Cserepes növényeink

Már egy ideje megfigyeltem, hogy vannak olyan cserepes növények, amelyekre vágyódom, meg is veszem magamnak, vagy kapok egyet-egyet, és kétszázadik nekifutásra is ugyanazzal az eredménnyel járok, némi szenvedés után a növényke sorra-rendre elpotyogtatja a leveleit, felnyurgul, leszáradnak a viruló bimbók, és végül feladom, kidobom, megsiratom.

Ilyen például az én életemben a korallvirág, ami másnál évekig bokrosodik, újra virágzik, vagy a közkedvelt decemberi csoda, a mikulásvirág, de ugyanilyen sorsra jut a ciklámen, az azálea és a fokföldi ibolya.

Csöpi például szimbiózisban él a ciklámenekkel, bár saját bevallása szerint egyáltalán nem rajong értük. Úgy tapadnak rá a ciklámenek, mint szamárra a fül, aminek elsősorban névnapja kedvezőtlen naptári időpontja az eredője, ugyanis november közepén a korábbi időszakokban a kötelező szegfűn, és gyorsan elpusztuló rózsán kívül nemigen lehetett virágzó növényhez jutni, viszont a ciklámennek szezonja volt, úgyhogy rendre ezt kapta ajándékba.

Ahogy az lenni szokott, aki arra járt, megfigyelte, hogy minden ablakpárkányán ott sorakoznak a szépséges, viruló ciklámenek, és ebből azt a következtetést vonta le az odafigyelő ajándékozó, hogy a gazda rajong a ciklámenért, ezért aztán legközelebb ő is ezt hozta, hogy örüljön a kedves, és így Csöpit egy életen át kísérik és kísértik a ciklámenek.

Időközben a gondozásukban is olyan tapasztalatokat szerzett, hogy ő lett a családban a ciklámenek úrnője, megtanulta, hogy tavasszal árnyékos helyre kell kiültetni a gumókat a kertbe, ősszel pedig visszaköltözhetnek cserepekben, az ablakpárkányokra.

Úgy nézem, hogy Sárka lesz a „legnagyobb földi tanítványa”, most az ő kertjében tobzódnak a ciklámenek, és várják az őszi lehűlést, hogy elkezdjék téli virágzásukat.

Anyunak a fokföldi ibolya vagy, ahogy ő nevezte, a pármai ibolya volt a nagy kedvence, a fény felé ferdülő, kéttenyérnyi levél-tányérkájuk tövéből csokrosan bújtak elő a virágszárak, négy-öt bimbóval, virággal, a fehértől a sötétliláig, a halvány rózsaszíntől a ciklámenig, mert vettük neki, ha kellett, ha nem, csak hogy örüljön, mosolyogjon végre.

Mellettem napokon belül elpusztulnak ezek a növénykék, vagy túl locsolom azokat, vagy ki tudja miért, de nem teszünk jót egymásnak.

Én az orchidea-félékkel vagyok nagyon jóban, de Zsófi lányom minden szempontból túltesz rajtam, négy ágon, 20-30 virággal pompáznak most is a környezetében az évek óta nála élő, újra és újra virágba-boruló növények. Orchideák állnak a fürdőszobája ablakában, a lépcső fordulójában, a konyhája ablakában, nézzenek azok az ablakok keletre, vagy nyugatra, kapjanak ennyi, vagy annyi, szűrt, vagy közvetlen napfényt, virágzanak, ha itt van az ideje, és akkor is, ha nem.

 Zsófinak sikerült például a mikulás virágot is rávenni arra, hogy a második télen is virágba boruljon, míg nálam azt a szűk két hetet is alig élik meg, ami december első napjaitól telik el.

Emlékeztek még? Úgy két évtizede lehetett (vagy már jóval régebben, nem is tudom), amikor megjelentek a virágboltokban az első orchideák, egy-egy virág, kis kémcsőbe zárva, műanyag dobozkában, némi azonnal lepergő, zöld aszparágusz-ágacskával díszítve, ami akkor maga volt a csoda!

Lassan-lassan kitanuljuk, hogy melyik barátunknak, családtagunknak mit érdemes ajándékozni, ha arra szottyan kedvünk, és lassan azt is megtanulom, hogy bármennyire is vágyódom egy-egy virágzó csodára, ha jót akarok neki, véletlenül sem vásárolom meg, mert nálam bizonyosan beteljesedik a végzete!