Szívem szerint azt
írtam volna, hogy az én Zazám, de ő bizony nem az enyém, hanem most még a
miénk, de végül is senki másé, mint önmagáé, noha ezt most még ő sem tudja,
majd később ébred rá.
Szóval a mi Zazánk
osztályzatokat kap, mert Mariann néni már a második év vége felé elkezdte
hozzászoktatni a tanítványait, hogy hamarosan nem piros és zöld pontban, arany
csillagban, dicséretben, vagy dorgálásban fogják mérni és megmutatni, hogy mit
is teljesítettek, hanem osztályzatokban, 1-től 5-ig.
Így osztályoznak
már jó ideje, kivéve Kiss Ernő tanár urat, aki annak idején, gimnáziumi éveim
alatt, egy jóval szélesebb skálát dolgozott ki, volt nála ötös alá, ötös fölé,
5/4 és 4/5, és a két osztályzat között jelentős volt a különbség, így a szimpla
ötösből máris ötféle osztályzat kerekedett ki. Ez konzekvensen folytatódott,
egészen a 0-ig, ami még a szekundát is sikeresen alul múlta.
Tegnap délután ezt
az üzenetet kaptuk Zsófitól:
„Zazáé lett a
legjobb olvasás doli az osztályban, 100%, 5* és az egyedüli 100%-os német
témazáró a csoportban.”
Mit mondjak! Olyan
büszke vagyok, hogy csak na!
Persze világ
életemben, a saját gyerekeim felnevelése közben is hittel vallottam, és vallom
ma is, hogy egy gyerek nem 3-as, 4-es vagy 5-ös, hanem egy-egy önálló, kerek és
ismételhetetlen, utánozhatatlan univerzum, ezt mondogattam a saját lányaimnak
is, ha olykor rosszabb osztályzattal jöttek haza. Ugyan azt is mondtam nekik,
hogy vegyék figyelembe az osztályzatban tükröződő üzenetet, több figyelmet
lehet fordítani a részletekre, vagy ügyesebben kell megfogalmazni azt, ami a
fejükben van, kereken, rendszerezetten, nem félmondatokban, de ki fog emlékezni
egy környezet-ismeret hármasra a ballagásán, vagy a diplomaosztóján?
De mindennek
ellenére, annyi a versenyben, a teljesítmény-központú értékrendben eltöltött
évtized, nem múlik el nyomtalanul, bevallom, nagy öröm Zaza immár mért, és
elismert eszessége!
Zalán, Zsófi
szerint lusta, mint a nyű! Ezt persze nem hittem el neki, a szokásosan
aggodalmas anya egyik túlreagálásaként fogtam föl egészen addig, amíg Zaza egy
alkalommal nálam írt meg valami hétvégi, házi feladatot.
Nem akarok
túlozni, de vagy fél nap ment el azzal, hogy egyáltalán leüljünk az asztalhoz,
megszemlélni, hogy mi is a lecke. Közben a fiatal versenyző unatkozott,
szenvedett, kifogásokat keresett és talált, és a végül alig 10 perc időt
igénylő feladathoz akkora és főleg feszült, kellemetlen előkészülettel fogtunk
hozzá, hogy minden türelmemre szükség volt.
Természetesen a
némiképp elbaltázott időszakot követően – annak rendje és módja szerint – jött a
példabeszéd, hogy mi a csudának kellett fanyalgással, vitával eltöltenünk ezt a
pár órácskát, heje-huja, móka, vidámság és kacagás helyett, pedig a lelkem
mélyén tudtam, és tudom, hogy nincs itt semmi másról szó, csak arról, hogy
vérbeli férfi az én unokám!
Bő tapasztalatot
szereztem arról, hogy kiváltképp az eszesebb hímneműek, órákat képesek
eltölteni azzal, hogy egy mondjuk, ötperces feladat végrehajtását hogyan
lehetne két percre csökkenteni.
Lehet, hogy erről
van Zalán esetében is szó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése