cserepes növényeink

Már egy ideje megfigyeltem, hogy vannak olyan cserepes növények, amelyekre vágyódom, meg is veszem magamnak, vagy kapok egyet-egyet, és kétszázadik nekifutásra is ugyanazzal az eredménnyel járok, némi szenvedés után a növényke sorra-rendre elpotyogtatja a leveleit, felnyurgul, leszáradnak a viruló bimbók, és végül feladom, kidobom, megsiratom.

Ilyen például az én életemben a korallvirág, ami másnál évekig bokrosodik, újra virágzik, vagy a közkedvelt decemberi csoda, a mikulásvirág, de ugyanilyen sorsra jut a ciklámen, az azálea és a fokföldi ibolya.

Csöpi például szimbiózisban él a ciklámenekkel, bár saját bevallása szerint egyáltalán nem rajong értük. Úgy tapadnak rá a ciklámenek, mint szamárra a fül, aminek elsősorban névnapja kedvezőtlen naptári időpontja az eredője, ugyanis november közepén a korábbi időszakokban a kötelező szegfűn, és gyorsan elpusztuló rózsán kívül nemigen lehetett virágzó növényhez jutni, viszont a ciklámennek szezonja volt, úgyhogy rendre ezt kapta ajándékba.

Ahogy az lenni szokott, aki arra járt, megfigyelte, hogy minden ablakpárkányán ott sorakoznak a szépséges, viruló ciklámenek, és ebből azt a következtetést vonta le az odafigyelő ajándékozó, hogy a gazda rajong a ciklámenért, ezért aztán legközelebb ő is ezt hozta, hogy örüljön a kedves, és így Csöpit egy életen át kísérik és kísértik a ciklámenek.

Időközben a gondozásukban is olyan tapasztalatokat szerzett, hogy ő lett a családban a ciklámenek úrnője, megtanulta, hogy tavasszal árnyékos helyre kell kiültetni a gumókat a kertbe, ősszel pedig visszaköltözhetnek cserepekben, az ablakpárkányokra.

Úgy nézem, hogy Sárka lesz a „legnagyobb földi tanítványa”, most az ő kertjében tobzódnak a ciklámenek, és várják az őszi lehűlést, hogy elkezdjék téli virágzásukat.

Anyunak a fokföldi ibolya vagy, ahogy ő nevezte, a pármai ibolya volt a nagy kedvence, a fény felé ferdülő, kéttenyérnyi levél-tányérkájuk tövéből csokrosan bújtak elő a virágszárak, négy-öt bimbóval, virággal, a fehértől a sötétliláig, a halvány rózsaszíntől a ciklámenig, mert vettük neki, ha kellett, ha nem, csak hogy örüljön, mosolyogjon végre.

Mellettem napokon belül elpusztulnak ezek a növénykék, vagy túl locsolom azokat, vagy ki tudja miért, de nem teszünk jót egymásnak.

Én az orchidea-félékkel vagyok nagyon jóban, de Zsófi lányom minden szempontból túltesz rajtam, négy ágon, 20-30 virággal pompáznak most is a környezetében az évek óta nála élő, újra és újra virágba-boruló növények. Orchideák állnak a fürdőszobája ablakában, a lépcső fordulójában, a konyhája ablakában, nézzenek azok az ablakok keletre, vagy nyugatra, kapjanak ennyi, vagy annyi, szűrt, vagy közvetlen napfényt, virágzanak, ha itt van az ideje, és akkor is, ha nem.

 Zsófinak sikerült például a mikulás virágot is rávenni arra, hogy a második télen is virágba boruljon, míg nálam azt a szűk két hetet is alig élik meg, ami december első napjaitól telik el.

Emlékeztek még? Úgy két évtizede lehetett (vagy már jóval régebben, nem is tudom), amikor megjelentek a virágboltokban az első orchideák, egy-egy virág, kis kémcsőbe zárva, műanyag dobozkában, némi azonnal lepergő, zöld aszparágusz-ágacskával díszítve, ami akkor maga volt a csoda!

Lassan-lassan kitanuljuk, hogy melyik barátunknak, családtagunknak mit érdemes ajándékozni, ha arra szottyan kedvünk, és lassan azt is megtanulom, hogy bármennyire is vágyódom egy-egy virágzó csodára, ha jót akarok neki, véletlenül sem vásárolom meg, mert nálam bizonyosan beteljesedik a végzete!

A mi Zalánunk

Szívem szerint azt írtam volna, hogy az én Zazám, de ő bizony nem az enyém, hanem most még a miénk, de végül is senki másé, mint önmagáé, noha ezt most még ő sem tudja, majd később ébred rá.

Szóval a mi Zazánk osztályzatokat kap, mert Mariann néni már a második év vége felé elkezdte hozzászoktatni a tanítványait, hogy hamarosan nem piros és zöld pontban, arany csillagban, dicséretben, vagy dorgálásban fogják mérni és megmutatni, hogy mit is teljesítettek, hanem osztályzatokban, 1-től 5-ig. 

Így osztályoznak már jó ideje, kivéve Kiss Ernő tanár urat, aki annak idején, gimnáziumi éveim alatt, egy jóval szélesebb skálát dolgozott ki, volt nála ötös alá, ötös fölé, 5/4 és 4/5, és a két osztályzat között jelentős volt a különbség, így a szimpla ötösből máris ötféle osztályzat kerekedett ki. Ez konzekvensen folytatódott, egészen a 0-ig, ami még a szekundát is sikeresen alul múlta.

Tegnap délután ezt az üzenetet kaptuk Zsófitól:

„Zazáé lett a legjobb olvasás doli az osztályban, 100%, 5* és az egyedüli 100%-os német témazáró a csoportban.”

Mit mondjak! Olyan büszke vagyok, hogy csak na!

Persze világ életemben, a saját gyerekeim felnevelése közben is hittel vallottam, és vallom ma is, hogy egy gyerek nem 3-as, 4-es vagy 5-ös, hanem egy-egy önálló, kerek és ismételhetetlen, utánozhatatlan univerzum, ezt mondogattam a saját lányaimnak is, ha olykor rosszabb osztályzattal jöttek haza. Ugyan azt is mondtam nekik, hogy vegyék figyelembe az osztályzatban tükröződő üzenetet, több figyelmet lehet fordítani a részletekre, vagy ügyesebben kell megfogalmazni azt, ami a fejükben van, kereken, rendszerezetten, nem félmondatokban, de ki fog emlékezni egy környezet-ismeret hármasra a ballagásán, vagy a diplomaosztóján?

De mindennek ellenére, annyi a versenyben, a teljesítmény-központú értékrendben eltöltött évtized, nem múlik el nyomtalanul, bevallom, nagy öröm Zaza immár mért, és elismert eszessége!

Zalán, Zsófi szerint lusta, mint a nyű! Ezt persze nem hittem el neki, a szokásosan aggodalmas anya egyik túlreagálásaként fogtam föl egészen addig, amíg Zaza egy alkalommal nálam írt meg valami hétvégi, házi feladatot.

Nem akarok túlozni, de vagy fél nap ment el azzal, hogy egyáltalán leüljünk az asztalhoz, megszemlélni, hogy mi is a lecke. Közben a fiatal versenyző unatkozott, szenvedett, kifogásokat keresett és talált, és a végül alig 10 perc időt igénylő feladathoz akkora és főleg feszült, kellemetlen előkészülettel fogtunk hozzá, hogy minden türelmemre szükség volt.

Természetesen a némiképp elbaltázott időszakot követően – annak rendje és módja szerint – jött a példabeszéd, hogy mi a csudának kellett fanyalgással, vitával eltöltenünk ezt a pár órácskát, heje-huja, móka, vidámság és kacagás helyett, pedig a lelkem mélyén tudtam, és tudom, hogy nincs itt semmi másról szó, csak arról, hogy vérbeli férfi az én unokám!

Bő tapasztalatot szereztem arról, hogy kiváltképp az eszesebb hímneműek, órákat képesek eltölteni azzal, hogy egy mondjuk, ötperces feladat végrehajtását hogyan lehetne két percre csökkenteni.

Lehet, hogy erről van Zalán esetében is szó?