Egy köszönő gyerek

Végre van a nagy családunkban egy köszönő gyerek! 

Mert olyan 1-6 éves, aki szemét leszegve, fejét lehajtva, szégyenlősen billegve a lábán tűri, hogy anyja-apja, a kezét a fején tartva ismét noszogassa, hogy köszönj édesem, majd magyarázkodjon, hogy zavarban van a porontya, és majd később, ha felenged, túl sok most a felnőtt, nos, olyan bőven van.

Aztán már van olyan, lassan kamaszodásnak induló, közel 9 éves, aki néhány évnyi köszönés után, most újra zavarba jön, ha köszönnie kell. Valamit suttog-pusmog az orra alatt, elsziszeg egy sziát, és közben a szeme sarkából már csak azt lesi, hogy hol van a legközelebb olyan gyerekcsapat, vagy legalább egy gyerek, unokatestvér, akihez csatlakozhat, és elillanhatnak együtt, távol a felnőttektől, valami huncutkodásra.

Most hétvégén Bori születésnapját köszöntöttük, és az édesapja, a nagy családegyesítő, mindenkit meghívott, voltunk biztosan többen, mint harmincan, ha nem inkább negyvenen, babakocsis csecsemőtől, dédmamáig.

A gyerekek azonnal megszállták az esőtől még nedves kertet. A kis ünnepi ruhákat percek alatt a felismerhetetlenségig ellepte a homokozóból származó homok, a krétarajzokból eredő rózsaszín, zöld és kék folt, a motorozástól, kerékpározástól, rollerezéstől illetve a lepottyanásoktól a fű- és sárfolt. De kit érdekel az ilyesmi, ha a gyerekek boldogan nevetnek, legfeljebb az sír egy-két percig, aki éppen leesett, eldőlt valami járművel, vagy éppen lemaradt egy hintáról, vagy lapátról, mert a másik is azt nézte ki magának, és szemfülesebb volt.

Mi hamarabb eljöttünk, mert még Zsófiék hazaérkezése előtt, be kellett lopakodnunk a kertjükbe, meglepetést készíteni, úgyhogy csak Zsófitól tudom, hogy végre, van egy köszönő gyerekünk! Zita, a maga két évével, mindenkitől elköszönt, puszival, és nevén nevezve az illetőt.

Néhányukat életében ha két-háromszor látott, és ebbe bele kell számolnunk az első hónapjait is amiről feltételezhetjük, hogy túl sok emléke nem maradt fenn. Ennek ellenére, a szia Marika néni, szia Janóka (ő a testvérem úgy 120 kilós, közel két méteres férje, akinek Zita kreálta ezt a becenevet), szia ez, szia az, habozás és tévedés nélkül kísérte a búcsúzkodást, mindenkinek adott puszit is, holott általában elég szűken méri (vagy csak nekem nem elég, amit sikerül kihuncutkodni tőle).

Nem hiszem, hogy nagy titkot árulnék el ezzel, de oda vagyok a fiatal hölgyért! Zitánk már most is nem csak megérkezik, de megjelenik, megáll, széttartott kézzel és egymillió dolláros mosollyal várja és fogadja az ünneplést, és szabályosan lelép, szép abganggal, nyomot hagyva maga után. 

Tetőtől talpig nő, annak született, az, és az is marad!

Itt éppen a testvére vadonatúj szemüvegével pózol! :-)