Éppen beköltöztünk a jelenlegi
sorházi lakásunkba. Őrület, hogy ennek lassan már húsz éve!
Nekem nem volt újdonság, a
„közvetlen kertkapcsolatos” életforma, ha máshol nem, hát Ráckevén megtanultam,
hogy ez mivel jár együtt. Hangyahordák, szürkülettől berepülő rovarok,
szúnyogok, legyek, koppanva leszálló, zöld poloskák, este a lámpafényre
beszálló éjjeli lepkék, akiket a testvéremmel – erős zümmögésük, és csapkodó
repülésük miatt – berepülő pilótáknak neveztünk el gyerekkorunkban.
Megszoktam, de soha nem
szerettem. Védekeztem, ahogy tudtam, ablak-ajtó csukással, kéznél lévő kiürült
tejfölös poharakkal, amivel visszaparentáltuk a hívatlan vendégeket a kertbe,
ha tudtuk.
Húsvétkor költözünk be, jött a
nyár, ami már akkor is nagyon meleg volt, kellemes volt éjszakára bukóra
nyitva hagyni a terasz ajtaját, vagy ahogy mi mondjuk, Csöpire nyitva.
Ennek az a története, hogy a mi
kis lakóparkunk igen botrányosan épült fel. A lakóházak építésében teljesen
járatlan, nagyobb városi objektumokat építő (régóta megszűnt)
generál-kivitelező, túlélési útvonalként lakóparkok építésébe fogott. Aztán úgy
a lakópark majdnem kész állapotára kialakult az a helyzet, hogy a kivitelezők,
az alvállalkozók nemm kapták meg a járandóságukat, és elkezdték visszabontani,
amit korábban már beszereltek, beépítettek. Hosszas egyezkedés és harc után,
átvehettük a lakásokat úgy, hogy a közös kertben halomban álltak a leszerelt
radiátorok, ajtók, ablakok. A folytatást ki-ki úgy oldotta meg, ahogy tudta.
A mi családunkban nem voltak ügyes
kezű férfiak, egy kivétellel, nagybátyám, Sanyi bácsi százezer-mester.
Őt kértem meg arra, hogy amit
tud, azt legyen szíves szereljen meg. Sanyi bácsi és felesége, Csöpi nagynéném
(mindketten nyugdíjasok voltak már akkor is), vagy fél évig naponta szerelgették
a lakást, mire be lehetett költözni.
Az ajtók beszerelését követően,
egyszer Sanyika kérte Csöpit, hogy csukja be a terasz-ajtót. Csöpi számára, aki
egy a 900-as évek elején épült házban élte le az életét, teljesen ismeretlen
volt az ajtók bukó-nyitó üzemmódja, épp bukóra fordította a kilincset, a
terasz-ajtó, úgy 30 fokos szögben bedőlt, Csöpikénk meg tartotta, és visongott,
hogy gyere Sanyika, rám dől az ajtó!
Na azóta mi becsukjuk, kinyitjuk,
vagy Csöpire nyitjuk az ajtót.
Így szerettük hagyni éjszakára a
nappali ajtaját nyaranta, hogy az éjszakai, hűvösebb levegő átjárja a nappalit,
mire reggel lejövünk.
Azt a rést kihasználva költözött
be az előszobánkba egy olyan 6 centi hosszú, élénkzöld rovar, azt hittük, hogy
sáska, de most már majdnem biztos vagyok benne, hogy egy nagy tücsök volt az
illető.
Vagy három napon keresztül,
reggelente találkoztam vele, de aztán úgy elbújt, hogy mindent elhúzogatva sem
találtam meg. Nem tudtam kitenni a szűrét!
Mit mondjak, féltem tőle!
A negyedik reggelen, éppen
kedvenc agyonmosott rózsaszínű frottír-köntösömben próbáltam meginni az első
kávémat, amikor az előszobán átmenve, a zöld rovar ráugrott a köntösömre, és
onnan nem mozdult.
Megálltam sikongatás nélkül
(nagyon nehezen), kimentem a teraszra, és leoperáltam magamról a meglehetősen
ragaszkodó jószágot, letettem az asztalra, és visszamentem kipihegni a nagy
kalandot.
Telt és múlt az idő, a lányok is
felébredtek, megindult a normál reggeli tevékenykedés, és egyszer csak újra
kimentem a teraszra, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy a zöld jószág nem
mozdult el az asztalról.
Szegény, biztosan a végkimerülés
szélén lehet, már több, mint három napja nem evett semmit az előszobánkban.
Letéptem egy paprikalevelet, és a szájához közelítettem. A jószág az első pár
lábával megfogta a levelet, és elkezdte majszolgatni.
Majd még két levelet
megevett, de még mindig nem mozdult. Egy megpödrődött paprikalevélre pici vizet
csepegtettem, és elétoltam, majd bejöttem.
Még két napig ott maradt az
asztal környékén, hol az asztalon, hol a székek támláján, eltűntek a letépett
paprika levelek, aztán eltűnt maga a jószág is.
Ahogy eltűnt, azonnal hiányozni
kezdett. Addig soha nem hittem volna, hogy még egy rovarral is barátságot lehet
kötni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése