Rejtelmes lakások

Újdonsült lakásom konyhai ablaka közvetlenül arra a panelházak alkotta átrium-szerű, négyszögletes térre néz, amelyet három oldalról a négyemeletesek, míg negyedik oldalról, a mi tízemeletes házunk alkot.

A tér mesés, füves, fás, ligetes, a házak közvetlen környezetébe a gondos ottlakók, parányi virágos-kerteket ültettek, azok szépen virítanak, öröm rájuk nézni. A füvet rendszeresen nyíratják, a kutyák imádnak itt sétálni a gazdáikkal, valóságos idill.

Óhatatlan viszont az is, hogy az ember időnként végig ne pásztázza szemlélődésében a szomszéd házak ablakait, erkélyeit, nem a leskelődés szándékával, de pont az ember szeme előtt lévén, elkerülhetetlen, hogy ne keletkezzenek impressziók a lakókról.

Sárka lányom már jelezte, hogy kezdek az „akusztikus, vagy humán térfigyelő rendszer” gúnynévvel fémjelzett, kispadon üldögélő, falusi nagyanyókra hajazni, és némi röhögcsélés mellett, magam is kénytelen vagyok elismerni, hogy vannak számomra érthetetlenül működtetett lakások, és foglalkoztat, hogy mi miért történik úgy, ahogy látom.

Vagy az urbanizált változat:

Itt van például az a negyedik emeleti lakás, ahol – ahogy már egyszer megírtam - a légkondicionáló készülék kültéri egységén (hogy szakszerűen fogalmazzak), fészkelő-helyet talált magának egy Budapesten nem túl gyakori gerlepár.

Azon is siránkoztam egy-két verset, hogy miként kergették el a lakók a gerléket, amelyek még hetekig, néha máig is visszajárnak, keresik a régi fészküket, de nem mernek, nem tudnak beröpülni az erkély szélére beszerelt elemek között, csak ott kóvályognak, verdesnek a szárnyaikkal, én meg szomorkodom.

Elemek? Összesen négy és fél falécet szereltek fel, egy teljes hétvégényi időt szánva a műveletre, két léc az erkély két szélén, kettő pedig egymás mellett, a felénél töri meg a teret kétfelé, egy fél, meg úgy szemmagassági lóg a semmibe, az erkély plafonjához rögzítve. A szerelés vagy úgy két hónapja készült el, azóta semmi, de semmi nem történik. Lehet, hogy sose fogom megtudni, hogy mi volt a célja a lécezésnek, mert a kedves lakók nem is használják az erkélyt. Nem ülök heti hétszer 24 órát a konyhában, úgyhogy a megfigyelésem legfeljebb reprezentatív mintavételnek tekinthető, semmint alapos, tudományos igényű, rendszeres vizsgálatnak, de a szemközti lakásban, a folyvást félig leeresztett, konyhai redőny, és az egyfolytában csukott erkélyajtó, nem változik. Akkor miért? Kérdem én. Miért kellett ez a látványt csúfító, madár-riasztó lécezés?

Vagy itt van példának egy másik erkély, amit úgy két-három hete vakolt be a lakó. Tudom, hogy a frász lelt ki, amikor a szemetelést akadályozó nejlon fóliára állított, kis billegős, alumínium-létra tetején állva kente a fiatalember a habarcsot, vagy mit az erkély plafonjára, de végzett egy hétvége alatt a feladattal. Azóta viszont nem történik semmi, ott szürkéllik az immár nyilván száraz, friss vakolat. Végül is, ha úgy nézzük, ez a szín igazán belesimul a szintén betonszürke környezetbe, nem úgy, mint egyes eretnekek erkélye, akik nem átallották fehérre, vagy – minő eretnekség – akár napsárgára festeni az erkélyük falát!

Igaz, ez a család sem használja a déli fekvésű erkélyét, még az ajtaját sem nyitják ki, viszont amióta szép az idő, az erkélyre nyíló ablak nyitva van.

A legrejtelmesebb azonban az a két lakás, amelynek szinte valamennyi redőnyét amióta csak ide költöztem lehúzva tartják. Néha változik, hogy melyik van teljesen, és melyik csak félig, harmadik leeresztve, de egy mindig teljesen lehúzott állapotban van. Hogyan lehet így élni? Levegőt venni? Nekem még függönyöm is éppen hogy, félrehúzva, jelzés-szerűen van, mert különben úgy hiszem, hogy megfulladnék.

Ahogy ide érek, azt veszem észre magamon, hogy pont olyan vagyok, mint Higgins professzor, amikor azt kéri számon a nőn, hogy

A férfi viszont, az mennyire más,

A jelleme csodás, ő sohase fúj

Egy igazi barát,

Egy igazi úr.

Uram, én kérnék Öntől négy kosztümöt télre?

És hozzá buklé szoknya kell és ???

Uram, én férjhez soha nem mennék, bárki kérne!

Hát, miért nem olyan a nő,

Mint én?!

Ezzel szemben én most azt kértem számon hosszasan, ismeretlen szomszédjaimon, hogy miért nem élnek, gondolkodnak, viselkednek úgy, mint én! 

Alighanem itt a köldöknézés ideje, mert milyen alapon hiszem azt magamról, hogy elfogadom a világ színességét, a sokféleséget, ha ennyire bosszantónak találom a tőlem eltérő viselkedést, pláne egy ilyen jelentéktelen kérdésben?

Megyek, és kavarok egyet a tepsiben sülő újkrumplin, és meditálgatok egy sort.