Munkahelyi boszorkányok II.

Ugyanabban a kis-, vagy egye fene, közép-bankban, a hitelezői csapat élén állt a második boszorkány, akiről most már a legfőbb ideje, hogy kiköpdössem nem túl kellemes emlékeimet.

Képzeljünk el egy középkorú, magas, nem túl sovány, kimondottan elegánsan öltözködő hölgyet, aki komolyan veszi magát, na meg azt az intelmet, hogy igazán arra figyelnek oda, aki halkan, szinte suttogva közli a mondandóját, és íme, máris előttünk áll Éva. 

Szürke, drapp, fehér, ezek voltak a színei, a minden bizonnyal festett haja is drapp-fehér színű volt.

Az egyetlen áruló jel boszorkány mivoltáról az arcát átszövő ráncok rajzolata volt csupán. A szemünk fénye és a ráncaink mindent elárulnak rólunk. (Talán éppen ezért szeretem a saját ráncaimat is?) 

Akinek az az orrtőnél induló, a szájak sarkáig, olykor az állig húzódó, lefelé görbülő két, mély ránc uralja az arcát, mint a most megemlített Évának is, az hiába mosolyog, hiába mond kedves szavakat, hiába simogatja mondandója közben a karunkat, minden vidámnak, vagy kedvesnek tűnő gesztusán átüt a keserűségnek, szomorúságnak, nem ritkán a rosszindulatnak ez, a ráncokban megtestesülő, letörölhetetlen nyoma.

Amíg Piroskánk, az időkelepce állításának nagymestere volt, addig Évánk a tétova, elmélázó megjegyzésekkel operált.

Évánk nem intrikált soha, sőt mélyen megvetette a kavarásnak, bizalmatlanság-keltésnek ezt a – lássuk be – átlátszó, meglehetősen primitív, bárki által használható módszerét. Meglehetős gyakorisággal szavakban is elhatárolta magát ettől, nem is alkalmazta így, ebben a kezdetleges formában.

Ő a magasiskolát játszotta, a dicséretbe rejtett, mélyen elgondolkodó kételkedés módszerét alkalmazta. 

Mit is értek ez alatt?

Például az egyik, komoly közgazdaságtani ismeretekkel rendelkező, ugyanakkor roppant szorgalmas, fiatal kollégáról mondta: „De örülök, hogy van végre egy ilyen jó képességű kollégánk! Mindenki azt mondja, hogy okos és szorgalmas! Nem tudom, de néha mintha egy kicsit felszínes lenne, olyan elnagyoltak, odacsapottak a megállapításai. Persze lehet, hogy tévedek!”

Évánk gondosan ügyelt arra, hogy az ilyen gondolatai csakis releváns körökben hangozzanak el, főnökök, hangadók előtt, akik a megjegyzéstől kezdve, természetesen árgus szemekkel figyelték, hogy hol bukkannak Éva állításainak nyomaira, és mint tudjuk, aki keres, az talál. Néha az sem kell, hogy találjon, bőven elég a gyanú!

A kedvencem, a rólam szóló, véletlenül meghallott kis polémiája volt: „Azt mondják, hogy okos, elvégre két diplomája is van. Én úgy vagyok ezekkel a két diplomásokkal, hogy mindegyik gyanús nekem! Nem találják a helyüket, keresgélnek tovább. Ki lehet abban biztos, hogy most már abbahagyja és megállapodik?” Ezzel aztán (az arra nyitottak számára) megnyitotta a jogos bizalmatlanság széles, ám jól védett kapuját, amin ezer évbe kerül átvergődni.

Drága Évánk, ha az érettségiig eljutott, tovább semmiképpen, de jócskán volt véleménye a „diplomásokról”, pláne a kétdiplomásokról!

Drága Évám! Így, mintegy közel 40 év távlatából megnyugtatlak, hogy jól láttad, máig sem állapodtam meg! Mi több – bár erre aligha számítottál – még csak szándékomban sem áll, semmiféle végső lehorgonyzás, amikor a világ, még annyi, de annyi lehetőséget, szépséget, kalandot, csodát, látnivalót, olvasnivalót, zenét, nem is tudom felsorolni, hogy mi mindent tartogat!

Ki a fene bánja, hogy akkor és ott Te győztél?