A sofőrünk

A bankban mindig voltak sofőrjeink (személyi és köz-használatú autóink is). A vezérigató mellett, vidéki utakra, kézbesítésre, kisebb ügyek intézésére.

A vezérigazgatónk személyi sofőrje volt Nagy úr. Nagy úrnak – saját bevallása szerint  - stadion szíve volt, több tízezer asszony fért el benne, és tanúsíthatom, hogy komoly elszántsággal igyekezett is ezt a kedvező adottságot kihasználni.

Külseje, és modora is támogatta ebbéli törekvése megvalósításában, magas, vékony de izmos, elegáns, mindig öltönyös, nyakkendős megjelenése jóval többet mutatott a valós feladatainál, jónéhány komoly szakember úgy festett mellette, mint asztalosinas a gróf úr mellett.

Élt és (olykor visszaélt) ezzel, titokzatos félrepillantásokkal, torok-köszörülésekkel jelezte, hogy mondaná, hogy ő az álruhás herceg, ha tehetné, de hát diszkréció és hivatali titok is van a világon, de az vesse rá az első követ, aki életében még nem akart többnek, másnak mutatkozni.

Kedvenc mondásainak egyike az volt, ha a prioritásairól nyilatkozott, hogy „csak a család!” (mert természetesen volt felesége és két gyereke is), és csak súgva tette hozzá, hogy „meg ne tudja”.

Akkoriban tört ki a cégeken, bankokon a nagy mobil-láz, a megszokott bónuszok sorába rettentő gyorsasággal épült be a céges mobil, akkoriban még természetesen költségtérítéssel. 

A bankban is sorra kapták a munkatársak a mobilokat, először természetesen a vezetők, aztán egyre szélesebb körben, az elsők között voltak a sofőrjeink, mert náluk tényleg fontos volt, hogy bármikor elérhetőek legyenek, és bármilyen helyzetben ők is tudják jelezni, amit kell.

Így a mi jó Nagy urunk is elsők között kapta meg a céges mobilját, amire rettentő büszke volt.

Történt egy szép munkanapon, hogy Nagy úr suttogva hívott fel, hogy ha a főnök keresi, ne tudjam, hogy hol van (nem is tudtam), majd jön.

Alig egy-két percen belül megjelent a vezérigazgatónk, kissé tajtékozva, hogy hol a bánatos, keserves, francban van a Nagy úr! Mondtam, hogy nem tudom.

Kiderült, hogy a mi jó söfőrünk szokásos nagyzási hóbortjának megfelelően, eképpen vette fel a saját mobilját: „Nagy úr vonala, miben segíthetek?”.

Na ezen bukott ki a mi jó vezérigazgatónk, aki a saját telefonhívásai esetében sem várta el (feltétlenül) a titkárságától, hogy ekkora kóveddel vegyék át az üzeneteit.

Mit képzel ez magáról? Na majd én megmutatom, hogy mi a dolga! Kinek játssza ez meg magát? – fortyogott a mi jó vezérigazgatónk, majd ahogy jött, ugyanolyan sebességgel el is ment.

Hogy miképpen játszódott le az első találkozásuk, azt balladai homály fedi, de a mi Nagy urunk ettől kezdve egyszerű hallózással vette fel a mobilját.

Ahogy képet kerestem a bejegyzés mellé, rábukkantam erre:

A bal szélén lévő dobozos volt az első mobilom! Alig fért el az autóban a lábam mellett, az anyós-ülésnél. Hamarabb volt mobilom, mint vezetékes telefonunk az 1976-ben elkészült lakásunkban, vezetékesre olyan 10 évig vártunk. J