Újra a kenyérről

A csodakenyeres kalandom kapcsán két történet jutott az eszembe.

Az egyik az 1980-as években kezdődik, dédapám, Rábl József hentesmester, akkor vett házat Óbudán, pontosabban Újlakon, a Szépvölgyi út és Lajos utca (akkor talán még Zsidó utca) sarkán. A ház mögött épült meg a Kuti pékség. A Kuti pékség és a Rábl hentesbolt fogalom volt Újlakon. Újlak, és Újvilág két külön „falu” volt Óbudán, az újlakiak voltak a korábban betelepült svábok, a többségük iparos, míg az újvilágiak már feljebb szorultak  hegyoldalba, ők inkább mezőgazdasággal foglalkoztak, az óbudai barackosokat telepítették, kertjeiket művelték. A két kis „falu”, a már meggyökeresedett iparosok, és a friss parasztok, a braunhaxlerek nem elegyedtek, és kölcsönösen lenézték egymást. A braunhaxler gúnynevet is az újlakiak ragasztották az újonnan jöttekre, egyesek szerint azért, mert a földet túró sváboknak mindig térdig sáros volt a lába, a finomabban öltözködő iparosokéval szemben, mások szerint azért, mert a takarékos svábok rendszerint soha el nem kopó, barna kordbársony nadrágot viseltek.

A Kutiéknak és a Rábl családnak is szinte egyidőben született  meg első lányuk, Kuti Rózsika (1901), és Rábl Nellike (1902), a nagyanyám. A két lány – annak rendje és módja szerint – rendes pletykálkodós, rivalizáló, veszekedős barátságban élte le az életét. Nagymama korukban is számontartották egymás botlásait (Nagymamám például elvált!), betegségeit, méricskélték, hogy ki bírja jobban, de elszakíthatatlanok voltak.

Rózsi néni a 60-as években rendszeres látogatónkká vált, mint Ki Mit Tud rajongó. Ez volt az az időszak, amikor egy Táncdalfesztiválért, vagy Ki Mit Tud-ért a fél bérház, falu összes lakója összezsúfolódott abban a néhány lakásban, ahol volt TV!

Rózsi néni is minden adás estéjén, szelíden kopogtatva megjelent nálunk, és kedves csevegéssel, csacsogással végignézte a műsort. Anyu baromira nem bírta, de neveltetéséből fakadóan azért nagyon kedves volt. Apu viszont mindig is imádta az idősebb embereket, és szívből élvezte Rózsi nénivel a beszélgetést (szemben mondjuk a TV műsorral, amit ki nem állhatott).

Rózsi néni – hálából – Apu minden születésnapjára sütött egy eredeti, családi recept szerint készült krumplis kenyeret, A pékség felszerelése már régen elveszett, nem volt kemence, dagasztóteknő, kenyérsütő forma, úgyhogy Rózsi néni a gáztűzhelyen, egy nagy lábosban sütötte meg a kerek kenyeret, amiben mindenféle fűszer is volt, a köményben teljesen biztos vagyok, aranybarnára sült, nem volt megfényezve, hanem ropogós kérgére finoman rásült a liszt, mint a rozscipókra. Legalább 15 centi magas volt, soha ki nem száradt, ismételhetetlen íze volt!

 A másik kenyér-élményem aranyszívű Zsófi lányomhoz kötődik. Az apja folytonosan áradozott a gyerekkorában Miskolc környékén evett kenyérlángosról. Mi csak az olajban sült változatot ismertük, 6-7 éves Zsófi lányom azonban összebarátkozott Ráckevén a két házzal mellettünk lévő pék feleségével, szövetséget kötöttek, és az apja születésnapján, finom füstölt kolozsvári szalonnával, vöröshagymával és tejföllel fölszerelkezve, hajnalban (de tényleg, 5 órakor) átvonult a pékségbe, ahol maga is dagaszthatta, süthette a kenyértésztából készült, kemencében sütött, szalonnacsíkokkal és hagymaszeletekkel együtt. Amikor már csaknem elkészült, megkenték tejföllel, és még sült egy kicsit.

Nagy-nagy fa vágódeszkán hozta haza, ragyogó szemmel, a még tűzforró, illatos, maga készítette kenyérlángost. Soha nem fogom elfelejteni!