A nagyszülők szerepe

A lelkem mélyéig ható, forrongó indulatokat váltott ki belőlem egy ma reggeli FB hírmondás, amely talán amerikai kutatók véleményére alapozva, sommásan fogalmazza meg az állítást: a nagyszülők károsak lehetnek a gyerekek számára.

E nevezetes állítás hátterében az áll, hogy a nagyszülők hajlamosak továbbra is alkalmazni azokat a módszereket, amelyeket a saját, immár szülővé érett gyerekeik esetében is alkalmaztak, jóllehet a tudományos kutatás már régen meghaladta ezeket.

Például a lázgörcstől tartva hűtőfürdőt használnak, pedig a láz gyógyít, vagy hasra, oldalra fektetik a csecsemőt, holott a hanyatt fekvés az egyedül üdvözítő, e kutatás szerint.

A fenébe!

Azok a gyerekek, akiket az immár veszélyesnek menősített, nagyszülővé idősödött emberek neveltek, végül is felnőttek, túlélték a kelepcéket, akkor valamit mégis csak jól csináltak ezek a veszélyes elemek?

Nálunk ez úgy zajlik, hogy Zsófi lányom rendszeresen kezelési útmutatót ad ahhoz az unokához, aki mondjuk, egy hétvégét nálam tölt, vagy nálam lábadozik. Milyen sorrendben, milyen esetben kell alkalmazni a lázcsillapítókat, mikor kell a kicsinek bevennie ezt, vagy azt a vitamint, immunrendszer-erősítőt, vagy akármit. Ez így van jól.

Aki eleget élt, az szinte mindent látott már, látta az egyedül üdvözítőnek kikiáltott megoldások megjelenését, tündöklését, majd bukását, és az időszakosan kiátkozott módszerek ismételt dicsőítését.

Örökös kérdés marad, minden időszakban, az újszülöttek az első három hónapjában, a hogyan fektessük a gyereket, oldalra, hasra, hátra. Egy kiszámíthatatlan ritmusú, rotációs rendszerben váltják egymást a nézetek, komoly értekezések jelennek meg a gerincre, légzésre, bukások visszanyeléséből eredő fulladásra, rémtörténetek keringnek, míg aztán a gyerekek zöme végül saját maga oldja meg ezt a kérdést. Ami neki kényelmes, abban a pózban alszik, ami neki kényelmetlen, ott pedig sír, aztán végre megtanul forgolódni, és – mint Zazám – alvás közben, körbe-barangolja az ágyat és vidékét.

Zazám kedvéért volt hosszasan az ágy melletti szőnyegem egy vastag báránybőr, mert a fiatalúr rendszeresen legurult az ágyról, aminek okán a házban mindenki felébredt. Egy teljes délelőttöt szánt Zaza arra, hogy kigyakorolja, hogyan kell ügyesen lehuppanni a puha báránybőrre, és ettől kezdve nem is volt „éjszakai riasztás”, legurult, visszamászott, olykor még be is takaródzott.

Azt gondolom, hogy a gyerekek nem szűnő, folyamatos figyelmet igényelnek, ami aztán az évek múltával csökkenhet. Minden szokatlan nesz, zaj, gyakran a feltűnő csönd, mind, mind figyelmeztető jelzés, amire reagálni kell.

Azt gondolom, hogy nem a nagyszülők veszélyesek a gyerekek számára, hanem az élet maga, ezért szükséges a figyelem.

Azt gondolom, hogy nem a rokoni fokozat, szülői, nagyszülői státusz, hanem a gyerek iránti nyitottság, vagy zártság, értelmes, vagy értelmetlen közelítés, felelős, vagy felelőtlen gondolkodás az, ami biztonságos, vagy veszélyes lehet egy gyerek számára.

Azt gondolom, és azt vallom, hogy egy gyerek minél több ölelésbe szaladhat bele úgy, hogy szinte eldobja magát, és teljesen rábízza a védelmét az ölelő karokra, minél több ölbe kucoroghat, ha éppen sírni akar, vagy vigasztalásra szorul, minél több kezet foghat meg, és rángathat maga után, ha játszani akar, annál teljesebb, boldogabb és gazdagabb az élete, ezt adja tovább a környezetének és saját utódainak, a mi dédunokáinknak.

Végül azt is gondolom, hogy van egy-két cikkíró, vagy cím-fogalmazó, akinek olykor-olykor azért meg tudnám nyomorgatni az ujjacskáit!