Mosogatólány, vagy királylány?

A napokban olvastam: „A mosogatólány nem lehet párja egy királynak” címmel Bagdy Emőke az Igen-nek adott interjúját.

Rögtön az első mondat szíven ütött:

„Sok nő a félreértett emancipáció okán a saját nemére jellemző lényt fojtja meg. Ők udvarolnak, határozzák meg a döntéseket, és ezzel elpusztítják magukban a nőt, és ezáltal tönkreteszik a férfiban a férfit.”

Bagdy Emőke, életem egyik meghatározó tényezőjévé vált. A 70-es évek legelején, az akkori munkahelyemen, az akkori zseniális vezérigazgatóm, befogadott néhány pszichológust a bankba, akik a 30 év alatti munkatársak vizsgálatán keresztül állították be a magyar IQ sztenderdet (ha jól tudom).

Nekem, aki addig is, és némileg csökkenő mértékben azóta is, meglehetősen kishitű vagyok, (és ezért aztán rendszeresen és rendesen kompenzálok, többnyire az önirónia fegyverével vértezem fel magam), felszabadító érzés volt, csupa pozitívumot olvasni önmagamról. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy mindenki pozitív elemzést kapott.

Aztán jött az újabb felismerés, hogy a pozitív jelzőknek, jól kitapintható rangsora van, a megfelelő, átlagos, átlag feletti, kiemelkedő, kimagasló (vagy valami ehhez nagyon hasonló J), voltaképpen a klasszikus 1-5 skálán osztályozta a delikvenseket.

Mindenesetre rettentő büszke voltam a magam végeredményére, ami – a belső pletykák szerint – a második helyezést jelentette, hiszen mindenki csak a saját értékelését ismerte, na meg azokét, akik azt megosztották egymással. Összevont elemzést legfeljebb a főnökünk kapott, meg talán azok, akik mertek az elemzőkkel magánemberként is kapcsolatot teremteni, én természetesen nem voltam közöttük. Hogy is mertem volna?

Nem mondom, hogy folyamatosan nyomon követtem Bagdy Emőke munkásságát, de bárhol is akadt meg a szemem a nevén, biztosan elolvastam, amit róla írtak, tőle közöltek.

Ennek az interjúnak a kapcsán, nem tudok elhallgatni egy gondolatot.

Kérem szépen! Én kész helyzetre érkeztem! Nem én kezdeményeztem, de alkalmazkodnom kellett! S mindez semmi, ahhoz képest, amennyire kész helyzetbe érkeznek a következő generáció nőtagjai! Ahogy szemlélem, a „mama-hotelekben” felnövő, ott kényelmesen elfészkelődő férfiakból rettentő nehéz, mondhatni lehetetlen elővarázsolni a királyfikat. Semmi kedvük felelősséget vállalni, élethelyzeteket megoldani, dönteni, viszont kiváló érzékük van a követelményeik megfogalmazására, a fanyalgásuk, elégedetlenségük érzékeltetésére, a langyos, megoldás- és konfliktusmentes patthelyzetek fenntartására.

Sajnálom, hogy így alakult, mert soha semmire nem vágytam jobban, mint hogy egy férfi magával sodorjon, a tenyerén hordozzon, lesse a vágyaimat, és én (csak) felnézhessek rá, boldoggá és kényelmessé tehessem a mindennapjait, ezzel szemben pontosan abba a szerepbe kerültem, amit az első mondatbeli idézet megfogalmaz.

Aztán – annak rendje és módja szerint – ott teljesítettem, ahol sikerem volt, és ez bizony nem a házasságom volt, hanem a munkám, ahol gyakran „férfimódon” kellett gondolkodnom, ha a férfiak világában akartam eredményeket elérni (bár ez közel húsz évig tartó, lassú folyamat volt, amit aztán – természetesen – egy szép, felfelé ívelő szakmai karrier, és látványos, sőt viharos válás koronázott meg).

Minket ki tanított arra, hogyan kell egy kapcsolatot, egy családot építeni? Anyáink? Akik 6 hetet tölthettek az újszülöttjükkel, és utána munkába kellett állniuk? Vagy a nagyszülők, akik az aktuál-megítélés szerint, elavult és megvetendő normákat, „polgári, erkölcsi csökevényt” képviseltek? Vagy az óvodák, ahol én például éppen 5 napot viseltem el, és utána végképp belebetegedtem?

A mi életünkre esett a nagy átrendeződés. Végképp megszűnt a vagyont, vagyonkát örökítő öregek kötelező megbecsülése, hiszen már többnyire a semmit osztották, viszont felértékelődtek az öregeket eltartani képes fiatalok, s ezzel természetes módon járt együtt az a megítélés is, hogy amit az öregek képviselnek az mind elavult, ostobaság, amit a fiatalabbja, az modern, haladó, követendő.

Ebben az értékrendbeli kavalkádban, nekünk magunknak kellett kiküszködni, kiizzadni a megoldásokat, kinek, ahogyan sikerült.

S a lányaim mit tanulhattak volna? A Nagyi, középkori elveket vallott. Nem csoda, hiszen még nem volt nagymama, de már otthon élt, a betegsége miatt leszázalékolt nyugdíjasként, a maga romantikus regényekből és szappanoperákból táplálkozó álomvilágában, de a filmekről is átkapcsolt egy-egy erotikusnak ítélt jelenetnél. Vele szemben egy válasz létezett: igen, Nagyi, igazad van Nagyi. Aztán mindenki tette, amit jónak látott.

Tőlem meg mit láthattak? Dolgoztam, főztem, mostam, takarítottam, játszottam, segítettem a leckében, felolvastam a meséket. Ha elromlott valami, szétszereltem, megjavítottam, ha tudtam. Ha eldugult a lefolyó, aláfeküdtem, szétszedtem, kitisztítottam. Ha szögelni, csavarozni kellett valamit, megcsináltam. Lakásfestést, szobánként egy napi határidővel vállaltam J. Némi villanyszerelést is kitanultam. Az én környezetemben nem voltak ügyes kezűek a férfiak, ha valamire rászabadultak, több szakemberes feladattá duzzadt, a kezdeti kis hiba, ezért korán megtanultam, hogy magad uram, ha szolgád nincsen, és ha magamnak nem sikerült, akkor szerelőt hívtam, és nem segítséget kértem. Ha nem volt minden rendben, 20 perc alatt nem volt asztalon a vacsora, akkor végighallgathattam, hogy azt hiszed itthon is főosztályvezető, vezérigazgató-helyettes, bankelnök vagy (mikor, mit)? Aki csettint, és a munkatársak mindent megcsinálnak?

Ma, 63 évesen, egyedül (de nem magányosan), mosogató királylány, s egyben királyi mosogatólány vagyok. Ez lettem. Nem tudom pontosan, hogy melyikre vagyok büszkébb!

Nem szeretném, ha a mai lányok – akik még inkább „kész helyzetbe” kerülnek – azzal a bűntudattal terhelten néznének szembe, az olykor nem túl bíztató helyzetükkel, hogy ráadásul, még ők tehetnek arról, amitől szenvednek. Persze. Ők is. Nem a helyzetről, ám a helyzet ellen tehetnek. Főképp, ha olyan szerencsések, hogy találnak ehhez, erre szintén nyitott társat, nem csak (átmeneti) partnert.

Felmentem az emeletre, kibányásztam az ódon papírjaim közül azt a bizonyos, 70-es évek-beli pszihológus szakvéleményt, amelyre úgy emlékeztem, hogy a 130 feletti IQ-m írásos bizonyítéka, és íme, megtréfált az emlékezés, még nyoma sincs sehol ennek a számnak, lehet hogy ez is csak a pletykálkodás része volt, lehet, hogy csak vágyálom volt J.