Munkahelyi boszorkányok

Akinek volt már munkahelye, annak nem szükséges részletesebben leírnom, hogy mire is gondolok, amikor a munkahelyi boszorkányokról szeretnék mesélni.

Saját tapasztalataim megszerzése során találkoztam ebben a műfajban olyannal, aki kellő távolságról egészen szerethető volt, meg olyannal is, akitől – annak rendje és módja szerint – minden jóérzésű embert kilelt a hideg!

Valami kis sarzsi, beosztás, hatáskör szükségeltetik ahhoz, hogy valakiből munkahelyi boszorkány lehessen, „hatalom” nélkül, csak közönséges kellemetlenkedőnek tekinthetjük ezeket a jóasszonyokat, ám a hatalom, bármilyen csekély is, a lehetőség, hogy mások sorsában tényezővé váljanak, na, ez a megfelelő táptalaj a munkahelyi boszorkányság teljes kibontakozásához!

Egy viszonylag korai emlékemben szerepel Piroska. Piroska előző életében tanárnő volt, alighanem matek-tanárnő, mesélt is egyszer egy vitrinről, amiben a tanítványaitól kapott ilyen-olyan emlékeket őrizte, rajzokat, levélkéket, papírfigurákat, ezt-azt.

Amikor összesodort bennünket az élet, éppen egy kisbank forrásgazdálkodását irányította a saját megítélése szerint, valójában inkább nyilvántartotta a betétekből, hitelekből, innen-onnan összekuporgatott bevételeket, és összevetette a hitelezők csapatának igényléseivel. Ha kimondta, hogy nincs likviditás, akkor a hitelező csapat hanyatt-homlok szaladt telefonálgatni, és megpróbálták az ügyfeleket rávenni egy későbbi kölcsönfelvételre.

Kisbankról, na, legyünk kegyesek, legfeljebb közepes nagyságú bankról lévén szó, a hitelező csapat sem állt túl sok emberből, úgyhogy mindegyiknek nagy kitartásra és türelemre, meg nem kis szívósságra volt szüksége.

Piroska legfőbb boszorkánysága abban mutatkozott meg, hogy szinte óramű-szerű pontossággal, péntekenként, 4 óra környékén, kezében sűrűn összeírt papírlapokat lobogtatva végigszáguldott a folyosón, „találtam egy kis likviditást” harci kiáltással.

Mi volt ebben boszorkányos? Természetesen a mások életére eképpen gyakorolt hatás! Ugyanis a meglelt likviditás a hitelezők számára azzal járt, hogy a már becsukott ridikülökből újra előkerült a szemüveg, a már felvett csinos blézereket vissza kellett akasztani a szekrényekbe, fel kellett hívni a családot, hogy ma mégsem érnek haza a megbeszélt időre, gondoskodjanak a gyerekek őrizetéről, nem indulhatnak a nagyszülők a telekre, mert van egy kis likviditás, amit azonnal ki kell osztani az ügyfeleknek. Elvégre a bankközi piacon is leghamarabb hétfőn lehetne elsütni a nehezen fellelt pénzt, és egy bank sem engedheti meg magának, hogy akár két napig, egy hétvége erejéig, hozam nélkül parkoljon a számláján az a pénz, ami pénzbe kerül! 

Aztán jött a hét során „brómolt”, jegelt ügyfelek hívogatása, persze akkor már akár 5 óra is lehetett, az ügyfelek is többnyire hazamentek, úgyhogy ez csöppet sem volt könnyű vállalkozás, de mint megzavart méhkas, a hitelező csapat zizegett, zúgott, kerengett a bank folyosóján, Marika, a gépfegyver-kezű titkárnő gyártotta a szerződéseket, kergették az aláírókat, majd 7 óra körül, már lassan-lassan minden lecsendesült.

Piroska eközben – mint ama bizonyos fekete özvegy – visszahúzódva a maga kis zugába, arcán a felfokozott adrenalin-, vérnyomás szint előidézte halvány pírral, elégedetten üldögélt, ellenjegyezte, amit kellett, bevezette a nyilvántartásába, amit jónak látott. Otthonában úgysem várta senki, a kedvenc sorozatát még így is elérte, nem volt miért sietnie.

A drága Piroska, ma már minden bizonnyal egy égi treasury back office-ában szürcsöli a napi legfeljebb két kávéjának egyikét, fenegeti karmocskáit és ütemezi, hogy hogyan varázsoljon péntek délutánokra egy kis meglepetést a szemtelen, öntelt és főképp zömében pimaszul fiatal hitelezői csapat számára!