Felbolydult madárvilág

Korábban már írtam arról, hogy szürkületben egy gólya röpült a Hajógyári, vagy korábbi nevén Óbudai sziget felől, a Budai hegyek irányába, éppen az ablakom előtt. Aztán néhány nappal később, egy reggelen, láttam visszafelé szállni, gondolom napközi vadászterületére, a sziget irányába repülve a gólyát, vagy egy társát. 

Soha nem hittem, hogy itt Óbudán látom viszont gyerekkorom nagy kedvencét, kelepelő barátomat.

Ráckevén mindig voltak jótét lelkek, akik a sebesült, szárnyaszegett gólyákat átteleltették, menekítették, lehet, hogy ezek a magányos, ember-segítette példányok soha többé nem kerestek és találtak párt maguknak, de a környéken mégis, valamiképpen az ember és természet egységét jelenítették meg.

Vagy csak nekem?

A minap, Ürömön lakó, Zsófi lányom üzente a jó Messengeren, és küldte a képet is mellé, hogy a kétéves Zita unokám, a szemfüles, két játék között azt mondta neki: Mami látod? Pici madár!

Íme:

Nem más, mint egy szürke gém telepedett le az ürömi dombháton, Zsófi lányomék szomszédjának háza tetejére, és rendszeresen visszatér ide megpihenni.

Lassan 65 évet éltem meg, és eddig összesen kétszer láttam szürke gémet, egyszer a ráckevei déli gátoldalon sétálgatva, éppen a Szulai tóban lévő kis szigeten álldogált egy gém, hosszan csodáltuk, aztán néhány évvel később, Szigetcsépen jártam egy jóbarátnál, akinek a ráckevei holt Duna-ág egy még kisebb elágazására nyílt a kertje. Soha nem gondoltam volna, hogy a Dunától oly távol, éppen Ürömön lesz, ha nem is nekem, de családomnak, unokámnak lehetősége találkozni a „pici madárral”. 

Testvérem, aki Ráckevének, egy a Dunától távolabb eső részén él, már nem telepíti újra tele aranyhal-ivadékokkal a kerti tavacskáját, amióta a Duna és a Szulai tó mellett, egy kócsag, az ő kis, alig két négyzetméternyi kerti tavacskáját választotta ki, kedvenc vadászterületének. Naponta járt oda egy-két, nagy-nehezen átteleltetett aranyhalat kifogni, míg végül teljesen elfogyott a „halállomány”, akkor a kócsag tovább állt.

Eszembe jut, hogy még autóvezető-koromban, nem mertem kinyitni a távirányítóval az autó-bejárót, mert az ajtó tetején ott üldögélt egy zöld küllő. Na, nem tudtam kapásból, hogy milyen madárral találkoztam, hosszas kutatással jutottam el a felismerésig, hogy miért, kiért is várakoztam hosszasan a kapunyitással, hazatéréssel, de annyira elbűvölt, a nem is kicsi, színes madár látványa, hogy semmi kedvem sem volt elriasztani őkelmét. 

Az ember, a szinte mindennapos, riogató hírmondások alapján úgy véli, talán nem is alaptalanul, hogy kihalóban van a madárvilág színe java. Ugyanakkor ezek az amatőr, semmiképpen sem tudományos megfigyeléseim, nekem azt a következtetést engedik meg, hogy a madárvilág jóval szemfülesebb, mint ahogy mi gondoljuk. 

Az élet él, és élni akar. 

Kiterjesztik korábbi vadászterületüket, bemerészkednek teljesen ismeretlen helyekre, tért hódítanak! Mi a kihalásuktól rettegünk, és erről polemizálunk, ők, pedig fondorlatos, új módszerek mentén, túlélnek! Nekik szurkolok!