Masa pacsemu

Akit a hierarchia emelkedőin kellő magasságra sodortak a sors hullámverései (helyes kis képzavar ugye?), az már jó pár évtizeddel korábban megtapasztalhatta, hogy a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás illúzió, semmi más.

Rendszeresen tízóráztunk, és a március 15. környéki munkaszüneti napokat minden évben a bankban töltöttük, mert akkorra esett az éves jelentés véglegesítése, amit hétköznap, a napi feladatok mellett, lehetetlen volt kellő gondossággal elvégezni.

Változó összetételű csapatunknak természetesen voltak állandó tagjai, és meghívottjai, ez utóbbiak kevésbé voltak lelkesek, ám – dicséretükre legyen mondva – együttműködtek.

A bankban főztünk magunknak a mikróban virslit, friss kenyérrel, mustárral, tormával megebédeltük, annyi lazaságot engedtünk meg magunknak, hogy egy-két doboz sört is vettünk, és azt munka közben megiszogattuk.

A szereposztás az volt, hogy én (történetesen a legmagasabb beosztású tagja a csapatnak) ültem a gép mellett, írtam az egyeztetett, kimunkált véleményt a jelentés még nem eléggé csiszolt, vagy alátámasztott, vagy nem egyértelmű pontjaiba.

Soha sem tudtam szabályosan gépelni. A gimiben technika foglalkozás címén ugyan tanultam egy-két évig gyorsírást, majd a gépírás alapjait is, (asdf köz, jklé köz J), de nagyjából ennyire jutottam és így cirka 7-8 ujjal, rettentő sebesen, ám cseppet sem szabályosan, és főképpen nem vakon gépelek máig is, fel-fel pillantok a klaviatúráról, ellenőrzöm, hogy azt írtam-e, amit akartam, majd a végén átolvasom az egészet, persze így is mindig marad benne elütés.

Amint egyre jobban elfáradtam, egyre több félreütéssel teljesítettem, több időt tett ki a visszaugrás, javítgatás, mint a gondolatok leírása.

Akkor éppen Jani keresztnevű, korombeli ügyvezető úr volt a meghívott kollégánk, aki úgy este 9 körül mindenképpen oroszul akarta megfogalmazni, hogy miért írok hülyeségeket. Addig, hogy „Masa, pacsemu tü píses ráznije”, még minden rendben ment, ám a hülyeség, badarság orosz megfelelője – bár mindegyikünk lehúzta a maga legalább 8 évét az orosz nyelv tanulásában - nos az nem volt meg!

Viszont szerencsére eszünkbe jutott, hogy az egyik informatikus kollégánk moszkvai tanulmányai végeztével, orosz származású feleséggel tért haza, neki aztán biztos nem okoz gondot a „hülyeség” lefordítása.

Valakinek meg is volt Viktor telefonszáma, és szégyen ide, szégyen oda, bizony fel is hívtuk. Beletelt egy kis időbe, amíg el tudtuk magyarázni, hogy mi a fenét is akarunk, de pár perc elteltével megérkezett a megoldás: gluposztyi!

A teljes mondat tehát: Masa, pacsemu tü píses ráznije gluposztyi? Mondanom sem kell, hogy ez aztán szállóigeként terjedt a bankban, és minden elírás, elfogalmazás esetén ezt idézték.

Az én elmémbe, pedig beleégett a gluposzty, kitörölhetetlenül (mintha nem lett volna, nem lenne benne e nélkül is éppen elég butaság, hülyeség, badarság, csak az többnyire magyarul van J).

Ugyanúgy kitörölhetetlen, mint a vadoizmesennyije.

Ezen a szón bukott ugyanis életem első, orosz nyelvvizsga kísérlete 18 évesen, a Rigó utcában.

Eredményesen túljutottam az írásbeli részen, és a szóbeli javán is, míg el nem jutottunk a félelmetes újságcikk olvasásig, ahol is tengeri hajózással kapcsolatos hírt fogtam ki, amiben ez a bizonyos vadoizmesennyije szó is szerepelt. 

A leghalványabb fogalmam sem volt a jelentéséről, és képtelen voltam azt, a szövegkörnyezetből kikövetkeztetni.

Az egyik – nyilvánvalóan fáradt – vizsgáztató megoldotta a kérdést, kedves kollegina – mondta, válaszolhat magyarul, ez esetben vízkiszorítás, vagy a nemzetközi megfelelőjével, ami bruttóregisztertonna.

A bruttóregisztertonnát akkor hallottam életemben először, a vízkiszorítást ki tudtam volna sakkozni, Arkhimédész nyomán, „minden vízbe mártott test, kisangyalom...”, de már én is fáradt voltam. A dolog azzal zárult, hogy még elég fiatal vagyok, egy kicsit gyúrjak rá az orosz újságok olvasására, meg a fizikára, és majd legközelebb biztosan sikerülni fog a nyelvvizsga is. Legközelebb azonban inkább főiskolára felvételiztem, így a fizika akkor került újra a közelembe, amikor Zsófi lányom kezdte az iskolában tanulni. Akkor sem lettünk túl nagy barátok!