Akit a hierarchia emelkedőin kellő
magasságra sodortak a sors hullámverései (helyes kis képzavar ugye?), az már
jó pár évtizeddel korábban megtapasztalhatta, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés,
8 óra szórakozás illúzió, semmi más.
Rendszeresen tízóráztunk, és a
március 15. környéki munkaszüneti napokat minden évben a bankban töltöttük,
mert akkorra esett az éves jelentés véglegesítése, amit hétköznap, a napi
feladatok mellett, lehetetlen volt kellő gondossággal elvégezni.
Változó összetételű csapatunknak
természetesen voltak állandó tagjai, és meghívottjai, ez utóbbiak kevésbé
voltak lelkesek, ám – dicséretükre legyen mondva – együttműködtek.
A bankban főztünk magunknak a
mikróban virslit, friss kenyérrel, mustárral, tormával megebédeltük, annyi
lazaságot engedtünk meg magunknak, hogy egy-két doboz sört is vettünk, és azt
munka közben megiszogattuk.
A szereposztás az volt, hogy én
(történetesen a legmagasabb beosztású tagja a csapatnak) ültem a gép mellett,
írtam az egyeztetett, kimunkált véleményt a jelentés még nem eléggé csiszolt,
vagy alátámasztott, vagy nem egyértelmű pontjaiba.
Soha sem tudtam szabályosan
gépelni. A gimiben technika foglalkozás címén ugyan tanultam egy-két évig
gyorsírást, majd a gépírás alapjait is, (asdf köz, jklé köz J),
de nagyjából ennyire jutottam és így cirka 7-8 ujjal, rettentő sebesen, ám
cseppet sem szabályosan, és főképpen nem vakon gépelek máig is, fel-fel
pillantok a klaviatúráról, ellenőrzöm, hogy azt írtam-e, amit akartam, majd a
végén átolvasom az egészet, persze így is mindig marad benne elütés.
Amint egyre jobban elfáradtam,
egyre több félreütéssel teljesítettem, több időt tett ki a visszaugrás,
javítgatás, mint a gondolatok leírása.
Akkor éppen Jani keresztnevű,
korombeli ügyvezető úr volt a meghívott kollégánk, aki úgy este 9 körül
mindenképpen oroszul akarta megfogalmazni, hogy miért írok hülyeségeket. Addig,
hogy „Masa, pacsemu tü píses ráznije”, még minden rendben ment, ám a hülyeség,
badarság orosz megfelelője – bár mindegyikünk lehúzta a maga legalább 8 évét az
orosz nyelv tanulásában - nos az nem volt meg!
Viszont szerencsére eszünkbe
jutott, hogy az egyik informatikus kollégánk moszkvai tanulmányai végeztével,
orosz származású feleséggel tért haza, neki aztán biztos nem okoz gondot a
„hülyeség” lefordítása.
Valakinek meg is volt Viktor
telefonszáma, és szégyen ide, szégyen oda, bizony fel is hívtuk. Beletelt egy
kis időbe, amíg el tudtuk magyarázni, hogy mi a fenét is akarunk, de pár perc
elteltével megérkezett a megoldás: gluposztyi!
A teljes mondat tehát: Masa,
pacsemu tü píses ráznije gluposztyi? Mondanom sem kell, hogy ez aztán
szállóigeként terjedt a bankban, és minden elírás, elfogalmazás esetén ezt
idézték.
Az én elmémbe, pedig beleégett a
gluposzty, kitörölhetetlenül (mintha nem lett volna, nem lenne benne e nélkül
is éppen elég butaság, hülyeség, badarság, csak az többnyire magyarul van J).
Ugyanúgy kitörölhetetlen, mint a
vadoizmesennyije.
Ezen a szón bukott ugyanis életem
első, orosz nyelvvizsga kísérlete 18 évesen, a Rigó utcában.
Eredményesen túljutottam az
írásbeli részen, és a szóbeli javán is, míg el nem jutottunk a félelmetes
újságcikk olvasásig, ahol is tengeri hajózással kapcsolatos hírt fogtam ki,
amiben ez a bizonyos vadoizmesennyije szó is szerepelt.
A leghalványabb
fogalmam sem volt a jelentéséről, és képtelen voltam azt, a szövegkörnyezetből
kikövetkeztetni.
Az egyik – nyilvánvalóan fáradt –
vizsgáztató megoldotta a kérdést, kedves kollegina – mondta, válaszolhat
magyarul, ez esetben vízkiszorítás, vagy a nemzetközi megfelelőjével, ami
bruttóregisztertonna.
A bruttóregisztertonnát akkor
hallottam életemben először, a vízkiszorítást ki tudtam volna sakkozni,
Arkhimédész nyomán, „minden vízbe mártott test, kisangyalom...”, de már én is
fáradt voltam. A dolog azzal zárult, hogy még elég fiatal vagyok, egy kicsit
gyúrjak rá az orosz újságok olvasására, meg a fizikára, és majd legközelebb
biztosan sikerülni fog a nyelvvizsga is. Legközelebb azonban inkább főiskolára
felvételiztem, így a fizika akkor került újra a közelembe, amikor Zsófi lányom
kezdte az iskolában tanulni. Akkor sem lettünk túl nagy barátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése