A csipke

Szeptember van. Élesednek a kontrasztok, a reggeli és esti hűvösség, és a napközi, némelykor még kánikulai nagy-meleg között, erőteljesebben válik szét a fény és az árnyék, már észlelhetően rövidülnek a nappalok, és egyre tágabb teret nyer a homály, a sötétség.

Fémesebben csillog a pókháló, mint máskor, ragyogóbbak a hajnal harmatcseppjei is. Vagy minden csak értékesebbé, érdekesebbé válik, hiszen már egykettőre itt az ősz?

Hét óra is elmúlik reggelente, amire a kertecském oldalán, a szomszéd tornácától elválasztó fehér falra rávetül a kelő nap fénye. Most irtottam le a repkény nagy részét a falról, annyira megnyurgult szegény, az apácarácstól már vagy fél méterre nyúlt a felszíne, és ezt a fél méteres sávot száraz ágak, elhalt levelek, kiürült madárfészkek, pókok és hálóik, de leginkább por és kosz, kosz és por töltötték meg. Elégetni még nem tudtam minden maradványt, de majd csak adódnak még kellemes kora- vagy kései őszi alkonyatok, amikor eltűrik a szomszédaim ebbéli tevékenykedésemet.

A csupasz apácarács peremén rendszeresen megpihen egy rozsdafarkú, kékes-szürke tollazatát rendezgeti, szemlélődik, a máskor oly fürge röptű, elsuhanó, szinte követhetetlen madárkát most nézegethetem. Éppen palacsintát sütögettem tegnap, a madártól alig kétméternyire, mégsem ijedt el, nem rebbent tovább, ő üldögélt, én nézegettem őt.

Visszatérve a reggeli napfényhez: ajándékba kaptam a napsugarak mellé azt, az alakját szüntelenül változtató csipkedíszt, amit a mályvafám és a vele összenőtt rakéta-tuja ágain átszűrődve a napfény rajzolt a fehér válaszfalra.

Ki tudja, mennyi idő telt el, amíg az elődeink, megtanulták leutánozni a gyorsan elrohadó kobaktök formáját, és az ágakból összefont, sárral tapasztott „tök” beleesve a tűzbe kiégett, tartós edényként szolgálva?

Vajon, az mennyi időbe telt, amíg a szépség (és nem pusztán a hasznosság, szükségesség) iránt is fogékonnyá váló ősanya képessé vált leutánozni ezt a lombok rajzolta csipkemintázatot?

A sötét és világos váltakozását, a telt és az üres játékát?

Lehet, hogy eleinte a főzéshez előkészített állatok más-más színű szőréből, tollából rakta ki - mint a gyerekeink virágszirmokból, levelekből - a gyorsan elmozduló, elmúló mintákat, talán a tenyerével nyomogatta, próbálta egybetartani a díszítményt. Talán így találta fel a nemezelés, vagy a ványolás technikáját.

(Idei nyáron, táborozásai egyikén Zalán unokám is találkozott a nemezeléssel. Szappanos kezével gyúrogatta a gyapjúgombócot, amíg labda nem lett belőle. Saját bevallása szerint, ez nem tetszett neki annyira, kicsit unalmasnak találta. Megértem, fiú a lelkem!)

De hogyan vezetett tovább az út a fonálig, szövésig, kötésig, horgolásig, hímzésig?

Vajon folyik-e még a nemes verseny a horgoló-asszonyok között, hogy ki hanyas (bizony, nem is hányas!) cérnával áll neki a legfrissebb, roppant bonyolult, szempróbáló műremekének, vagy ez is, végérvényesen kihalt a nagyanyáinkkal?

Emlékszem, Nagyanyám szemében, aki 40-esnél vastagabb (60-as, vagy ne adj Isten 100-as) horgolócérnát vett a szeme láttára, menten az arcára csalta a legmélyebb megvetés szemöldökrántását, az orr megemelkedését, a sanda, becsmérlő oldalpillantást, a hát magabiztos kihúzását, hogy íme, lám egy életképtelen pancser vásárol mellettem.

Nálunk tilalmi listás volt az ekrü fonal, a habfehér, keményített csipke volt a sláger, ha véletlenül ajándékba kapott mégis egy ekrüt, menten kihipózta a többivel, aztán valamiféle bűntudattól vezérelve megmutatta nekem, hogy miként lehet megfelelő erősségűre főzött fekete teába áztatással reprodukálni az ekrü-színt.

Személyes fejlődésem során az alázatos gyermeki utánzást követően, amikor én is horgoltam, számlálgattam a láncszemeket, rövid és hosszúpálcákat, a pikókat, először úgy 13-14 évesen lázadtam föl.

Édesanyám egy reggel elment dolgozni a jól megszokott otthonából, és mire hazaért, minden csipkét, terítőt eltüntettem, és a helyükön, az egész nap egy vízforraló lábasban batikolt, rojtozott-szélű selyemterítőket találta.

Eltüntettem az ólomkristályokat, a porcelánokat, vettem egy vagy 20 literes sötétzöld üvegballont, abba bábakalácsot (rettentően szúrt), nádbuzogányt tettem (amely később szétnyílva mindent elárasztott szerteszálló bolyhaival).

Egy rozsdás kisbográcsot feketére festettem, gyertyát öntöttem bele, asztali dísz lett, a régi - szintén rozsdás - viharlámpát ugyancsak átfestettem, abba is gyertya került, részemről kész volt a 60’-as évek szellemiségéhez illőnek ítélt, kívánatos design. Anyám dicséretére legyen mondva, hogy nem csinált cirkuszt, tűrte a változást.

Következetesen irtottam saját első lakásomból is a horgolásokat, csak semmi csipke! Egészen addig, amíg Nagymamám halálát követően egyszer csak meghorgoltam két muzsikáló angyalkát, akik kis ovális világukkal beköltöztek egy hálószobai kreppfüggöny, illetve egy montírozott párna közepébe. Kész is volt a romantikus hálószoba.

Mára nálam gyűlt össze a család csipke-hagyatéka, sőt volt rá példa, hogy a kedvenc régiségboltomban, Csabánál, vettem is egy-két darabot. Pintér Évi barátnőm, a halála előtt két szép, bár igencsak szakadozott XVIII. századi csipkével ajándékozott meg, az egyiket a testvéremnek adtam, a másikat tálcának feldolgozott keretben őrzöm. A tavalyi karácsonyfánkat csontkeményre keményített kis csipketerítőkkel díszítettem.

Kedves ősanyáim! Talán nem volt hiábavaló!