Olvasó-társaim

Időtlen idők óta vagyok könyvtári tag. Kezdetben – az internetet megelőző időkben – elsősorban kutatási terep volt a könyvtár, ahol az ember megpróbált alaposabban tájékozódni valamilyen tanulmányával kapcsolatban, átlapozgatva százszámra a kapcsolódó könyveket, azzal az örök bizonytalansággal, hogy nem hagyta-e ki éppen a legfontosabbat, a legeredetibbet, vagy a legizgalmasabbat.

Aztán egyre inkább a könyvvásárlás alternatívája lett a könyvtár.

Mainapság a mindennapi betevő agymosás legfőbb forrása a könyvtár, én ezzel gyógyulok, így élem túl mindazt, amit túl akarok élni.

Hanem az én jó olvasó-társaim, akik ugyanabba a könyvtárba járnak, meglepő rátekintést adnak magukra. Itt van például a sarokbehajtós. Már az, aki eképpen jelzi, hogy hol is tart az olvasásban. Bennem még elevenen él általános iskolám emléke, ahol a szamárfüles könyvet, füzetet nem igazán tűrték. Csinált is a család helyes kis szamárfül-csapdákat a füzeteim alsó sarkaira, kis háromszögre vágott borítókat, amiket én rajzoltam izgalmasra, hogy a még ügyetlen, görcsösen író kezem ne hajtsa vissza a füzetlapok sarkait. Ezeket persze sorra elhagytam, mert könnyen lesiklottak a füzetek sarkairól, de sebaj, csináltunk újakat, és aztán meg is tanultam úgy írni, olvasni, hogy ne gyűrögessem meg az oldalakat.

Ma reggel a másik kedvencem után olvasok egy könyvet, aki az oldalszámot színezi ki szövegkiemelővel, ő így találja meg, hogy hol is tart éppen.

Nincs könyvjelzőjük? Én mostanában a Zalántól kapott, 3D-s Hangjanix kártyát használom könyvjelzőnek, ezért is kaptam. Zaza minden egyes alkalommal végignéz az asztalon, elolvassa a könyv címét, amit éppen olvasok, kikérdez, hogy a könyv miről szól, kommentálja, hogy szerinte a történet illik-e a könyv címéhez, és ellenőrzi, hogy használom-e a kártyáját, mint könyvjelzőt. Mandesz! – mondja. Emlékszel? Ezt tőlem kaptad!

A megszólításom fokozatai: Mandi, ez az alap, Mandesz, ha kedveskedik, Mandesz-Bandesz, ha még jobban kedveskedik, vagy évődik velem, és végül Mandesz-Bandesz-Pókember, ha valamit nagyon-nagyon el szeretne érni.

Ez a legutolsó megszólítás abból a korszakból származik, amikor Zazám minden látogatásakor pókember pályát épített a nappaliban. Nem járt túlzott felhajtással, hiszen csak minden karosszéket, széket és asztalt kellett összeépíteni egy szép, lépcsőzetes, a háztetőket idéző pályává, amin aztán átmászva, átlépve, egyensúlyozgatva, egy nagy ugrással el lehetett jutni a végállomásra, a kanapéra. Mi sem természetesebb, hogy az ilyenkor totálisan megzakkant Marci kutyánk ideges ugatásával és ugrálásával kísérve, a pályát nekem is meg kellett tennem, a magam hatvanpár évével, amit szerencsére a bútorok is, én is különösebb sérülés nélkül, túléltünk. Na innen a becenév.

Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg azokat, akik használnak könyvjelzőt, ám azt a könyvtári könyvben felejtik. Találtam már kézzel írt, javítgatott verstöredéket, gyakran blokkot, vásárló-listát, tennivaló-listát (patyolat, posta, Szilvit hívni, csomagolás, vasalás J.)

Remélem nem felejtett el az illető semmit, csak a cetlit! (Mindig minden cédulát visszateszek a könyvbe, hátha a gazdája szeretné egyszer megtalálni. Ki tudja?)

Könyvjelzőt még nem találtam.

Sokszor találok a könyvtári könyvekben kávé, tea, étel foltokat. Aha, gondolom, más is olvas kávézás közben, vagy kávézik olvasás közben! Mi is mindig olvasunk evés közben (is), és megértem, ha egyszer-egyszer a kanálról visszacsöppenő leves pöttyet ejt a könyv lapján. Megértem, de nem szeretem, akkor sem ha velem történik meg, azonnal megpróbálom eltüntetni, többnyire sikerrel.

Aztán sokszor találkozom elázott könyvekkel, amiről az jut az eszembe, hogy milyen szerencse, hogy már leszoktam a kádban olvasásról (fiatalkorom egyik kedves időtöltéséről), így legfeljebb akkor ázhat el egy könyv a közelemben, ha az ivóvizemet borítom ki. (Nagyon ritkán J.)

A fő kedvenceim azonban a kommentátorok, akiket – eddig – két fő csoportba sikerült besorolnom. Az egyikbe azok tartoznak, akiknek számomra tiszteletreméltó a memóriájuk, és nem hagyják, hogy elsodorja őket a történet, hanem akkurátusan számontartják a korábbi évszámokat, helyszíneket, és ha hibát találnak, azt áthúzással, oldalszámra utalással, szépen tollal odaírják! Néha meg is jegyzik, hogy hülyeség, vagy butaság, vagy figyelem!

A másik csoport tagjai viszont többnyire ceruzát használnak arra, hogy a számukra fontos gondolatokat, aláhúzással, néhány felkiáltó-jellel kiemeljék.

Nem is hiszik, hogy ezekkel az apró életjelekkel, cetlikkel, aláhúzásokkal, jelölésekkel hány gondolatot indítanak el a fejemben, hány percig merengek azon, hogy kinek, miért lehetett annyira fontos az, amit aláhúzott, mire gondolhatott, felhívta-e Szilvit, és mit akarhatott, utazott-e aki csomagolt és vasalt, és hová.

Sose tudom meg.