Reggelente rendes szokásunk, hogy
a kávé tea és első cigik mellett megbeszéljük, hogy ki mit tervez arra a napra.
Mondom, hogy én ma vásárolok,
utána anya-szépül programot tartok (hajmosás, berakás, a szemöldökömre is ráfér
már egy kis újrafestés), és ilyenkor lent hagyom a telefont, ha nem venném fel,
nem kell megijedni.
Majd eszembe jut, hogy talán már
mosni is kell, és megkérdezem, hogy van-e a Sárka szintjén felhalmozott
szennyes.
Sárka – miközben teázik és olvas
– azért válaszol, hogy „hiszen lehozom”.
Én elkönyveltem, hogy majd ha
felmegy a másodikra, le fogja hozni, amit talál, én megvárom, és csak utána
kezdek majd mosni.
De persze Sárka nem így értette,
hanem úgy, hogy nem gyűjtögeti a mosnivalót odafent (mint hajdanán,
kamaszkorában), hanem rendes szokása, hogy mindig lehozza.
Ha nem válaszolok, hogy na jó,
akkor megvárom, soha ki nem derül, hogy a magyar nyelv varázslatai most tréfát
űztek velünk, hiszen mindkét értelem egyidejűleg jelen van a teljesen azonos
formában, a szokást, gyakori ismétlődést jelentő tartalom, és a jövő időre
utalás is.
Hány komoly veszekedés, hány
családi viszály vezethető vissza arra, hogy félreértjük egymást? A legjobb
jószándékkal kimondott gondolatok, a legteljesebbnek vélt tájékoztatás, a másik
elméjében más tartalmat nyerhet.
Eszembe jut a hajdani szomszédaim
egy legendás karácsonyi veszekedése, ami hasonló félreértésen alapult.
Az asszony már délelőtt
nekilátott egy varázslatos karácsony-esti ponty-ételnek, valahogy egyben,
babérlevéllel, borssal, tejföllel akarta megsütni a férje által kifogott,
méretes pontyot.
Lepikkelyezte, kibelezte,
előkészítette, de a hal szemének kivételére nem volt gusztusa (mélyen
megértem), és megkérte a férjét, hogy „szemelje ki” a halat.
A férj is a délelőtti kávé,
újságolvasás állapotában, ráhümmögött a kérésre, majd annak rendje és módja
szerint elfelejtkezett róla.
Telt és múlt az idő, és az
asszony – egyre türelmetlenebbül – csak ismételgette, hogy „szemét”. A férj
erre levitte a szemetet. Majd ismét: „szemét”, a pasi talált még egy kis
szemetet, azt is levitte.
Már dél is elmúlt, az asszony már
csak a foga közül sziszegte, hogy „szemét”.
Ekkor jött át a férj hozzánk,
hogy mi a fenét csináljon, a felesége már megint bal lábbal kelt fel, nincs
tekintettel az ünnepre, és egész nap csak azt sziszegi neki, hogy „szemét”, hát
mivel érdemelte ki ő ezt a megszólítást, igazán mindent megpróbál megtenni a
családjáért, de ez aztán már neki is sok, ez mindennek a teteje, és akkorra már
fortyogtak az indulatok, évtizedes sérelmek kavarogtak az agyakban, pedig csak
beszélgetni kellett volna, egy félmondattal többet.
Aki esetleg félne, azt
megnyugtatom, soha nem fogok elnémulni, mindig beszélgetés-párti leszek, és
mindenki mást erre buzdítok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése