A verklis

Nagy varázsló ez a Karinthy! Olyan emlékeket ébreszt fel, amelyek nélküle végképp kimosódtak volna a memóriámból, de hál ’Istennek, most újra eszembe jut a verklis, a kintornás.

Ez az ötvenes évek közepe tájáról származó emlékem. Akkoriban már bőven a Nagyi vigyázott rám, egészen hat hetes koromtól kezdve, ugyanis a Ratkó-korszak csak annyiban támogatta, az amúgy, a természet törvényei szerint egyébként is bekövetkező, háború utáni baby-boom-ot, hogy tilossá tették a terhesség-megszakítást, „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” jelszóval, de a szülési szabadság időtartamát hat hétben állapították meg. Utána az anyáknak vissza kellett térniük a termelő munkába, de jól volt ez így, mert a sok mihaszna, munkába soha nem állt nagymamának, legalább volt dolga, vigyázhatott a csaknem újszülött magzatokra.

Ki is alakult a mi közös menetrendünk, Anyuék otthon hagytak, még aludtam ilyenkor, majd jött Nagyi, átvitt magához délelőtt bevásároltunk együtt, a Kolosy téri piacon és boltokban (ha volt mit). Majd közös főzés, takarítás, ebéd, délután alvás, valami kis játék, hímzés-, horgolás-, kötés-tanítás, és már jött is értem Anyu, aki engem, meg az ételhordóba csomagolt ebédet szépen hazaszállított.

Járulékos haszna ennek az lett, hogy semmiféle házimunka, befőzés, vagy kézimunka máig sem jelent gondot a számomra, mert mindent volt idő jól begyakoroltatni velem. 

Üdítő színfoltja volt a – lássuk be, gyerek számára meglehetősen unalmas és egyhangú – rutinnak, ha az emeletes bérház, sötét belső udvarába betolta a verklijét a kintornás.

A kétkerekű szerkezetet leállította az udvar közepén, majd elkezdte ütemesen tekergetni. Felhangzott a semmihez sem hasonlítható operettli, vagy magyar nóta, na, jó, esetleg a gépzongora hangzásához mégis hasonlított egy kicsit.

Azonnal megteltek az egyébként néptelen, huzatos, szeles függőfolyosók, nagymamák, otthontartózkodó háziasszonyok hajoltak ki a korlátra könyökölve, hessegették a gyerekeket, hogy azok le ne essenek, meg a mindig piszkos, málladozó festékű korlát ne piszkolja be fölöslegesen a ruhácskákat. Néhányan, persze messze nem mindenki, ledobtak az udvarba egy tíz-, vagy húszfillérest, szigorúan papírba csomagolva, gondolom azért, hogy ezzel a pénzérme pattogását, elgurulását megakadályozzák.

A verklis minden pénzérmét megköszönt, keménykalapját hátulról megbiccentve, de a tekerést a „koncert” végéig nem hagyta abba. Talán 5-6 percig tartott az egész, majd a verklis széles kalaplengetéssel, mély meghajlással megköszönte hálás közönségének a részvételt, és elhúzta a kétkerekűjét, a következő házba.

Nagy kitüntetés volt, ha az örökké takarékos Nagyi rászánt az attrakcióra egy tízfillérest, még nagyobb kegy volt, ha én dobhattam le.

A ház csendjét és békéjét, délelőttönként már csak a jeges és a szódás szakított meg, akkor még a Lajos utcán lovas kocsival szállították ezeket a kincseket, úgy hetente két-háromszor, és a szállítók hangos kiabálással tudatták, hegy megérkeztek. Megindult a jövés-menés, vödrökkel a jég-oszlopokért, üres csere-szódásüvegekkel a szódáért, amit aztán a spájz hideg, köves padlójára állítva tartottak hűvösen.

Szép emlékű Bilicsi Tivadar, gyerekkorom Csinn-Bumm Cirkuszának Szamócája jut eszembe, az ő dala volt: 

Sípláda szól, az udvaron,

Vidámabb lesz a ház,

Vígabban főz a nagymama,

Rongyot vígabban ráz.

Ha szállnak édes dallamok

Mindenki elmereng,

Ha rosszalkodna kisfiam,

De ezúttal nem verem.

Nem wurlitzer a verkli,

Ezt szívvel kell tekerni,

Tralallala, tralallala,

Ezt szívvel kell tekerni.