Maradék 2

Nem csak a Nagymamám, de én sem dobok ki semmilyen ételmaradékot. Hasznosítom, egy másik alkalommal. Íme egy-két kipróbált megoldás:

Húspástétom

Bármilyen sült, vagy akár levesben főtt hús maradékából nagyon finom húspástétom készülhet, amit aztán vagy tízóraira lehet felszeletelni, vagy salátával vacsorára tálalni.

A húst mixerrel pempősítem, hozzáadok fűszereket, mustárt, borsot, sót, csirkéhez majorannát, egy-két kanálka vajat, egy tejben áztatott, kinyomkodott, szikkadt zsömlét, két villával összetört kemény tojást, egy-két apró kockára vágott kovászos, vagy ecetes uborkát, az egészet jól összekeverem, kivajazott, prézlivel alaposan beszórt hosszúkás tepsibe, vagy őzgerinc-formába töltöm, és a sütőben pirosra sütöm. Azonnal kiborítom, és hűtve szeletelem.

Vajas tésztában sütve

A mélyhűtőben mindig van otthon mirelit vajastészta. A sültmaradékot, de néhány főzelék maradékát is, olykor ebben a formában készítem el új fogásként.

A felengedett vajas tésztát lisztezett felületen félujjnyi vastagra kinyújtom (hacsak már nem így fagyasztották le, mert akkor csak kitekerem).

Erre halmozom a húspástétom receptje szerint elkészített tölteléket. A tésztával beburkolom, sütőlapra teszem. Mindig feldíszítem egy-két tésztalevélkével, vagy tésztarózsával és levéllel, egy egész felvert tojással megkenem, és a sütőben pirosra sütöm.

Zöldborsó főzelék, finomfőzelék maradékát apró kockára vágott virsli, vagy párizsi kockával gazdagítom, és ezzel töltöm meg a vajas tésztát.

Melegen tálalom, salátával, savanyúsággal.

Pirog

Ha kevesebb húsmaradékom van, pirogot sütök belőle.

Közönséges lángostésztát készítek, én csak krumplis-lángosban vagyok jó, ezt így csinálom: két-három főtt krumplit összetörök (persze krumplipüré, vagy hagymás törtkrumpli maradéka is megfelel erre a célra is), közben langyos vízben felfuttatom az élesztőt. Amikor a főtt krumpli kihűlt, beleöntöm az élesztős vizet, bő fél teáskanálnyi sót, és annyi liszttel, hogy ne túl kemény, de az edény faláról leváló tésztát kapjunk, bedagasztom. Lefedve egy óráig kelesztem. Közben leterítem a konyhapultot sütőpapírral. Olajos tenyerembe merek egy nagykanálnyi tésztát, ellapítom, a közepébe rakok egy teáskanálnyi tölteléket (olyat, mint a húspástétom), és bezárom, majd gömbölyítem a tésztát, és sorra a sütőpapírra teszem. Mire az utolsóval is végzek, az első már újra megkelt, és kezdhetem forró olajban kisütögetni. Ha nincs húsmaradékom, akkor darált virsli, tejföl, só, bors, mustár keverékével töltöm meg, de reszelt sajtos tejfölös töltelék is mehet bele. Mire az egésszel végeztem, csak összegöngyölöm a sütőpapírt, és nincs semmi kosz.

Tzatzikivel, valamilyen salsával, hagymalekvárral, vagy egyszerű salátával, kovászos uborkával finom második fogás, vagy vacsora. Mikróban jól melegíthető.

Hortobágyi palacsinta

Nálunk a paprikás-csirkéből sosem marad semmi. Igaz, hogy én úgy csinálom, majdnem mindig combból, hogy lebőrözöm, és kicsontozom a csirkecombot, a csontot és bőrt lefagyasztom, és ha kellő mennyiség összegyűlt, akkor nagyszerű csirkeleves lesz belőle.

A húst felkockázom, és aztán teljesen hagyományosan elkészítem a paprikás csirkét, persze ebben az esetben is botmixerrel darálom le a hagymát, paradicsomot és zöldpaprikát, az alaphoz.

Ha mégis marad belőle, akkor ledarálom a szaftjából kimert húsdarabokat (kis lé maradhat rajta, hiszen csak szaftosabb lesz), sós palacsintába bugyolálom, a palacsinta batyukat egymás mellé fektetem egy magas falú jénai edényben, majd az egészet leöntöm a paprikás tejfölös szafttal.

 Mielőtt tálalom, sütőben átmelegítem. Ez is nagyon finom második fogás.

Maradék

Nagyi nem hagyta veszni a maradékokat sem. Akkoriban még nem volt mélyhűtő, ahova mainapság betárolhatjuk a maradékokat, azokat gyorsan hasznosítani kellett.

Ha megmaradt a zöldborsófőzelékből, akkor zöldborsólevessé vált, némi vajgaluskával (egy tojás, egy teáskanál vaj, só, és liszt, amiből lágy tésztát keverünk, és teáskanállal szaggatjuk a forró levesbe), és újabb adag zöldpetrezselyemmel.

A maradék marhapörkölt másnap, mint gulyásleves került az asztalra, sok friss zöldséggel (sárga- és fehérrépa, zeller, karalábé, zellerlevél, egy paradicsom, egy cikk zöldpaprika, kockára vágott krumpli) és csipetkével (egy tojás, egy nagy csipet só, liszt, ebből kemény tésztát gyúrunk, és azt csipkedjük a levesbe. A maradék megszárítható, és a következő leveshez félretehető).

.

Én ugyan máig sem szeretem, de a karalábéfőzelék maradékából karalábéleves készült, ebben rizs volt a levesbetét, a kelkáposzta-főzelékéből frankfurti leves lett, némi krumplival, csipetkével és virsli, vagy debreceni karikákkal.

A Nagyi még a rántás maradékát sem dobta ki. Ha sokra sikeredett a rántás, még a pirospaprika előtt, kivette belőle a felesleget, és egy kistányérban félretette. A meleg rántást mindig hideg vízzel engedjük fel és keverjük simára, míg a félretett, hideg rántást forró vízzel, így sem lesz csomós, és ugyanolyan kiválóan sűrít, mint a meleg változat.

Én sem dobok ki maradékot.

A hagymás törtkrumpli maradékából lángost, a krumplipüré maradékából lángost, nudlit, krumpligombócot főzők, szilvásan, barackosan, vagy sósan.

A sós krumpligombóc kiváló kísérője a sülteknek, én úgy készítem, hogy a 2-3 cm-nél nem nagyobb gombócokat kifőzöm a sós, kicsit olajos főzővízben, majd a pecsenye zsírjában megforgatva beteszem a tepsibe, és egy kicsit pirítgatom, forgatgatom. Nem nagyon sokáig, mert kiszárad. Ez a pecsenyelében pirított krumpligombóc, egy kis friss salátával nagyon finom köret.

A krumpli maradékokból készülhet továbbá krokett, ekkor lisztet, borsot, petrezselymet, sót adok a finomra tört maradékhoz, és az ebből formált rudacskákat sütöm ki forró olajban.

Készíthetünk krumplis vakarcsot, só, bors, petrezselyem mellett kerülhet bele mindenféle felvágott-maradék apróra vágva, megint csak salátával kitűnő vacsora. A fazonja lehet kerek, négyszögletes, káróforma, ahogy tetszik, természetesen ezt is forró olajban kell kisütni.

A lefejezett csirke

Kathleen Flinn könyvét olvasom, Éles kések, vidám könnyek, a világ legjobb – természetesen francia – főzőiskolájában szerzett élményekről, és persze komplikált receptekről.

A könyvben hosszasan szenved minden szakács-tanuló az egyes állatok – na nem levágásával – hanem tisztításával, zsigerelésével, filézésével, darabolásával.

Erről (ismét J) eszembe jut a gyerekkorom, amikor Nagyi akkor vette meg a hétvégére szánt csirkét a piacon, amikor kapott. A csirkét a konyhában a konyhaasztal lábához spárgázta, újságpapírt terített alá, olykor napokig etette, itatta.

Aztán amikor eljött az ideje, a csirkét a lábai közé szorította, hogy ne verdessen szegény, majd egy perc alatt levágta. Mi ilyenkor a legtávolabbi szobába menekültünk, a szemünket behunytuk és összeszorítottuk, a fülünket befogtuk, és kuporogtunk egy ideig, de azért a rántott csirkét a legnagyobb örömmel megettük. A kifolyt vért Nagyi egy pléh-tányérban fogta föl, majd dinsztelt hagymán, kis borssal és majorannával fűszerezve reggelit készített belőle a gyerekeknek. Úgy tartotta, hogy magas vastartalma miatt ez az étel valóságos elixír a vérszegény csemetéknek.

Levágni sohasem tudtam egyetlen jószágot sem, ha ezen múlott volna a család etetése, akkor egykettőre áttértünk volna a vegetáriánus konyhára, de tollazni, zsigerelni, filézni jól , megtanultam (bár nem nagyon szerettem.

Fiatal családanyaként, amikor elég sok feladat torlódott össze, (két gyerek, egyetem, munka, háztartás) a nyaralásaink során mindig vettünk 20-30 levágott csirkét (mikor mennyire futotta), azt tollazgattuk, előkészítgettük, és lefagyasztva aztán egyaránt jól szolgálta a gyors vacsorakészítést és a tartalékolást (legyen mindig valami, amihez nyúlhatok, ha hirtelen valakit vendégül kell látni).

Bevallom, hogy ebben a feldolgozási dömpingben, csak azokat a csirkéket tollaztam, amiket sütésre szántam, a pörköltbe, paprikásba, rántani-valókat egyszerűen lenyúztam, máig sem szeretjük a bőrét (kivéve a ropogósra sültet).

Szintén gyerekkoromban, ráckevei nyaralásaink egyikén, Apu diadalittasan állított be, egy élő csirkével. 

Ez az az időszak volt, amikor Ráckevén a hentes hetente kétszer tartott nyitva, szerdán és szombaton, akkor árusított, ha volt mit. Volt ugyanis, hogy nem érkezett hús, akkor a Hentesbolt inkább mint klubház üzemelt, remek beszélgetési lehetőséget biztosítva, ritkán találkozó ismerősök számára.

Na az élő csirke miatt, ki is tört a parasztgyalázat, Anyu ugyanis – éppen úgy mint én is – feldolgozásban ügyes volt, de a levágást nem vállalta! Mi – gyerekek – szóba se jöhettünk, maradt Apu, neki kellett megoldania a feladatot.

Apu, amolyan férfias módon, a lefejezést választotta, az udvar közepére penderítette a nagy tuskót, amin rendesen a gyújtóst aprítottuk, előkereste a legkisebb fejszét a fészerből, és lelki felkészülésbe fogott a kivégzéshez.

Anyu természetesen mondta a magáét, hogy inkább hívjunk valami szomszédot, mert „Bécukám biztos, hogy amilyen ügyes vagy, még az ujjadat is lecsapod azzal a rozsdás, koszos kisbaltával, aztán hol találunk Ráckevén olyan orvost aki ellát, mi lesz velünk a gyerekekkel, jaj ne csináld, megnyomorodsz és még vérmérgezést is kapsz”, de Apu hajthatatlan volt.

Mi a testvéremmel természetesen megint a ház legtávolabbi csücskében bujdostunk, úgyhogy a történet további részét csak Anyu elbeszélésében ismerjük.

Apu többször próbálta valahogy rávenni a csirkét arra, hogy tisztes halálraítélthez méltó módon, megadással helyezze a fejét a tuskóra, ami túlzottan optimista vágyakozásnak bizonyult, a csirke többször elszabadult, akkor indult a hajtóvadászat az elkapására. Végül valami alacsonyabb farönkhöz sikerült odafeszíteni valahogy szegény jószágot, és egyetlen jól irányzott csapással, ujjveszteség nélkül, végbement az ítélet-végrehajtás.

A happy end azonban nem érkezett el, a fejetlen csirke ugyanis körbe-körbe futkosott az udvaron, akkurátus kis vérfürdőt rendezve, míg végül valahol lerogyott a porba.

Udvartakarítás, eszközök lemosása, csirke feldolgozása, fejedelmi ebéd!

Ez volt az utolsó fogyasztásra szánt jószág, ami élve került a házunk tájára, megvan már vagy bő fél évszázada, de a lefejezett, kerengő csirke történetét még mindig fel-felidézzük.

Kenyérsütés

A csodakenyeres élményem nem hagyott nyugodni, úgyhogy elhatároztam, magam sütök kenyeret.

Meg kell említenem, hogy gyakorlott dagasztó, kelt tészta sütő vagyok, nincs húsvét a kerek kalácsom nélkül, családi rendezvény házi zsömle nélkül, gyakran sütök kuglófot, kakaós fonott kalácsot. Megtanultam a barchesz-fonást, és kis mákos barcheszeim igazán nagyszerűek. De valahogy úgy alakult, hogy kenyeret nem sütöttem, legfeljebb csak cipócskákat.

Kikerestem a netről egy krumplis-kenyér receptet, és nekiláttam.

Először is egy fél nap rámegy egy kilónyi lisztből készülő kenyér elkészítésére. HJ). Két részletben, összesen 2 óra a kelesztés, közel másfél óra a sütés. Egy negyedórácskát a miegymás is kitesz, a kilisztezem, kibélelem, krumplit hámozok és főzök, hűtök, összetörök, de ez az egyebek mellett, azzal párhuzamosan telik el.

árom óráig érlelődik a lisztből, langyos vízből és élesztőből összeállított gyors kovász. Fél óra a dagasztás, a fele géppel, a másik fele kézzel (mert csak azt hiszem igazán jó munkának, amit az izmaimban is megérzek

A végeredmény:

Az értékelés: a kenyér szép magas lett. Nem sikerült azonban a bevágás, nem lett pirosas a kérge, bár jó ropogós, a kenyér kellemes kongó hangot ad, ha megkopogtatom.

Felvágva azt tapasztaltam, hogy szép egyenletesen oszlanak el a kenyérben a légbuborékok, bár tagadhatatlanul maradt egy-két olyan rész (bár nem sok, és nem túl nagy), ahol túl sűrű maradt a tészta, nincsenek benne légbuborékok, ez arra utal, hogy kelhetett volna még legalább negyed, de inkább fél órát.

Akkor viszont olyan hatalmas lett volna, ami már nem fér el a sütőedényemben. Az íze – hála a jó receptnek – remek lett, de összességében egy elég nehéz kenyér lett belőle, mondhatnánk úgy is, hogy igencsak kiadós! Legközelebb a fele mennyiséggel fogok megpróbálkozni!

Hús szaporítása

Nagymamám idején a hús volt a házikoszt gyenge pontja, mert akkor is drága volt, ha volt egyáltalán. Nagyi zseniálisan szaporította a húst, hogy jusson is meg maradjon is, mint mondani szokás.

Töltött marhafelsál

A marhahúst felszeletelte, és vékonyra kiklopfolta. Borsozta, sózta, én szoktam kenni rá egy kis mustárt is. Minden hússzeletre tett egy-egy egész kemény-tojást, majd feltekerte a fűszerezett húst, és vagy fogpiszkálóval átszúrva, vagy zsineggel átkötve, hagyományos pörköltalapra (apróra vágott hagyma, paradicsom, zöldpaprika, olajon megdinsztelve, pirospaprikával elkeverve) tette, kis vízzel fölengedve puhára párolta. Rizs és zöldsaláta járt mellé. Roppant laktató.

Én ma már botmixerrel ledarálom a hagymát, paradicsomot és zöldpaprikát annyi olajjal, mint amennyit erre szánok, és ezt a pépet dinsztelem, a gyerekeim ugyanis nem rajonganak a hagymadarabkákért, amikre nem szeretnek ráharapni. Ettől sokkal krémesebb a pörkölt szaftja.

A sógoromtól tanultam, hogy a kész pörköltfélébe, a legvégén érdemes még egy nagy kanál pirospaprikát keverni, mert ettől is krémes lesz a pörkölt szaftja, nem olyan vizes zsír, vagy olaj jellegű. A paprikás-krumplival is így járok el.

Lecsós hús

Készítünk egy hagyományos lecsót, majd ebbe tesszük a megsózott, lisztben megforgatott, olajon megsütött, hirtelen-sült karajszeleteket (vagy csont nélküli tarja is lehet). Hagymás törtkrumplival tálaljuk. Én imádom.

Töltött húsok, roládok

Ha kevés disznóhúst tudott Nagyanyám venni, azt kiterítette, azaz körkörösen haladva, apró bemetszésekkel a gömbölyded húsból gyártott egy nagy szeletet. Ezt kiklopfolta, és megtöltötte. A töltelék többnyire a nálunk hagyományos, vízben vagy tejben áztatott zsömle, tojás, pici vaj, bors, só és petrezselyem keveréke volt, de kerülhetett ebbe gomba, dinsztelt hagyma, főtt zöldborsó, vagy bármi más is. A töltött hússzeletet föltekerte, átkötözte, és tepsiben megsütötte. Szeletelve krumplipürével, salátával tálalta.

Sajtos szelet

Ez is nagyon laktató étel. A lisztben megforgatott, besózott hússzeleteket ezúttal éppen csak fehéredésig kell az olajban megsütni, majd egymás mellé fektetni egy tepsibe.

Minden hússzelet tetejére egy nagy kanál reszelt sajt kerül, mégpedig bármilyen maradék sajt lereszelve, minél vegyesebb, annál finomabb, egy-két nagykanálnyi tejföllel, némi sóval elkeverve, én szoktam tenni bele egy kis frissen reszelt szerecsendiót is. Tepsiben pirosra sütjük, a legfinomabb rizzsel, vagy rizi-bizivel, de mivel a többségünk ezt nem szereti, bármilyen krumplival is jó. Na meg persze salátával, savanyúsággal.

Bakonyi szelet

Kiváló húsgazdagító a tejfölös, hagymán dinsztelt gomba. Ha pirospaprika nélkül csináljuk, akkor babérlevél és tejfölös habarás kerülhet bele, nagyszerű pikáns íze van, és ebbe a mártásba kerülnek a hirtelen sült hússzeletek.

Pisopaprikázva pedig szintén nagyon finom.

Holstein szelet

A hirtelen sült hússzeletekre egy-egy tükörtojást tegyünk. Ez is nagyon laktató.

 Dubarry szelet

A hirtelen sült hússzeleteket tepsibe rakjuk, mindegyikre halmozunk egy jó adag, sós vízben főtt karfiolt, majd egy nagy, ám vékony szelet sajttal lefedve a tepsiben pirosra sütjük. 

Mivel Sárka lányom nagyon nem szereti a karfiolt, ezért sós, fokhagymás vízben megfőzött zöldbabot tettem a hússzeletekre, és nem sajttal, hanem reszelt sajt, tejföl keverékkel borítottam be, és így sütöttem át a tepsiben. Jó volt!

A sofőrünk

A bankban mindig voltak sofőrjeink (személyi és köz-használatú autóink is). A vezérigató mellett, vidéki utakra, kézbesítésre, kisebb ügyek intézésére.

A vezérigazgatónk személyi sofőrje volt Nagy úr. Nagy úrnak – saját bevallása szerint  - stadion szíve volt, több tízezer asszony fért el benne, és tanúsíthatom, hogy komoly elszántsággal igyekezett is ezt a kedvező adottságot kihasználni.

Külseje, és modora is támogatta ebbéli törekvése megvalósításában, magas, vékony de izmos, elegáns, mindig öltönyös, nyakkendős megjelenése jóval többet mutatott a valós feladatainál, jónéhány komoly szakember úgy festett mellette, mint asztalosinas a gróf úr mellett.

Élt és (olykor visszaélt) ezzel, titokzatos félrepillantásokkal, torok-köszörülésekkel jelezte, hogy mondaná, hogy ő az álruhás herceg, ha tehetné, de hát diszkréció és hivatali titok is van a világon, de az vesse rá az első követ, aki életében még nem akart többnek, másnak mutatkozni.

Kedvenc mondásainak egyike az volt, ha a prioritásairól nyilatkozott, hogy „csak a család!” (mert természetesen volt felesége és két gyereke is), és csak súgva tette hozzá, hogy „meg ne tudja”.

Akkoriban tört ki a cégeken, bankokon a nagy mobil-láz, a megszokott bónuszok sorába rettentő gyorsasággal épült be a céges mobil, akkoriban még természetesen költségtérítéssel. 

A bankban is sorra kapták a munkatársak a mobilokat, először természetesen a vezetők, aztán egyre szélesebb körben, az elsők között voltak a sofőrjeink, mert náluk tényleg fontos volt, hogy bármikor elérhetőek legyenek, és bármilyen helyzetben ők is tudják jelezni, amit kell.

Így a mi jó Nagy urunk is elsők között kapta meg a céges mobilját, amire rettentő büszke volt.

Történt egy szép munkanapon, hogy Nagy úr suttogva hívott fel, hogy ha a főnök keresi, ne tudjam, hogy hol van (nem is tudtam), majd jön.

Alig egy-két percen belül megjelent a vezérigazgatónk, kissé tajtékozva, hogy hol a bánatos, keserves, francban van a Nagy úr! Mondtam, hogy nem tudom.

Kiderült, hogy a mi jó söfőrünk szokásos nagyzási hóbortjának megfelelően, eképpen vette fel a saját mobilját: „Nagy úr vonala, miben segíthetek?”.

Na ezen bukott ki a mi jó vezérigazgatónk, aki a saját telefonhívásai esetében sem várta el (feltétlenül) a titkárságától, hogy ekkora kóveddel vegyék át az üzeneteit.

Mit képzel ez magáról? Na majd én megmutatom, hogy mi a dolga! Kinek játssza ez meg magát? – fortyogott a mi jó vezérigazgatónk, majd ahogy jött, ugyanolyan sebességgel el is ment.

Hogy miképpen játszódott le az első találkozásuk, azt balladai homály fedi, de a mi Nagy urunk ettől kezdve egyszerű hallózással vette fel a mobilját.

Ahogy képet kerestem a bejegyzés mellé, rábukkantam erre:

A bal szélén lévő dobozos volt az első mobilom! Alig fért el az autóban a lábam mellett, az anyós-ülésnél. Hamarabb volt mobilom, mint vezetékes telefonunk az 1976-ben elkészült lakásunkban, vezetékesre olyan 10 évig vártunk. J

Olvasó-társaim

Időtlen idők óta vagyok könyvtári tag. Kezdetben – az internetet megelőző időkben – elsősorban kutatási terep volt a könyvtár, ahol az ember megpróbált alaposabban tájékozódni valamilyen tanulmányával kapcsolatban, átlapozgatva százszámra a kapcsolódó könyveket, azzal az örök bizonytalansággal, hogy nem hagyta-e ki éppen a legfontosabbat, a legeredetibbet, vagy a legizgalmasabbat.

Aztán egyre inkább a könyvvásárlás alternatívája lett a könyvtár.

Mainapság a mindennapi betevő agymosás legfőbb forrása a könyvtár, én ezzel gyógyulok, így élem túl mindazt, amit túl akarok élni.

Hanem az én jó olvasó-társaim, akik ugyanabba a könyvtárba járnak, meglepő rátekintést adnak magukra. Itt van például a sarokbehajtós. Már az, aki eképpen jelzi, hogy hol is tart az olvasásban. Bennem még elevenen él általános iskolám emléke, ahol a szamárfüles könyvet, füzetet nem igazán tűrték. Csinált is a család helyes kis szamárfül-csapdákat a füzeteim alsó sarkaira, kis háromszögre vágott borítókat, amiket én rajzoltam izgalmasra, hogy a még ügyetlen, görcsösen író kezem ne hajtsa vissza a füzetlapok sarkait. Ezeket persze sorra elhagytam, mert könnyen lesiklottak a füzetek sarkairól, de sebaj, csináltunk újakat, és aztán meg is tanultam úgy írni, olvasni, hogy ne gyűrögessem meg az oldalakat.

Ma reggel a másik kedvencem után olvasok egy könyvet, aki az oldalszámot színezi ki szövegkiemelővel, ő így találja meg, hogy hol is tart éppen.

Nincs könyvjelzőjük? Én mostanában a Zalántól kapott, 3D-s Hangjanix kártyát használom könyvjelzőnek, ezért is kaptam. Zaza minden egyes alkalommal végignéz az asztalon, elolvassa a könyv címét, amit éppen olvasok, kikérdez, hogy a könyv miről szól, kommentálja, hogy szerinte a történet illik-e a könyv címéhez, és ellenőrzi, hogy használom-e a kártyáját, mint könyvjelzőt. Mandesz! – mondja. Emlékszel? Ezt tőlem kaptad!

A megszólításom fokozatai: Mandi, ez az alap, Mandesz, ha kedveskedik, Mandesz-Bandesz, ha még jobban kedveskedik, vagy évődik velem, és végül Mandesz-Bandesz-Pókember, ha valamit nagyon-nagyon el szeretne érni.

Ez a legutolsó megszólítás abból a korszakból származik, amikor Zazám minden látogatásakor pókember pályát épített a nappaliban. Nem járt túlzott felhajtással, hiszen csak minden karosszéket, széket és asztalt kellett összeépíteni egy szép, lépcsőzetes, a háztetőket idéző pályává, amin aztán átmászva, átlépve, egyensúlyozgatva, egy nagy ugrással el lehetett jutni a végállomásra, a kanapéra. Mi sem természetesebb, hogy az ilyenkor totálisan megzakkant Marci kutyánk ideges ugatásával és ugrálásával kísérve, a pályát nekem is meg kellett tennem, a magam hatvanpár évével, amit szerencsére a bútorok is, én is különösebb sérülés nélkül, túléltünk. Na innen a becenév.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg azokat, akik használnak könyvjelzőt, ám azt a könyvtári könyvben felejtik. Találtam már kézzel írt, javítgatott verstöredéket, gyakran blokkot, vásárló-listát, tennivaló-listát (patyolat, posta, Szilvit hívni, csomagolás, vasalás J.)

Remélem nem felejtett el az illető semmit, csak a cetlit! (Mindig minden cédulát visszateszek a könyvbe, hátha a gazdája szeretné egyszer megtalálni. Ki tudja?)

Könyvjelzőt még nem találtam.

Sokszor találok a könyvtári könyvekben kávé, tea, étel foltokat. Aha, gondolom, más is olvas kávézás közben, vagy kávézik olvasás közben! Mi is mindig olvasunk evés közben (is), és megértem, ha egyszer-egyszer a kanálról visszacsöppenő leves pöttyet ejt a könyv lapján. Megértem, de nem szeretem, akkor sem ha velem történik meg, azonnal megpróbálom eltüntetni, többnyire sikerrel.

Aztán sokszor találkozom elázott könyvekkel, amiről az jut az eszembe, hogy milyen szerencse, hogy már leszoktam a kádban olvasásról (fiatalkorom egyik kedves időtöltéséről), így legfeljebb akkor ázhat el egy könyv a közelemben, ha az ivóvizemet borítom ki. (Nagyon ritkán J.)

A fő kedvenceim azonban a kommentátorok, akiket – eddig – két fő csoportba sikerült besorolnom. Az egyikbe azok tartoznak, akiknek számomra tiszteletreméltó a memóriájuk, és nem hagyják, hogy elsodorja őket a történet, hanem akkurátusan számontartják a korábbi évszámokat, helyszíneket, és ha hibát találnak, azt áthúzással, oldalszámra utalással, szépen tollal odaírják! Néha meg is jegyzik, hogy hülyeség, vagy butaság, vagy figyelem!

A másik csoport tagjai viszont többnyire ceruzát használnak arra, hogy a számukra fontos gondolatokat, aláhúzással, néhány felkiáltó-jellel kiemeljék.

Nem is hiszik, hogy ezekkel az apró életjelekkel, cetlikkel, aláhúzásokkal, jelölésekkel hány gondolatot indítanak el a fejemben, hány percig merengek azon, hogy kinek, miért lehetett annyira fontos az, amit aláhúzott, mire gondolhatott, felhívta-e Szilvit, és mit akarhatott, utazott-e aki csomagolt és vasalt, és hová.

Sose tudom meg.

A beszélgetés hatalma

Reggelente rendes szokásunk, hogy a kávé tea és első cigik mellett megbeszéljük, hogy ki mit tervez arra a napra.

Mondom, hogy én ma vásárolok, utána anya-szépül programot tartok (hajmosás, berakás, a szemöldökömre is ráfér már egy kis újrafestés), és ilyenkor lent hagyom a telefont, ha nem venném fel, nem kell megijedni.

Majd eszembe jut, hogy talán már mosni is kell, és megkérdezem, hogy van-e a Sárka szintjén felhalmozott szennyes.

Sárka – miközben teázik és olvas – azért válaszol, hogy „hiszen lehozom”.

Én elkönyveltem, hogy majd ha felmegy a másodikra, le fogja hozni, amit talál, én megvárom, és csak utána kezdek majd mosni.

De persze Sárka nem így értette, hanem úgy, hogy nem gyűjtögeti a mosnivalót odafent (mint hajdanán, kamaszkorában), hanem rendes szokása, hogy mindig lehozza.

Ha nem válaszolok, hogy na jó, akkor megvárom, soha ki nem derül, hogy a magyar nyelv varázslatai most tréfát űztek velünk, hiszen mindkét értelem egyidejűleg jelen van a teljesen azonos formában, a szokást, gyakori ismétlődést jelentő tartalom, és a jövő időre utalás is.

Hány komoly veszekedés, hány családi viszály vezethető vissza arra, hogy félreértjük egymást? A legjobb jószándékkal kimondott gondolatok, a legteljesebbnek vélt tájékoztatás, a másik elméjében más tartalmat nyerhet.

Eszembe jut a hajdani szomszédaim egy legendás karácsonyi veszekedése, ami hasonló félreértésen alapult.

Az asszony már délelőtt nekilátott egy varázslatos karácsony-esti ponty-ételnek, valahogy egyben, babérlevéllel, borssal, tejföllel akarta megsütni a férje által kifogott, méretes pontyot.

Lepikkelyezte, kibelezte, előkészítette, de a hal szemének kivételére nem volt gusztusa (mélyen megértem), és megkérte a férjét, hogy „szemelje ki” a halat.

A férj is a délelőtti kávé, újságolvasás állapotában, ráhümmögött a kérésre, majd annak rendje és módja szerint elfelejtkezett róla.

Telt és múlt az idő, és az asszony – egyre türelmetlenebbül – csak ismételgette, hogy „szemét”. A férj erre levitte a szemetet. Majd ismét: „szemét”, a pasi talált még egy kis szemetet, azt is levitte.

Már dél is elmúlt, az asszony már csak a foga közül sziszegte, hogy „szemét”.

Ekkor jött át a férj hozzánk, hogy mi a fenét csináljon, a felesége már megint bal lábbal kelt fel, nincs tekintettel az ünnepre, és egész nap csak azt sziszegi neki, hogy „szemét”, hát mivel érdemelte ki ő ezt a megszólítást, igazán mindent megpróbál megtenni a családjáért, de ez aztán már neki is sok, ez mindennek a teteje, és akkorra már fortyogtak az indulatok, évtizedes sérelmek kavarogtak az agyakban, pedig csak beszélgetni kellett volna, egy félmondattal többet.

Aki esetleg félne, azt megnyugtatom, soha nem fogok elnémulni, mindig beszélgetés-párti leszek, és mindenki mást erre buzdítok!

Még humora is van!

Azt mindig is tudtam az unokámról, hogy nagyon szereti a vicces helyzeteket, nagyon szeret kiadós nagyokat nevetni. Ha egyszer valami jól megnevetteti, azt többször felidézi, ismételgeti, hogy Mandi emlékszel? Az rettentő, vagy szerfelett vicces volt, amikor .... és felidézgeti a helyzetet.

Szereti a vicceket is, kedvence a széles-szájú kisbékáról szóló vicc, aki mindenkit, aki szembe jön kikérdez, hogy mi a neve, és mit eszik. Remek lehetőség mindenféle állatok megszemélyesítésére, és nagyszerű mimikai gyakorlat, a széles-szájú kisbéka megjelenítésére mindaddig, míg a gólyával találkozva, aki tudvalévőleg széles-szájú kisbékákat eszik, a béka össze nem húzza egész kicsire az addigi széles száját, mondva, hogy hát olyat meg hol látsz?

Azt azonban, hogy alkotó humora is lenne, nem tapasztaltam eddig.

Kevéről jöttünk éppen hazafelé, meglehetősen siettünk, mert fél óra késéssel indultunk, először haza kellett mennünk Marci kutyát letenni, aztán Ürömre, hogy Zaza indulhasson apjával vissza Budapest másik végére, egy születésnapi buliba.

Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy a környékünkön, könnyű sétányi távolságban, az elmúlt egy-két évben éppen két bankfiók zárt be, így a kártyás készpénzfelvétel lehetősége meglehetősen beszűkült.

Ahogy jöttünk hazafelé, viszonylag közel a lakásunkhoz, egy kanyarban Sárka megszólalt, nézd Mami itt van egy autómosó. Így hallottam én, és bár nem értettem, hogy ez miért fontos, elkezdtem nézelődni, hogy hol van ez az említésre méltó autómosó. Sárka látta a bizonytalanságomat, és egyre hangosabban ismételgette, hogy ott van, ott van. Én meg egyre nagyobb ívben forgolódva kerestem az autómosót, sikertelenül.

Végül rákérdeztem, hogy miért érdekes most egy autómosó, mire Sárka hahotázva, most már pontosabban artikulálta, hogy automata!

Zalán természetesen pontról pontra végigkérdezte, hogy min nevetünk, mi olyan vicces, majd mosolygott egy kicsit, de nem érezte úgy, hogy kacagnia kellene ezen.

Mentünk még vagy egy kilométernyit, és elhaladva egy benzinkút mellett, nevetni kezdett Zazánk, miközben csak ennyit mondott, hogy na Mandikám, itt van neked egy autómosó!

És ettől kezdve, már hárman nevettünk.

Újra a kenyérről

A csodakenyeres kalandom kapcsán két történet jutott az eszembe.

Az egyik az 1980-as években kezdődik, dédapám, Rábl József hentesmester, akkor vett házat Óbudán, pontosabban Újlakon, a Szépvölgyi út és Lajos utca (akkor talán még Zsidó utca) sarkán. A ház mögött épült meg a Kuti pékség. A Kuti pékség és a Rábl hentesbolt fogalom volt Újlakon. Újlak, és Újvilág két külön „falu” volt Óbudán, az újlakiak voltak a korábban betelepült svábok, a többségük iparos, míg az újvilágiak már feljebb szorultak  hegyoldalba, ők inkább mezőgazdasággal foglalkoztak, az óbudai barackosokat telepítették, kertjeiket művelték. A két kis „falu”, a már meggyökeresedett iparosok, és a friss parasztok, a braunhaxlerek nem elegyedtek, és kölcsönösen lenézték egymást. A braunhaxler gúnynevet is az újlakiak ragasztották az újonnan jöttekre, egyesek szerint azért, mert a földet túró sváboknak mindig térdig sáros volt a lába, a finomabban öltözködő iparosokéval szemben, mások szerint azért, mert a takarékos svábok rendszerint soha el nem kopó, barna kordbársony nadrágot viseltek.

A Kutiéknak és a Rábl családnak is szinte egyidőben született  meg első lányuk, Kuti Rózsika (1901), és Rábl Nellike (1902), a nagyanyám. A két lány – annak rendje és módja szerint – rendes pletykálkodós, rivalizáló, veszekedős barátságban élte le az életét. Nagymama korukban is számontartották egymás botlásait (Nagymamám például elvált!), betegségeit, méricskélték, hogy ki bírja jobban, de elszakíthatatlanok voltak.

Rózsi néni a 60-as években rendszeres látogatónkká vált, mint Ki Mit Tud rajongó. Ez volt az az időszak, amikor egy Táncdalfesztiválért, vagy Ki Mit Tud-ért a fél bérház, falu összes lakója összezsúfolódott abban a néhány lakásban, ahol volt TV!

Rózsi néni is minden adás estéjén, szelíden kopogtatva megjelent nálunk, és kedves csevegéssel, csacsogással végignézte a műsort. Anyu baromira nem bírta, de neveltetéséből fakadóan azért nagyon kedves volt. Apu viszont mindig is imádta az idősebb embereket, és szívből élvezte Rózsi nénivel a beszélgetést (szemben mondjuk a TV műsorral, amit ki nem állhatott).

Rózsi néni – hálából – Apu minden születésnapjára sütött egy eredeti, családi recept szerint készült krumplis kenyeret, A pékség felszerelése már régen elveszett, nem volt kemence, dagasztóteknő, kenyérsütő forma, úgyhogy Rózsi néni a gáztűzhelyen, egy nagy lábosban sütötte meg a kerek kenyeret, amiben mindenféle fűszer is volt, a köményben teljesen biztos vagyok, aranybarnára sült, nem volt megfényezve, hanem ropogós kérgére finoman rásült a liszt, mint a rozscipókra. Legalább 15 centi magas volt, soha ki nem száradt, ismételhetetlen íze volt!

 A másik kenyér-élményem aranyszívű Zsófi lányomhoz kötődik. Az apja folytonosan áradozott a gyerekkorában Miskolc környékén evett kenyérlángosról. Mi csak az olajban sült változatot ismertük, 6-7 éves Zsófi lányom azonban összebarátkozott Ráckevén a két házzal mellettünk lévő pék feleségével, szövetséget kötöttek, és az apja születésnapján, finom füstölt kolozsvári szalonnával, vöröshagymával és tejföllel fölszerelkezve, hajnalban (de tényleg, 5 órakor) átvonult a pékségbe, ahol maga is dagaszthatta, süthette a kenyértésztából készült, kemencében sütött, szalonnacsíkokkal és hagymaszeletekkel együtt. Amikor már csaknem elkészült, megkenték tejföllel, és még sült egy kicsit.

Nagy-nagy fa vágódeszkán hozta haza, ragyogó szemmel, a még tűzforró, illatos, maga készítette kenyérlángost. Soha nem fogom elfelejteni!

Filléres vacsora

Lehet, hogy sokan ismerik, de én most csináltam először töltött krumplit.

Héjában megfőztem fejenként 3-3 db, nagyjából azonos nagyságú helyes kis krumplit. Amíg főtt, összeraktam a tölteléket. Azt hiszem, hogy ez a fantázia szabad szárnyalásának lehetősége, mert bármilyen sült-, vagy főtt-hús maradék, felvágott, párolt zöldség megfelelő alap lehet a töltelékhez.

Eszembe jut egy régen látott olasz film (a címe persze sajnos nem), ahol egy szakács a kedvenc tészta-szószáról - amit még a Mamma-tól tanult - mesélte, hogy azt az anyja kotyvalotyónak nevezte, mert minden fellelhető maradékot belefőzött, mindig más íze volt, de mindig mindenki imádta. Hát ilyen kotyvalotyó lehet a töltelék is, gombától borsóig J.

Ezúttal virslit szabdaltam apró kockákra, egy nyers tojást, két-három kanálnyi tejfölt, kis mustárt, őrölt borsot, némi sót, kis szerecsendiót (bár mi következetesen szerencse-diónak hívjuk) és reszelt sajtot készítettem össze.

Közben megfőtt a krumpli is, kicsit hagytam hűlni, majd megskalpoltam, mokkáskanállal kiemelgettem a belsejét, úgy hogy olyan centis falvastagság maradjon, és a kedvenc tepsimbe (a ráckevei szombati piacon vásároltam, jó 15 éve), szépen egymás mellé rakosgattam.

A kikapart krumplit villával összetörtem, összekevertem a tölteléket és szépen a krumplikba és krumplikra halmoztam.

Jól nézett ki, de hiányzott valami zöld. Keverhettem volna a töltelékbe petrezselymet, de én azt lesózva tartom a hűtőben egy kis dunsztosüvegben, és minthogy már tettem sót a töltelékbe, féltem, hogy elsózom, ha még a lesózott petrezselymet is belekeverem. Ezért aztán a kertben levágtam a rozmaring bokorról 6 szép kis zsenge ágacskát, és egyet-egyet beleszúrtam a töltelék közepébe.

Ilyen lett:

Amikor Sárka telefonált, hogy indul hazafelé, a maximumra állított sütőbe tettem, és mire Sárka hazaért, már majdnem kész volt a vacsora.

Még egy kicsit sülhetett volna, de Sárka rettentő éhes volt, és így is finom lett. Friss vegyes-salátát ettünk mellé. Szívből ajánlom sokadikára!

A csodakenyér

A minap valahol olvastam egy cikket, az igazán jó, pesti kenyerekről. Megemlítést nyert néhány pékség, és hosszasan leírták az itt kapható kenyerek előnyeit, pár szóval a pékségek történetét.

Örömmel konstatáltam, hogy az egyik szuperpékség a közelünkben van, és minthogy nagyon is kiéhezett vagyok egy jó kenyérre, a sok félig kelt, sületlen, kiszikkadó és ki tudja miből készült pékáru után, tegnap fogtam magam, és délelőtt kisétáltam a pékségbe.

Első megdöbbenésem az volt, hogy a bolt a hét négy munkanapján tart nyitva, kettőn délelőtt, kettőn délután, én richtig délutános napon mentem, délelőtt. Sebaj, majd visszasétálok délután!

Közben szóba elegyedtem egy hölggyel, aki szintén a pékség körül nézelődött, csalódottan. Kiderült, hogy az ismerőse ismerőse már vásárolt itt, és mondott egy horror-árat, amit hittem is, meg nem is. Na majd meglátom délután!

Visszasétáltam délután. Három, vagy négyféle kenyér volt, semmilyen péksütemény féle. Majdnem fekete rozskenyeret nem vehetek, rajtam kívül senki sem szereti, valami csodalisztből készült másikban nem volt bizalmam, végül a félbarna helyett egy negyediket választottam. A horror-ár igaznak bizonyult azzal, hogy kilós kenyér esetén is két-háromszorosa lett volna az átlagárnak, viszont ez fél kilóra volt érvényes.

Hazavittem, hogy ennek aztán igazán mesésnek kell lennie, ezért a pénzért!

Megszegtem a kenyeret, és akkor ért a következő meglepetés.

Előre kell bocsátanom, hogy sokat javított, (vagy rontott) a szemléletemen Paul Hollywood és Mary Berry, és kedvenc sütőműsorom, a Brit sütimester, ahol a versenyzők teljesítményének értékelése közben az ember lánya egy komplett mesterkurzuson is részt vesz.

Nos Paul Hollywood nyomán az értékelésem a következő: a kenyér nem elég magas, ez azt jelenti, hogy túlkelt, és sütés közben összeesett. Túl nagy lukak vannak a tésztában, ez megint arra utal, hogy a tészta túlkelt, vagyis nem került a kelést követően, időben a sütőbe. A lukak nem egyenletesen oszlanak el a tésztában, és ha alaposabban megszemléljük, látható, hogy vannak benne egészen tömör részek is, ez arra utal, hogy nem dagasztották elég ideig, a kenyértészta nem vált egyenletessé.

Úgy vagyok ezzel, hogy (minimum) négyszeres árért, négy ilyen hibáért most kétszer elindultam, és háromszor érkeztem meg, először, utoljára és soha többé. 

A fogadás, vagy amikor a kabinet-főnök világgá ment

A bankunk akkori vezérigazgatója (aki a sors kegyelméből, idővel az egyik legjobb jóbarátommá vált), mitagadás hirtelen haragú ember volt. A haragja elől aki csak tehette elfutott.

A hirtelen haragnak többnyire az a nagy előnye, hogy ahogy jön, úgy el is múlik, és aztán mennek a dolgok tovább, a maguk rendje szerint, csak a harag múló perceit kell valahogy túlélni.

Történt egyszer, hogy a bank hosszas előkészítést követően, elérkezett az egyik első és nagy összegű, külföldi hitelfelvétele kapcsán, a szerződés aláírásához. A hitelező bankkonzorcium vezetői az USA-tól Japánig meghívást kaptak, és el is jöttek az ünnepélyes aláírási ceremóniára. Meg a jogtanácsosaik, neves nemzetközi jogi irodáktól, meg a magyar politikai élet számos szereplője, szakmai nagyságok, újságírók, úgyhogy jókora felhajtás volt.

Én akkor éppen kórházban voltam, ott kaptam a híreket, a "botrányról".

Először a bank kabinet-főnöke jelentkezett be telefonon, suttogva mondta, hogy ha a főnök keresné, akkor ne tudjak arról, hogy ő hol van (nem is tudtam), de most egy időre kivonja magát a forgalomból, majd jelentkezik! Nem is értettem, de átmenetileg kisebb bajom is nagyobb volt ennél, úgyhogy nem is nagyon érdeklődtem.

Utána jött a főnöktől egy tajtékzó, bár fegyelmezetten visszafogott telefon, hogy hogy vagyok, és mit tudok a kabinet-főnökről, bár a telefonban nem pontosan ezt a meghatározást alkalmazta a személy megjelölésére J. Mondtam ami igaz is volt, hogy még csak elképzelésem sincs, hogy hol lehet, de mi a probléma? Majd elmesélem, jött a válasz.

Ekkor már izgatott, hogy mi a fene történhetett.

Aztán végre az egyik közeli munkatársam, aki szintén részt vett a rendezvényen felhívott és elmesélte a következő rémdrámát:

Egy nagy, szépen adjusztált asztalnál megtörtént a hitelmegállapodás aláírása, villogtak a vakuk, felállás, kézfogások, taps, és a terem négy sarkában megjelent négy pincér, egy-egy hatalmas tálcával, rajtuk megtöltött pezsgőspoharak.

(Ennél jóval nagyobb tálcákkal!)

Az egyik szerencsétlen megcsúszott egy kis vízfolton, és az egész tálcát elejtette. Ömlött a pezsgő, ropogtak az üvegcserepek, ahogy szegény pincér megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Már ez is nevetséges volt, de ami ez után történt, az szinte hihetetlen, mert a másik három pincér is – ki tudja miért – sorra elejtette a tálcáját, úgyhogy most már mindenhol ömlött a pezsgő, és mindent elborítottak a cserepek.

A főnök, hogy mentse, ami menthető, a maga angolságával (ugyanis igazán frankomán volt J) elmesélte, hogy a kedves vendégek most egy régi magyar szokás szemtanúi lehettek, ugyanis ősi hagyományunk, hogy minden 100 millió dollár feletti hitelmegállapodás megkötését a pezsgőspoharak földhöz csapásával ünnepeljük meg, majd előkelően a háta mögé mutatva, meginvitálta a kedves vendégeket az állófogadásra.

Majd ő is hátranézett, a döbbent arcokat látva, és holtra váltan állapította meg, hogy a svédasztalokra nem hordták ki az ételeket, ott sorjáztak a szépen megterített asztalok, minden szükséges evőeszközzel, tányérokkal, egy fia falatka étel nélkül.

Na itt már komoly esélye volt a gutaütésnek, de szerencsére a pincérek lélekjelenléte visszatért, és szépen, magasra emelt tálcákkal, libasorban, jól koreografálva a fordulókat, mint egy középkori fejedelmi vacsorán, elkezdték behordani a hidegtálakat, salátákat, gyümölcsöket, édességeket és megmentették a helyzetet.

A rendezvény szervezéséért felelős kabinetfőnök két napig bujdosott, és még jó sokáig igen halkan beszélt, de aztán ez az eset is besorakozott a közös anekdoták közé. Még most is, hogy már talán másfél évtized is elmúlt azóta, és csak írtam az esetről, még most is nevettem közben, ahogy elképzeltem az arcokat, a szereplőket. A főnök, már az égi kávéházban issza a sörét, vagy fröccsét.

Masa pacsemu

Akit a hierarchia emelkedőin kellő magasságra sodortak a sors hullámverései (helyes kis képzavar ugye?), az már jó pár évtizeddel korábban megtapasztalhatta, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás illúzió, semmi más.

Rendszeresen tízóráztunk, és a március 15. környéki munkaszüneti napokat minden évben a bankban töltöttük, mert akkorra esett az éves jelentés véglegesítése, amit hétköznap, a napi feladatok mellett, lehetetlen volt kellő gondossággal elvégezni.

Változó összetételű csapatunknak természetesen voltak állandó tagjai, és meghívottjai, ez utóbbiak kevésbé voltak lelkesek, ám – dicséretükre legyen mondva – együttműködtek.

A bankban főztünk magunknak a mikróban virslit, friss kenyérrel, mustárral, tormával megebédeltük, annyi lazaságot engedtünk meg magunknak, hogy egy-két doboz sört is vettünk, és azt munka közben megiszogattuk.

A szereposztás az volt, hogy én (történetesen a legmagasabb beosztású tagja a csapatnak) ültem a gép mellett, írtam az egyeztetett, kimunkált véleményt a jelentés még nem eléggé csiszolt, vagy alátámasztott, vagy nem egyértelmű pontjaiba.

Soha sem tudtam szabályosan gépelni. A gimiben technika foglalkozás címén ugyan tanultam egy-két évig gyorsírást, majd a gépírás alapjait is, (asdf köz, jklé köz J), de nagyjából ennyire jutottam és így cirka 7-8 ujjal, rettentő sebesen, ám cseppet sem szabályosan, és főképpen nem vakon gépelek máig is, fel-fel pillantok a klaviatúráról, ellenőrzöm, hogy azt írtam-e, amit akartam, majd a végén átolvasom az egészet, persze így is mindig marad benne elütés.

Amint egyre jobban elfáradtam, egyre több félreütéssel teljesítettem, több időt tett ki a visszaugrás, javítgatás, mint a gondolatok leírása.

Akkor éppen Jani keresztnevű, korombeli ügyvezető úr volt a meghívott kollégánk, aki úgy este 9 körül mindenképpen oroszul akarta megfogalmazni, hogy miért írok hülyeségeket. Addig, hogy „Masa, pacsemu tü píses ráznije”, még minden rendben ment, ám a hülyeség, badarság orosz megfelelője – bár mindegyikünk lehúzta a maga legalább 8 évét az orosz nyelv tanulásában - nos az nem volt meg!

Viszont szerencsére eszünkbe jutott, hogy az egyik informatikus kollégánk moszkvai tanulmányai végeztével, orosz származású feleséggel tért haza, neki aztán biztos nem okoz gondot a „hülyeség” lefordítása.

Valakinek meg is volt Viktor telefonszáma, és szégyen ide, szégyen oda, bizony fel is hívtuk. Beletelt egy kis időbe, amíg el tudtuk magyarázni, hogy mi a fenét is akarunk, de pár perc elteltével megérkezett a megoldás: gluposztyi!

A teljes mondat tehát: Masa, pacsemu tü píses ráznije gluposztyi? Mondanom sem kell, hogy ez aztán szállóigeként terjedt a bankban, és minden elírás, elfogalmazás esetén ezt idézték.

Az én elmémbe, pedig beleégett a gluposzty, kitörölhetetlenül (mintha nem lett volna, nem lenne benne e nélkül is éppen elég butaság, hülyeség, badarság, csak az többnyire magyarul van J).

Ugyanúgy kitörölhetetlen, mint a vadoizmesennyije.

Ezen a szón bukott ugyanis életem első, orosz nyelvvizsga kísérlete 18 évesen, a Rigó utcában.

Eredményesen túljutottam az írásbeli részen, és a szóbeli javán is, míg el nem jutottunk a félelmetes újságcikk olvasásig, ahol is tengeri hajózással kapcsolatos hírt fogtam ki, amiben ez a bizonyos vadoizmesennyije szó is szerepelt. 

A leghalványabb fogalmam sem volt a jelentéséről, és képtelen voltam azt, a szövegkörnyezetből kikövetkeztetni.

Az egyik – nyilvánvalóan fáradt – vizsgáztató megoldotta a kérdést, kedves kollegina – mondta, válaszolhat magyarul, ez esetben vízkiszorítás, vagy a nemzetközi megfelelőjével, ami bruttóregisztertonna.

A bruttóregisztertonnát akkor hallottam életemben először, a vízkiszorítást ki tudtam volna sakkozni, Arkhimédész nyomán, „minden vízbe mártott test, kisangyalom...”, de már én is fáradt voltam. A dolog azzal zárult, hogy még elég fiatal vagyok, egy kicsit gyúrjak rá az orosz újságok olvasására, meg a fizikára, és majd legközelebb biztosan sikerülni fog a nyelvvizsga is. Legközelebb azonban inkább főiskolára felvételiztem, így a fizika akkor került újra a közelembe, amikor Zsófi lányom kezdte az iskolában tanulni. Akkor sem lettünk túl nagy barátok!

Gyászév

Meglehetősen lázongó kamaszéveimben lesújtó véleményem volt a gyászruháról, a gyászév szokásáról, merő felesleges formaságnak, magamutogatásnak, vagy valami roppant elavult - elévült szokásnak tartottam, és erősen megfogadtam, hogy önálló, felnőtt életemben, én aztán be nem tartom ezt a szokást, az ember úgyis a lelkében gyászol, nem külsőségekben.

A néhány kérdésben szintén eretnekül gondolkodó édesanyám ebben egyetértett velem.

Szerencsémre családon belüli halálesetek (a még sem ésszel, sem érzelmileg fel nem fogott, kora gyerekkoriaktól eltekintve) először úgy 17-19 éves koromban következtek be, de a fiatalság önzésével ezeket „természetesnek” tekintettem, hiszen a szememben matuzsálemi korban lévő apai nagyszüleim, és nagynéném mentek el, szinte egymást követő években, mindhárman hosszas betegeskedést követően.

A temetésen kívül fel sem merült fekete ruha viselése. Az elvesztésük pedig – szégyen ide, szégyen oda – nem járt akkora fájdalommal, mert nem volt túlzottan közeli, meghitt kapcsolatom - Teruskámat kivéve – egyikükkel sem, aztán meg akkortájt kezdődött az én felnőtt életem, ami önzővé tett, és a magam életét mindennél érdekesebbnek, és főként fontosabbnak tartottam.

Aztán két békés évtized következett, amikor előfordultak ugyan életveszélyes betegségek a családban, de mindenki élt és szépen öregedett, csordogáltak az évek, születtek a gyerekek.

Éppen Sárkát vártam, amikor anyai Nagymamám, a Nagyi, akinek csaknem mindent, félig-meddig még az életemet is köszönhettem, rákbeteg lett. Egy éves otthoni ápolás után halt meg, amikor Sárkám 3 hónapos csecsemő volt.

Nem éreztem mást, mint végtelen megkönnyebbülést, Nagyi már nem szenved, a család már nem feszül meg az aggodalomban és ápolásban.

A Nagyit nem egy gyászév során, hanem négy pillanatban sirattam el. Az első pillanat akkor következett be, amikor a piacról sétáltam hazafelé, és a vacsorán gondolkodtam, amit főzni fogok, viszont egy lépés, vagy hozzávaló, nem jutott az eszembe. Sebaj, gondoltam, felugrom a Nagyihoz, és megkérdezem, és már fordultam is a Lajos utcai lakásuk felé. Ahogy átértem az úttesten döbbentem rá, hogy nincs kihez felugranom. Letettem a kosarat, és zokogtam egy sort.

Másodszor a karácsonyi vásárlás őrületében, amikor az ember cédulákon, fejben listázgatja, hogy kinek mit vásárolt már, mi hiányzik, ki van még hátra, hirtelen eszembe villant, hogy a Nagyinak nem vettem még semmit, na majd valami jó kis lila szövetnek biztosan örülni fog, mert ez a kedvenc színe, na jött a második utcai zokogás.

Amikor a Nagyi meghalt, a szép kis csináltatott kabátkáit, ruháit, kalapjait Csöpi nagynéném szétosztotta Nagyi öreg barátnői között. A harmadik alkalommal az utcán, előttem vagy 10-20 méterrel megláttam a Nagyit, amint sétálgatott az orgonalila tavaszi kabátjában, az ugyanolyan lila kalappal a fején. Természetesen nem a Nagyi volt, hanem valamelyik megajándékozott barátnő, de mire ezt felfogtam, már régen meggyorsítottam a lépteimet, és akadozó lélegzettel, nehézkesen lassítottam le, még időben, megölelgetés helyett, egy kis sírdogáláshoz.

Utoljára a Lajos utcai Meinl kirakatában láttam meg Nagyi kedvenc süteményét, azt a lehetetlenül túlédesített kókusztekercset, amit csak ő szeretett, senki más. Beszaladtam, megvettem, kifizettem és azonnal ki is dobtam.

Ez a négy pillanat nagyjából egy évnyi időszakra esett. Ezután már megbékélt szívvel, de máig is szinte minden nap gondolok a Nagyira. Ha valamilyen étel jól sikerül: na most büszke lenne a Nagyi! Ha valami családi csínytevés, vagy tréfa nevettet meg mindannyiunkat, akkor: na ezt hogy élvezné a Nagyi! Ha az unokáimra nézek: na őket mennyire szeretné a Nagyi!

Ha nem tartjuk be (és nem is tartjuk) azokat a szokásokat, előírásokat, amiket Nagyi nagyon komolyan vett, akkor az jár a fejemben, hogy mennyire lehordana minket, ha élne, vagy hogy ezt, vagy azt meg se mernénk tenni.

Nagyi ma is része még a mindennapjaimnak.

Apu halála tanított meg a gyászév értelmére és jelentőségére. Apura haragudtam, hogy meg mert halni. Szinte a kezeim között. A családi – ki nem mondott – vélekedés az volt, hogy az akkoriban már közel 30 éve súlyos cukorbeteg Anyu lesz az első, és a nem öregedő, világfi Apu akár meg is nősül újra. De nem így történt, és én – megint csak önző módon - úgy éreztem Apu magamra hagyott a család gondjaival. Éppen munka, jövedelem nélkül, két egyetemista gyerekkel, Anyuval.

De eltelt az a bizonyos év, jöttek az évszakok, a gondok, az ünnepek, és mindegyiken túljutottunk. Sírdogáltunk, anekdotáztunk és nevetgéltünk, és túléltük.

A következő év már könnyebb volt. Hát ez a gyászév jelentősége és tanítása, lassan, 12 hónapon és annak minden hétköznapi és ünnepi eseményén keresztül tanítja meg az elfogadást, a megbékélést.

Anyu „gyászéve”, most már lassan 10 éve, még mindig tart. Még nem békéltem meg vele. Amikor a halálát követő „körjáratban” - kórház, hullaház, önkormányzat, temetkezési vállalkozó - mindennel végeztünk, beültem az autóba és azt gondoltam, hogy most hazamegyek, és felhívom Anyut, hogy milyen ügyesen elintéztünk mindent.

Még most is előfordul, hogy dolgom végeztével, kicsit fáradtan leülök, felteszem a lábam a szomszédos székre, megpihennék, amikor belém hasít, hogy a fenébe, nem hívtam Anyut, remélem, nincs baja. Talán egyszer ez is megszűnik. De a gyászruhát nem hordok!

Kisbékák masíroznak

Egy tavaszi hétvégén, Zalán éppen nálunk volt az „ötvenháromban”, mert házszám szerint és nem utcanévvel különböztette meg a tartózkodási helyeit.

Ilyenkor a beüvegezett előtérbe járok ki cigarettázni. Ahogy ott üldögéltem a kora reggelben, szép napsütésben, valami mozgást láttam a földön.

Közelebb mentem és egy körömnyi kis varangyocskát láttam, aki nagyon igyekezett a szomszédék kertje felől, a kerítés melletti esővíz-elvezető felé. Majd észrevettem, hogy nem egy de 10-20, 50 békácska ugrándozott azonos irányba, nyilván a vízelvezető nyirkosságát érezve.

Zazám még aludt, így nem tudtam megmutatni neki ezt a csodát, nyilván a költőhelyükről indultak az önálló életbe, a kisujj-körömnyitől másfél centis nagyságig terjedő méretű, kis szürkés-zöldes jószágok.

Fogtam egy mázas tányért az előtér asztaláról, és egy békát leborítottam vele, majd hoztam egy befőttes üveget azzal váltottam föl a mázas tányért, és némi keménypapír segítségével foglyul ejtettem a kicsi lényt azzal a szándékkal, hogy az egyébként is természetbúvárnak készülő Zazámmal jól megnézzük majd magunknak, nagyítóval.

Végül a kisbékák masírozása szinte egész délelőtt tartott, úgyhogy még Zaza is látott belőle valamennyit, bár a létszám egyre csökkent, már csak egy-két békácska ugrándozott, de mindegyik azonos irányban.

A mi kis foglyunkat aztán alaposan megszemléltük. Barátom, hogy egy ilyen kicsiny teremtmény is milyen varázslatosan szép!

Először is a csillogó, fekete, apró gombszemecskéi, aztán az emberkézre emlékeztető aprócska végtagjai, és a csiszolt féldrágakövekre hasonlító, fényes, fekete tűpettyes háta, mesés volt!

Zaza több nagyítóval is megszemlélte, és már azt tervezte, hogy hogyan viszi haza, mivel fogja etetni, amikor legnagyobb sajnálatára (és hosszas győzködéssel) megállapodtunk abban, hogy kisbéka barátjának azzal teszi a legjobbat, ha szabadon engedi. (Meg persze féltem attól, hogy Zsófim nem lenne maradéktalanul boldog egy varangyos béka pótanyjaként J.)

Végül Zazáé volt a megtiszteltetés, hogy egyedül szabadon engedje a békát. Aranyosan és gondosan az oldalára fordította a befőttes üveget, és megvárta, amíg a kis vendégünk szépen kiugrál az üvegből, nem noszogatta, nem piszkálgatta, békén hagyta. Később, amikor a mi békánk valami rossz irányba kezdett ugrálni, egy fadarabbal a helyes irányba ösztökélte, de nagyon finoman.

Most is lakik a kertünkben egy-két varangy, nem nagyok, olyan gyerek ökölnyiek. Nagyon örülök nekik, mert nagy fogyasztói a szúnyogoknak, legyeknek.

Az egyik közülük azonban nagy zsivány, szürkületkor a teraszajtó elé helyezkedik, ezzel persze folyamatosan ingerli Marci kutyust, aki mindenáron le akarja vadászni a mozgó dolgokat (legyen az akár szélfútta falevél). A kis helyezkedő, aztán ha nem vagyunk résen, beugrál a nappaliba, és akkor már nem csak Marci, de mi is vadászunk őkelmére, hogy mielőbb kitessékeljük a kertbe.

Valamelyik este időben becsuktuk a teraszajtót, Marci bentről morgott, a béka kintről próbálkozott, és nem akarta elhinni, hogy az üveg, ami neki is átlátszó, valóban megakadályozhatja a tervei megvalósítását, úgyhogy vagy ötször-hatszor a hátsó lábára állva felkapaszkodott az ajtóüvegre, és szürkés-fehér hasát mutogatva próbált bemászni a szobába.

Irtó mulatságos volt!

Ahogy hűvösödnek az éjszakák, egyre kevesebb gyíkot látok, alig látom a békákat, lassan lassan készülődnek a télre, keresik a vackukat. Viszlát tavasszal!