Már egy ideje
megfigyeltem, hogy vannak olyan cserepes növények, amelyekre vágyódom, meg is
veszem magamnak, vagy kapok egyet-egyet, és kétszázadik nekifutásra is
ugyanazzal az eredménnyel járok, némi szenvedés után a növényke sorra-rendre
elpotyogtatja a leveleit, felnyurgul, leszáradnak a viruló bimbók, és végül
feladom, kidobom, megsiratom.
Ilyen például az
én életemben a korallvirág, ami másnál évekig bokrosodik, újra virágzik, vagy a
közkedvelt decemberi csoda, a mikulásvirág, de ugyanilyen sorsra jut a
ciklámen, az azálea és a fokföldi ibolya.
Csöpi például
szimbiózisban él a ciklámenekkel, bár saját bevallása szerint egyáltalán nem
rajong értük. Úgy tapadnak rá a ciklámenek, mint szamárra a fül, aminek
elsősorban névnapja kedvezőtlen naptári időpontja az eredője, ugyanis november
közepén a korábbi időszakokban a kötelező szegfűn, és gyorsan elpusztuló rózsán
kívül nemigen lehetett virágzó növényhez jutni, viszont a ciklámennek szezonja
volt, úgyhogy rendre ezt kapta ajándékba.
Ahogy az lenni
szokott, aki arra járt, megfigyelte, hogy minden ablakpárkányán ott sorakoznak
a szépséges, viruló ciklámenek, és ebből azt a következtetést vonta le az
odafigyelő ajándékozó, hogy a gazda rajong a ciklámenért, ezért aztán
legközelebb ő is ezt hozta, hogy örüljön a kedves, és így Csöpit egy életen át
kísérik és kísértik a ciklámenek.
Időközben a
gondozásukban is olyan tapasztalatokat szerzett, hogy ő lett a családban a
ciklámenek úrnője, megtanulta, hogy tavasszal árnyékos helyre kell kiültetni a
gumókat a kertbe, ősszel pedig visszaköltözhetnek cserepekben, az ablakpárkányokra.
Úgy nézem, hogy Sárka
lesz a „legnagyobb földi tanítványa”, most az ő kertjében tobzódnak a ciklámenek,
és várják az őszi lehűlést, hogy elkezdjék téli virágzásukat.
Anyunak a fokföldi
ibolya vagy, ahogy ő nevezte, a pármai ibolya volt a nagy kedvence, a fény felé
ferdülő, kéttenyérnyi levél-tányérkájuk tövéből csokrosan bújtak elő a
virágszárak, négy-öt bimbóval, virággal, a fehértől a sötétliláig, a halvány
rózsaszíntől a ciklámenig, mert vettük neki, ha kellett, ha nem, csak hogy
örüljön, mosolyogjon végre.
Mellettem napokon
belül elpusztulnak ezek a növénykék, vagy túl locsolom azokat, vagy ki tudja
miért, de nem teszünk jót egymásnak.
Én az
orchidea-félékkel vagyok nagyon jóban, de Zsófi lányom minden szempontból
túltesz rajtam, négy ágon, 20-30 virággal pompáznak most is a környezetében az
évek óta nála élő, újra és újra virágba-boruló növények. Orchideák állnak a
fürdőszobája ablakában, a lépcső fordulójában, a konyhája ablakában, nézzenek
azok az ablakok keletre, vagy nyugatra, kapjanak ennyi, vagy annyi, szűrt, vagy
közvetlen napfényt, virágzanak, ha itt van az ideje, és akkor is, ha nem.
Zsófinak sikerült például a mikulás virágot is rávenni arra, hogy a második
télen is virágba boruljon, míg nálam azt a szűk két hetet is alig élik meg, ami
december első napjaitól telik el.
Emlékeztek még? Úgy két évtizede lehetett (vagy már jóval régebben, nem is tudom), amikor megjelentek a virágboltokban az első orchideák, egy-egy virág, kis kémcsőbe zárva, műanyag dobozkában, némi azonnal lepergő, zöld aszparágusz-ágacskával díszítve, ami akkor maga volt a csoda!
Lassan-lassan
kitanuljuk, hogy melyik barátunknak, családtagunknak mit érdemes ajándékozni,
ha arra szottyan kedvünk, és lassan azt is megtanulom, hogy bármennyire is
vágyódom egy-egy virágzó csodára, ha jót akarok neki, véletlenül sem vásárolom
meg, mert nálam bizonyosan beteljesedik a végzete!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése