2015. szeptember 3., csütörtök

Hogyan lettem Mandi


A történet ott kezdődik, hogy a lányaim, a legváratlanabb korú férfiakat hódítják meg, a legváratlanabb helyeken és időpontokban (a rossz nyelvek szerint ifjabb koromban, olykor ez velem is megesett J, bár épp a hetekben, a villamosról leszállva, egy javamkorabeli úr – aki hozzám persze túl öreg – vallotta be, hogy magányos, és velem szívesen osztaná meg ezt a magányt...).

Történetesen Sári lányomba esett bele az egyik barátnőjének 4 éves keresztfia, aki igényt formált arra, hogy amint Ráckevére érkezünk, vele és csak vele töltse minden idejét.

El is vittük az ifjú hódolót kacsát etetni a Duna-partra, csúzdázni a játszótérre, sétálni a gátoldalba.

Egy dolog nehezítette, de szinte a végtelenségig a közös időtöltést, nevezetesen az, hogy a fiatalember úgy gyűrte-gyavarta az anyanyelvét, hogy időnként csak telefonos egyeztetéssel tudtuk kihüvelyezni a mondandóját.

Akkoriban Sárka élete párja Lackó volt, a kisfiú el is nevezett bennünket, mi voltunk Lasztó, Sárlita és Mandi.

A fiatalember kis idő elteltével másba szeretett bele, de a becenevek tovább éltek, a reggeli kis üzenő-cetliken így szólítottuk egymást, a családon belüli leveleket így írtuk alá.

Telt és múlt az idő, és megszületett életem egyik értelme, első unokám, Zalán.

Amint elkezdett beszélni, Zazi is mindenkit elnevezett. Az anyja, mint minden rendes olasznak, Mamma lett, és Vózsi, Sári lányom Krka, ebből alakult ki idővel, a máig élő beceneve, a Sárka, csak engem nem hívott sehogy sem.

Imádott, szeretett, boldogan töltöttük együtt az időt, de nevem, az nem volt. Megfogta a kezem, és odahúzott, ahol valami közös teendőnk volt, vagy megsimogatta a karom, de nem volt nevem. Nem forszíroztam, azt gondoltam, hogy majd kialakul.

Egyszercsak elkezdett Marcsinak nevezni. Ez nagyon szívem szerint való volt, mert a – valljuk be – az unalmas Nagyi, vagy Mama helyett, a családi becenév mégis jobban megkülönböztet.

Eleve is vannak a megnevezésemmel kapcsolatban fenntartásaim, lilát látok például a Marikától (bár sohasem oktatom ki azt, aki így szólít), vagy rettentően idegenkedtem attól, hogy a vejeim Anyukának hívjanak, hiszen van nekik anyjuk, hívjanak csak a keresztnevemen!

Naná, hogy Peti vőm – mióta ezt tudja – tüntetően Anyukának nevez, hacsak nem Kedves Anyósomnak!

Akkoriban Zalánt elkezdte foglalkoztatni, hogy miért is van mindenkinek több neve, őt miért hívják Zalánnak, Zazának, (az egyik óvónéni jóvoltából) Zalcsinak, az anyját Maminak, Zsófinak, Vózsinak, Zsolónak, apját Apunak, Petinek, Péternek, Szakinak.

Zsófi-mami elmesélte – ahogy kell – hogy a földkerekén mindenkinek több neve van, hiszen van hivatalos név, a funkcióra (persze nem ebben a megfogalmazásban) utaló megszólítás, becenév, és ennek kapcsán jött szóba, az én Mandi-becenevem története is.

Na ez végre megtetszett az én unokámnak, és azóta én vagyok az ő Mandija.

Van Nagyija is, de az sokaknak van, meg – szerencsére – két Dédije is, meg Csöpi nagynéném személyében még egy harmadik Dédikéje is, de Mandija, az bizony egy és csakis egy van! Most már – Zalán jóvoltából – sokak Mandija lettem, így hívnak az ovis társai (majd az iskolások is, remélem), az unokatestéverek, akik immár apai-anyi ágon hatan vannak, a családtagjaim, bár ez keveredik a Marcsival, és lassan a barátaim is.


Szeretek Mandi lenni!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése