Úgy másodikos gimnazista
lehettem, 1968-at írtunk, amikor divatba jött a nadrágkösztüm. A fele
királyságunkat adtuk volna egy igazi, méretre készült csodaruháért, mert
természetesen ilyesmi a boltokban nem volt kapható, az a talán két-három
„maszek” ruhaszalon, ami működött Pesten, meg távolabb volt a
mindennapjainktól, mint ama Makó vitéz Jeruzsálemtől.
Apu azonban – aki szemben
Anyuval, világ életében fogékony volt a szép öltözködés iránt – valahonnan, a szekrény mélyéről egy szebb
napokat látott, közép drapp színű, igazi burberry férfi öltönyt (már senkire
sem volt jó a mérete), és együtt átvittük az egyik közeli, óbudai házban élő
szabóhoz, aki Apu nadrágjainak koptatócseréjét, felhajtását, felújítását
végezte.
Ki emlékszik még a
koptatócserére? A férfinadrágok aljára akkoriban egy bő centi széles, vastag
ripsz védőszalagot varrtak, aminek az alsó pereme megvastagodott, és így járás
közben nem a nadrág szövete kopott, hanem a koptató, amit ennek folytán elég
gyakran cserélgetni kellett. Az ügyesebbje, kivált akinek volt otthon a
nagymamák idejéből egy jó kis Singer varrógépe, ezt megoldotta otthon, akinek
nem volt ilyen szerencséje, az vagy bajlódott a kézzel varrással, vagy szabóhoz
vitte a nadrágot.
Aztán a kifordítás? A „jobb”
szövetből készült kabátok, kosztümök, amikor már – mai értelemben – régen
kiszolgáltak, és megértek a kidobásra, újjáéledtek egy jó kis kifordítással. A
megfényesedett, megkopott, kibolyhosodott
külső felülettel szemben a béléssel védett belső felületén a szövet még
megőrizte eredeti szépségét, és ezért voltak szép számmal szabók, akik a
kifordításra szakosodtak. Ez azt jelentette, hogy öltésről-öltésre
szétfejtették a ruhaneműt, és miután akkoriban jelentős ráhagyással varrták a
ruhákat, a szétfejtett, (benzinnel) kitisztított, átgőzölt szövet alkalmassá
vált arra, hogy abból kisebb kiigazításokkal, átszabással egy új kabát,
kiskabát, szoknya készüljön.
Sziszifuszi munka volt, de ebben
az időszakban sokaknak kellett a semmiből varázsolni a valamit.
Igen, akkoriban még stoppoltuk a
kilyukadt zoknikat, lefejtettük a pulóvereket, és újat kötöttünk a fonalakból,
és nem az újrahasznosítás, hanem sokkal inkább, a nincstelenség szellemében.
Na a férfiöltönnyel megérkeztünk
a szabóhoz, aki hümmögött, méregetett, meg éreztette, hogy nagyon nem ért egyet
ezzel az új divattal, majd elvállalta, hogy az egy hónap múlva esedékes
osztálykirándulásra, elkészíti a számomra az olyannyira vágyott
nadrágkosztümöt.
Mentem is rendesen, vagy kétszer
is próbára, de az itt-ott kilógó vásznazásból, fércelt ujj- és lábszár
kezdeményekből én nem láttam ki a kívánt ruhakölteményt. A színe se volt az
igazi, a divatképek ragyogó fehér, fekete, vagy élénk égszínkék csodáira, ez a keki
szín semmiben sem hasonlított.
Aztán egyszer csak elkészült a
nagy mű, ami totális csalódás volt. Nagyon fiús alkatú voltam, vagyis
elfelejtettem kebleket növeszteni, viszont a derekam sem volt az az igazi
darázsderék. A hátam, vállam szélesebb volt az átlagosnál, az akkor már közel
10 éves, mindennapi úszás következtében, a lábaim is izmosabbak voltak az akkor
divatos pipaszáraknál.
Na ez a nadrágkosztüm, éppen
ezeket, a szerintem rejtegetni való a sajátosságaimat hangsúlyozta ki, amihez a
(a saját kezemmel) két centisre vágott hajammal hozzájárulva, éppen úgy
festettem, mint egy rosszul öltöztetett kamaszfiú. Akkoriban még nem festettük
magunkat, a „köpködős” szempillafesték = kis tusszeletke + kiskefe a
felvitelre, esetleg fekete szemceruza, csaknem elérhetetlen luxuscikknek
számítottak, bár néhány bátrabb osztálytársnőm esküdözött, hogy a tubusos
Bagarol cipőkrémnél jobb szempillafesték nincs a világon!
Ugyanebben az időben éltek azok a
hiedelmek, hogy a sűrű kamillatea kiválóan alkalmas hajszőkítésre, míg néhány
mosópor a haj vöröses színezésére, én természetesen mind a kettőt kipróbáltam,
de a gesztenyebarna hajam színe csöppet sem változott!
Az osztálykiránduláson aztán
kiderült, hogy nem csak az én családom gondolkodott úgy a nadrágkosztüm
kérdésében, ahogy, hanem másé is, mert például Sándor Éva osztálytársnőm,
akinek az édesapja katonatiszt volt, egy régi egyenruhából varratott
nadrágkosztümöt Évának, ami ugyanazokat a jegyeket viselte mint az enyém: agyon
vásznazott, mellvarrás nélküli , lapítós mellrész, derékvonal nélküli, csaknem
egyenes zakó, unalmas, kicsit sem trapéz nadrág. De nadrágkosztüm volt! Tudjátok
kicsi is, sárga, savanyú, de a miénk!
Jut eszembe, hogy Apu egy régi,
kifordított, szürke nadrágjából végül kaptam egy igazi trapéznadrágot is, ami
ugyan kicsit rövidkére sikerült, mert nem söpörtem fel vele a Szépvölgyi utat
iskolába menet, de trapéz volt (bár sajna szürke J)!
Nyárra, az op-art ruhámat, otthon
fellelt maradékokból, kinőtt ruhákból, már saját magam varrtam meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése