Volt egy évfolyamom

Még bőven dolgoztam, még nem következett be az a politikai fordulat, ami több, mint 4 évig, csaknem minden kenyérkereseti lehetőséget kivett a kezemből, amikor – egy véletlen találkozás kapcsán – tanítani kezdtem azt a szakmát, aminek hosszasan a szerelmese voltam.

Egyébként is azt vallom, hogy amibe nem sikerül beleszeretned, azt ne gyakorold!

Az első évfolyamomat még úgy tanítottam, hogy minden előadás, szeminárium előtt többször átolvastam a tananyagot, később már elég volt csak egyszer átismételni.

Még jogi stúdiumaim során tanította nekem egy idős professzorom, hogy mindig, mindent, ezredszer is érdemes és szükséges átolvasni (akkor is, ha alkalmazod, akkor is, ha oktatod), mert nem abban van a nagy kockázat, amit az ember nem tud, hiszen annak utánanéz, hanem abban, amiről azt hiszi, hogy pontosan tudja, ám mégis téved.

Ezért aztán nem volt 10-15 éves oktatási pályám során egyetlen alkalom sem, amikor felkészülés nélkül indultam volna órát adni.

Aztán bekövetkezett életem első igazán nagy változása, munkahely, pénzkereseti lehetőség és férj nélkül maradtam, szinte egy hónap leforgása alatt, viszont volt két gyerekem, egy fizetős egyetemista, és egy középiskolás, valamilyen munka után kellett néznem. Alig voltam 45-46 éves, viszont ez már éppen nem az az életkor, amikor kapkodnak az ember után a munkahelyek, azt azonban, hogy két diplomával, nyelvtudással, 200 feletti benyújtott pályázattal se sikerüljön munkát találni, na azt végképp nem hittem volna. Meg kell azt is említenem, hogy a benyújtott pályázatok 10 %-át sem érte el azoknak az aránya, ahol egyáltalán bármilyen válaszra méltattak, akár csak annyira, hogy meggondolták magukat, vagy az állást már betöltötték. Mit mondja, keserves időszak volt.

Megmaradt azonban az oktatás, sőt, kiszélesedett egy főiskoláról, egy főiskolára, és egy egyetem két tagozatára.

Nagyon szerettem tanítani!

Sohasem voltam a buktatás híve. Mindig úgy tartottam, hogy a tömeges buktatás nemcsak az adott évfolyamot jellemzi, hanem egyben az oktató munkájának is mércéje. Ha nem elég fél év egy tantárgy iránti érdeklődés felkeltésére, egy bizonyos tudásanyag iránti szeretet lehetőségének bemutatására, akkor az az oktató hibája is. Ha pedig az érdeklődés feltámad, a „megszeretés” előtt megnyílik az út, akkor a tudás úgy áramlik, és úgy épül be a hallgatók elméjébe, mint az aranyat érő májusi eső a termőtalajba.

Minden évfolyamomat szerettem, mindenhol megtaláltam azt a néhány (olykor sokkal több) „csillogó szeműt”, akikért érdemes élni, volt azonban egy évfolyamom, akikre mindig szeretettel fogok emlékezni.

„Estisek” voltak, és talán azért, mert a főiskolát én is esti tagozaton végeztem, (hetente kétszer, 5 után mentem a főiskolára, szombatonként meg egész napra, viszont azonos feltételekkel, együtt vizsgáztam a „nappalisokkal”), talán a karakterek véletlenül harmonikus rezonanciája miatt, ez az évfolyam örökre emlékezetes maradt a számomra.

Lubickoltam az órák hangulatában, vártam a következő találkozást, ám arra nem számítottam, hogy ez az évfolyam lesz az, amelyik meghív engem is, egy melléktárgy oktatóját, az évfolyam-záró bulijára is.

Aki ismer tudja, hogy nem szokásom elmenni, semmilyen nosztalgia bulira, még az érettségi találkozóimra sem járok, de ide elmentem.

Soha nem is fogom elfelejteni.

Kaptam ugyanis ettől az évfolyamtól, egy egész életemre szóló emléket. Egy pólót, az oktatóra jellemző karikatúrával. Nem csak én, mindegyik oktatójuk.

Az enyémen, a kép egyik szélén én állok, és messzire nyúló karjaimmal ölelem magamhoz a hallgatóimat.

Igen! Hiszek, és amíg élek, hinni fogok a szeretet mindenek fölött álló erejében!

Nagyon köszönöm!