Gúnyos félmosoly

Az ember életében – ha nem is túl gyakran – előfordul, hogy valami egészen különleges, kellemes hangulatú közegben végezheti a munkáját. Jól jönnek össze az egy csoportba sodródó karakterek, kellemesen egészítik ki egymást (vagy legalábbis egész jól képesek egymás elviselésére), szinte összehangolódnak, kialakul az „egy húron pendülünk” örömteli érzete.

Ennek semmi köze sincs az olyan helyzetekhez, ahol mindenki, vagy a többség, udvariasan viselkedik, látszólag együttműködnek, de mégis minden pillanatban tisztán érezhető a kényszeredettség, mint egy titkolhatatlan verejték-szag átjárja és kitölti az együtt töltött időt a feszültség, bár a felszínes szemlélő nem láthatja meg a mély és súlyos különbséget a két helyzet között.

Az első gondolatomnak megfelelő munkahelyemen szinte valamennyi kollégámat, szinte barátomnak tekinthettem, de egy kiemelkedett közülük, ez Tamás volt. Tamás volt a másik felem, ő nagy filmbarát volt, míg én már akkor is az olvasást tekintettem elsődlegesnek, azt szoktuk mondani, hogy ő mindent látott, amit én olvastam, és én mindent olvastam, amit ő filmen látott.

Az üres, vagy feszült perceket, a szüneteinket azzal töltöttük ki, vagy oldottuk fel, hogy vers-idézetektől film-sztorikon át könyv-élményekig, történelmi utalásokig csapongtunk, barangoltunk, és a többi kollégánk, főleg a fiatalabbja meg élvezettel hallgatta, többször került sor arra, hogy ezeknek a csapongásainknak a következtében néztek meg egy filmet, vagy olvastak el egy-egy könyvet, és egyre többen részt vettek a játékban. Közben nagyokat nevettünk, viccelődtünk olykor vitatkoztunk, beszámoltunk a korábbi viták nyomán elvégzett kutatásokról, beismertük, ha tévedtünk, és végsőkig harcoltunk, ha úgy véltük, hogy nekünk van igazunk.

Az így folyt-folydogált az életünk, amíg nem kaptunk egy új sztár-kolléganőt, a legfőbb főnök meleg ajánlásával, akinek persze nagyon örültünk, hiszen munka mindig volt, néha több is, a kelleténél, de döbbenten tapasztaltuk, hogy ebben a mi kis szellemi csatározásunkban egyáltalán nem vesz részt.

Ez egészen enyhe megfogalmazás, nem, hogy nem vett részt, de ahogy bármelyikünk is belekezdett egy ilyen történetbe, megjelent az arcán egy leereszkedő, gúnyos félmosoly, megemelt fejjel, felülről nézett le ránk, azzal a „tudom, amit tudok, látom, amit látok, de megtartom a véleményem” tekintettel, amivel szerintem a legbékésebb embert is ki lehet hozni a sodrából.

Egy kicsit is empatikus lelkű emberben, vagy ha tetszik, nem teljes mértékben önelégült személyiségben, egy-egy ilyen gúnyos pillantás, félmosoly, komoly hullámverést indít meg.

Ennyire unalmas a témánk, amit mi olyannyira élvezünk? Miben lehetek én a hibás? Talán ennyit tévedek? Még jobban, mélyebben utána kell járnom mindannak, amiről szó kerül? Mit tudhat ez a sztár-kolléga, amit mi nem? Mi kerülte el a figyelmemet?

Minthogy azonban eme belső kérdések, végül monológok maradnak, nem érkezik semmiféle válasz egyikre sem, nagyon, de nagyon rövid idő elég ahhoz, hogy a korábbi jókedvű játék helyébe lépjen a kedv-vesztés, és egyre növekvő keserűség, mint minden elvesztett játék esetében.

Megkeseredett szájjal, szomorú lélekkel abbahagytuk játszódásunkat, és már „csak” a munka töltötte ki a perceinket, a napjainkat. Csökkent az összetartozás érzete, elveszett a munkába érkezés varázsa, megszűnt az örömteli várakozás, hogy na, ma mivel rukkol ki egyikük, vagy másikuk, eltűntek a gondolatainkból a képzelt párbeszédek, hogy akkor ő azt mondja, én meg amazt, mire ez a válasz érkezik, az én feleletem meg emez lesz. Elszürkültek, megkoptak az emberi kapcsolatok, s mindez egy kis erőfeszítéssel előállított, ám kitartóan alkalmazott, gúnyos félmosoly nyomán.

Telt és múlt az idő, mint a mesékben, és egyszer, egy mély lélegzet-vételt követően, rákérdeztem a sztár-kollégára: mond csak, te miért maradtál ki a mi kis kultúr-játékunkból. Nem felelt meg neked a színvonala? Sokkal többet tudsz ezekről a dolgokról, mint mi?

A válasza ma már korántsem annyira megdöbbentő, mint amilyen akkor, első hallásra volt, ugyanis így hangzott: mert f..gom sincs arról, hogy mit beszéltek, én ezt nem értem!

Nahát! Ismét, és nem utoljára, csapatostul beleestünk abba a csapdába, hogy mindazt a tudást, érdeklődést, amit a magunkénak gondolunk, a másik fejébe is automatikusan beleképzeljük, feltételezve, hogy a hasonló képzettség, hasonló életkor, hasonló szakma, hasonló tudást pakol az emberek agyába. Bizony ez korántsem igaz!

Hosszasan merenghetnék még a testbeszéd félreérthetőségéről, a tisztázás hatalmas erejéről, azonban a mai mondandóm leginkább arról szól, hogy ha tehetjük, ne semmisüljünk meg az irányunkban lekezelést, semmibevételt, kigúnyolást bevető embertársainktól, korántsem biztos, hogy – amint hajlamosak vagyunk gondolni - náluk van a bölcsek köve!