A történet ott kezdődik, hogy a
lányaim, a legváratlanabb korú férfiakat hódítják meg, a legváratlanabb
helyeken és időpontokban (a rossz nyelvek szerint ifjabb koromban, olykor ez
velem is megesett J, bár épp a hetekben, a villamosról leszállva, egy
javamkorabeli úr – aki hozzám persze túl öreg – vallotta be, hogy magányos, és
velem szívesen osztaná meg ezt a magányt...).
Történetesen Sári lányomba esett
bele az egyik barátnőjének 4 éves keresztfia, aki igényt formált arra, hogy amint
Ráckevére érkezünk, vele és csak vele töltse minden idejét.
El is vittük az ifjú hódolót
kacsát etetni a Duna-partra, csúzdázni a játszótérre, sétálni a gátoldalba.
Egy dolog nehezítette, de szinte
a végtelenségig a közös időtöltést, nevezetesen az, hogy a fiatalember úgy
gyűrte-gyavarta az anyanyelvét, hogy időnként csak telefonos egyeztetéssel
tudtuk kihüvelyezni a mondandóját.
Akkoriban Sárka élete párja Lackó
volt, a kisfiú el is nevezett bennünket, mi voltunk Lasztó, Sárlita és Mandi.
A fiatalember kis idő elteltével másba
szeretett bele, de a becenevek tovább éltek, a reggeli kis üzenő-cetliken így
szólítottuk egymást, a családon belüli leveleket így írtuk alá.
Telt és múlt az idő, és
megszületett életem egyik értelme, első unokám, Zalán.
Amint elkezdett beszélni, Zazi is
mindenkit elnevezett. Az anyja, mint minden rendes olasznak, Mamma lett, és
Vózsi, Sári lányom Krka, ebből alakult ki idővel, a máig élő beceneve, a Sárka,
csak engem nem hívott sehogy sem.
Imádott, szeretett, boldogan töltöttük
együtt az időt, de nevem, az nem volt. Megfogta a kezem, és odahúzott, ahol
valami közös teendőnk volt, vagy megsimogatta a karom, de nem volt nevem. Nem
forszíroztam, azt gondoltam, hogy majd kialakul.
Egyszercsak elkezdett Marcsinak
nevezni. Ez nagyon szívem szerint való volt, mert a – valljuk be – az unalmas
Nagyi, vagy Mama helyett, a családi becenév mégis jobban megkülönböztet.
Eleve is vannak a megnevezésemmel
kapcsolatban fenntartásaim, lilát látok például a Marikától (bár sohasem
oktatom ki azt, aki így szólít), vagy rettentően idegenkedtem attól, hogy a
vejeim Anyukának hívjanak, hiszen van nekik anyjuk, hívjanak csak a
keresztnevemen!
Naná, hogy Peti vőm – mióta ezt
tudja – tüntetően Anyukának nevez, hacsak nem Kedves Anyósomnak!
Akkoriban Zalánt elkezdte
foglalkoztatni, hogy miért is van mindenkinek több neve, őt miért hívják
Zalánnak, Zazának, (az egyik óvónéni jóvoltából) Zalcsinak, az anyját Maminak,
Zsófinak, Vózsinak, Zsolónak, apját Apunak, Petinek, Péternek, Szakinak.
Zsófi-mami elmesélte – ahogy kell
– hogy a földkerekén mindenkinek több neve van, hiszen van hivatalos név, a
funkcióra (persze nem ebben a megfogalmazásban) utaló megszólítás, becenév, és
ennek kapcsán jött szóba, az én Mandi-becenevem története is.
Na ez végre megtetszett az én
unokámnak, és azóta én vagyok az ő Mandija.
Van Nagyija is, de az sokaknak
van, meg – szerencsére – két Dédije is, meg Csöpi nagynéném személyében még egy
harmadik Dédikéje is, de Mandija, az bizony egy és csakis egy van! Most már – Zalán
jóvoltából – sokak Mandija lettem, így hívnak az ovis társai (majd az iskolások
is, remélem), az unokatestéverek, akik immár apai-anyi ágon hatan vannak, a
családtagjaim, bár ez keveredik a Marcsival, és lassan a barátaim is.
Szeretek Mandi lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése