A lefejezett csirke

Kathleen Flinn könyvét olvasom, Éles kések, vidám könnyek, a világ legjobb – természetesen francia – főzőiskolájában szerzett élményekről, és persze komplikált receptekről.

A könyvben hosszasan szenved minden szakács-tanuló az egyes állatok – na nem levágásával – hanem tisztításával, zsigerelésével, filézésével, darabolásával.

Erről (ismét J) eszembe jut a gyerekkorom, amikor Nagyi akkor vette meg a hétvégére szánt csirkét a piacon, amikor kapott. A csirkét a konyhában a konyhaasztal lábához spárgázta, újságpapírt terített alá, olykor napokig etette, itatta.

Aztán amikor eljött az ideje, a csirkét a lábai közé szorította, hogy ne verdessen szegény, majd egy perc alatt levágta. Mi ilyenkor a legtávolabbi szobába menekültünk, a szemünket behunytuk és összeszorítottuk, a fülünket befogtuk, és kuporogtunk egy ideig, de azért a rántott csirkét a legnagyobb örömmel megettük. A kifolyt vért Nagyi egy pléh-tányérban fogta föl, majd dinsztelt hagymán, kis borssal és majorannával fűszerezve reggelit készített belőle a gyerekeknek. Úgy tartotta, hogy magas vastartalma miatt ez az étel valóságos elixír a vérszegény csemetéknek.

Levágni sohasem tudtam egyetlen jószágot sem, ha ezen múlott volna a család etetése, akkor egykettőre áttértünk volna a vegetáriánus konyhára, de tollazni, zsigerelni, filézni jól , megtanultam (bár nem nagyon szerettem.

Fiatal családanyaként, amikor elég sok feladat torlódott össze, (két gyerek, egyetem, munka, háztartás) a nyaralásaink során mindig vettünk 20-30 levágott csirkét (mikor mennyire futotta), azt tollazgattuk, előkészítgettük, és lefagyasztva aztán egyaránt jól szolgálta a gyors vacsorakészítést és a tartalékolást (legyen mindig valami, amihez nyúlhatok, ha hirtelen valakit vendégül kell látni).

Bevallom, hogy ebben a feldolgozási dömpingben, csak azokat a csirkéket tollaztam, amiket sütésre szántam, a pörköltbe, paprikásba, rántani-valókat egyszerűen lenyúztam, máig sem szeretjük a bőrét (kivéve a ropogósra sültet).

Szintén gyerekkoromban, ráckevei nyaralásaink egyikén, Apu diadalittasan állított be, egy élő csirkével. 

Ez az az időszak volt, amikor Ráckevén a hentes hetente kétszer tartott nyitva, szerdán és szombaton, akkor árusított, ha volt mit. Volt ugyanis, hogy nem érkezett hús, akkor a Hentesbolt inkább mint klubház üzemelt, remek beszélgetési lehetőséget biztosítva, ritkán találkozó ismerősök számára.

Na az élő csirke miatt, ki is tört a parasztgyalázat, Anyu ugyanis – éppen úgy mint én is – feldolgozásban ügyes volt, de a levágást nem vállalta! Mi – gyerekek – szóba se jöhettünk, maradt Apu, neki kellett megoldania a feladatot.

Apu, amolyan férfias módon, a lefejezést választotta, az udvar közepére penderítette a nagy tuskót, amin rendesen a gyújtóst aprítottuk, előkereste a legkisebb fejszét a fészerből, és lelki felkészülésbe fogott a kivégzéshez.

Anyu természetesen mondta a magáét, hogy inkább hívjunk valami szomszédot, mert „Bécukám biztos, hogy amilyen ügyes vagy, még az ujjadat is lecsapod azzal a rozsdás, koszos kisbaltával, aztán hol találunk Ráckevén olyan orvost aki ellát, mi lesz velünk a gyerekekkel, jaj ne csináld, megnyomorodsz és még vérmérgezést is kapsz”, de Apu hajthatatlan volt.

Mi a testvéremmel természetesen megint a ház legtávolabbi csücskében bujdostunk, úgyhogy a történet további részét csak Anyu elbeszélésében ismerjük.

Apu többször próbálta valahogy rávenni a csirkét arra, hogy tisztes halálraítélthez méltó módon, megadással helyezze a fejét a tuskóra, ami túlzottan optimista vágyakozásnak bizonyult, a csirke többször elszabadult, akkor indult a hajtóvadászat az elkapására. Végül valami alacsonyabb farönkhöz sikerült odafeszíteni valahogy szegény jószágot, és egyetlen jól irányzott csapással, ujjveszteség nélkül, végbement az ítélet-végrehajtás.

A happy end azonban nem érkezett el, a fejetlen csirke ugyanis körbe-körbe futkosott az udvaron, akkurátus kis vérfürdőt rendezve, míg végül valahol lerogyott a porba.

Udvartakarítás, eszközök lemosása, csirke feldolgozása, fejedelmi ebéd!

Ez volt az utolsó fogyasztásra szánt jószág, ami élve került a házunk tájára, megvan már vagy bő fél évszázada, de a lefejezett, kerengő csirke történetét még mindig fel-felidézzük.