Unokás hétvége

Zalánnak az a szokása, hogy hétvégenként legfeljebb egy-egy éjszakát valamelyik családtagnál szeret tölteni. Csak egyet, mert helyet kell hagyni az otthoni, önfeledt és lecke meg különóra által nem terhelt örömöknek!

Ezúttal Sárkát választotta, bár én is versenyben voltam, de komolyan megígérte, hogy majd legközelebb, erre is sor kerül. 

Sárkával vidám a hétvége, van legalább két kutya-futtatós program, egy esti, sötétedésig tartó, meg egy kora reggeli, immár ismerős kutyákkal, gazdikkal, gazdik gyerekeivel, mászással, némi horzsolással-sérüléssel, ahogy kell!

Aztán megalapozták egy újabb film-maraton alapjait, ezúttal a Man in Black van soron, bevallom, nekem is nagy kedvencem, vélekedjék akárki, akárhogyan! Volt vacsora, meg rágcsa, meg Woodstock, ami nálunk a rendes, esti fürdés, esetenkénti kihagyását jelenti.

A dzsembori péntek délután kezdődött, én meg szombaton ebédre vártam mindkettejüket.

Zaza elmélkedett az ebédről: biztosan a tavalyi grill-parti menüje lesz – reménykedte, mire Sárka eloszlatta a vágyakozást azzal, hogy most már nincs kertem, nem tudok parázson sütögetni, Zaza válasza ez volt: „Ó az a Mandinak semmiség! Megcsinálja a sütőben is!”

Drága Barátaim! Kell ennél több? Van ennél nagyobb siker? Legföljebb az, hogy Zaza, miután végig ette a sült csirkecomb, rántott csirke, petrezselymes sült újkrumpli, almaszósz, uborkasaláta ebédet, utána némi fagyival és tejfölös eperrel, csak annyit mondott, hogy ez isteni volt, és nekiindult játszani. Zaza szerintem az egyetlen gyerek, aki nem szeret étterembe járni, mert az a véleménye, hogy nálam jobb a koszt! Igaz, hogy ha jön, akkor csakis olyasmit főzök, amit szeret! (Mint minden nagymama.)

Ahogy ebédelt, döbbenten és könnyezve konstatáltam, hogy hirtelen és végképp eltűnt a csuklója korábbi, kecses, karcsúsága, és immár egy, a kézfejjel szinte azonosan széles, férfias kéztövet látok. Még csak alig múlt 8 éves, de már az orromig ér (ami nem akkora kunszt, hiszen köztudottan alulról közelítem a közép-kelet európai magassági átlagot), alig húsz centi, egy-két év, és fölém magasodik az unokám!

Már nem lehet dögönyözni, puszilgatni, szemlélni, ahogy fürdik, nagy kegy, hogy a hátát és a fejét még vakargathatom, ha éppen megengedi, és némi unszolásra hajlandó puszival köszönni érkezéskor, távozáskor. Ha rajta múlna, szerintem kihagyná!

De még lehet vele hatalmasakat, göndöröket rötyögni, viccelődni, és annyira remélem, hogy ahogy majd egyre gyorsabban kamaszodik, legalább ez, a közös vihogás, megmarad.

Egyre gyakoribb közöttünk, az „emlékszel” játék. Megegyeztünk, hogy legközelebb, amikor nálam tölti majd a kiporciózott, hétvégi alvását, akkor végig nézzük az interneten a róla készült, korábbi bejegyzéseimet, szerinte meséimet, és felolvasom neki azokat.

A délutánt Zaza nálam töltötte, mert a sokak által irígyelt, jól fizetett és rettentően hosszú nyári szabadsággal rendelkező bölcsész lányom, már az esti-éjszakai munkájára készült. Nagyokat játszottunk, WC-papír gurigákból bábokat gyártottunk, meg úgy rajzoltunk figurákat, hogy egyikünk a fejet, a másik a törzset, majd ismét a lábat az előzményeket lehajtogatva rajzoltuk egymás után, lett is zombifejű balerinánk, nyusziarcú gépszörnyünk, mindenféle csodalényünk.

Zsófi és Zita jöttek Zalánért. Zitám, már meséltem, hogy nem pusztán megjön, ő fellép! Kopogtat, majd illő-kellő kivárással, kissé széttárt karokkal, széles mosollyal várja, és persze azonmód learatja az ünneplést, ami az érkezésének kijár!

Most már nagylány módra, egyedül veszi le a cipőjét, majd azonnal megragadja a kezemet, és - Mandi gyere! – felkiáltással, hurcol maga után a mutató ujjamnál fogva, és játszunk, mindennel, amivel már korábban is játszottunk.

 Gyere a másik szobámba! – mondja, ha már nincs kedve főzőcskézni a kis konyhájában, és inkább az ékszeres ládikámban turkálna. Hoj a papíj? – kérdezi hosszasan, amikor végre vissza-kaparintom a Taj-kártyámat, amidőn kipakol mindent a táskámból és a tárcámból.

Már igazi nagylány:

Szalad, rohan, folyamatosan beszél, utasít, nem tűr ellentmondást!

Hoj a kumpli? Nézed Mandi? Látjátok? Halljátok? Nagyon veszélyes! Jaj de fúj a széj! Mindent megfigyel, mindent észrevesz, és most már a heti kétszer fél napnyi bölcsőde hatása is megjelenik, a „nagyon figyeljetek, halljátok” kérdéseiben.

Nagyon finom! – mert főzött valamit, amit meg kell kóstolnom, miközben kevergeti, kóstolgatja, a még Zazának gyártott, gyurmából kiégetett, színes zöldségekből, gyümölcsökből készült ételeket.

Aztán Zsófi riadót fúj, elvégre már csaknem hét óra van, indulni kell haza, csomagolás, cipőhúzás, pakkok vállra-vétele, puszik, integetés, folyosó felkiabálása, „Futás, a pici lift jön!”, mondja Zita, és már pakolhatom is el a dolgokat, persze szigorúan egy jó kávé, és egy cigi után!

Alig mentek el, amikor csörögni kezdett a telefonom. Ajjaj, Zsófi az, mi maradhatott itt (a dobócsillagon és egy kézigránáton kívül, amit már oda készítettem, az „elvivős puff” tetejére)?

Más nem. Zsófi arról számolt be, hogy Zitus, amint beültette a babaülőkébe, beszíjazta, és elindultak hazafelé, megszólalt: „Jó volt Mandi!”.

Van ennél jobb, a földön?