Kisbékák masíroznak

Egy tavaszi hétvégén, Zalán éppen nálunk volt az „ötvenháromban”, mert házszám szerint és nem utcanévvel különböztette meg a tartózkodási helyeit.

Ilyenkor a beüvegezett előtérbe járok ki cigarettázni. Ahogy ott üldögéltem a kora reggelben, szép napsütésben, valami mozgást láttam a földön.

Közelebb mentem és egy körömnyi kis varangyocskát láttam, aki nagyon igyekezett a szomszédék kertje felől, a kerítés melletti esővíz-elvezető felé. Majd észrevettem, hogy nem egy de 10-20, 50 békácska ugrándozott azonos irányba, nyilván a vízelvezető nyirkosságát érezve.

Zazám még aludt, így nem tudtam megmutatni neki ezt a csodát, nyilván a költőhelyükről indultak az önálló életbe, a kisujj-körömnyitől másfél centis nagyságig terjedő méretű, kis szürkés-zöldes jószágok.

Fogtam egy mázas tányért az előtér asztaláról, és egy békát leborítottam vele, majd hoztam egy befőttes üveget azzal váltottam föl a mázas tányért, és némi keménypapír segítségével foglyul ejtettem a kicsi lényt azzal a szándékkal, hogy az egyébként is természetbúvárnak készülő Zazámmal jól megnézzük majd magunknak, nagyítóval.

Végül a kisbékák masírozása szinte egész délelőtt tartott, úgyhogy még Zaza is látott belőle valamennyit, bár a létszám egyre csökkent, már csak egy-két békácska ugrándozott, de mindegyik azonos irányban.

A mi kis foglyunkat aztán alaposan megszemléltük. Barátom, hogy egy ilyen kicsiny teremtmény is milyen varázslatosan szép!

Először is a csillogó, fekete, apró gombszemecskéi, aztán az emberkézre emlékeztető aprócska végtagjai, és a csiszolt féldrágakövekre hasonlító, fényes, fekete tűpettyes háta, mesés volt!

Zaza több nagyítóval is megszemlélte, és már azt tervezte, hogy hogyan viszi haza, mivel fogja etetni, amikor legnagyobb sajnálatára (és hosszas győzködéssel) megállapodtunk abban, hogy kisbéka barátjának azzal teszi a legjobbat, ha szabadon engedi. (Meg persze féltem attól, hogy Zsófim nem lenne maradéktalanul boldog egy varangyos béka pótanyjaként J.)

Végül Zazáé volt a megtiszteltetés, hogy egyedül szabadon engedje a békát. Aranyosan és gondosan az oldalára fordította a befőttes üveget, és megvárta, amíg a kis vendégünk szépen kiugrál az üvegből, nem noszogatta, nem piszkálgatta, békén hagyta. Később, amikor a mi békánk valami rossz irányba kezdett ugrálni, egy fadarabbal a helyes irányba ösztökélte, de nagyon finoman.

Most is lakik a kertünkben egy-két varangy, nem nagyok, olyan gyerek ökölnyiek. Nagyon örülök nekik, mert nagy fogyasztói a szúnyogoknak, legyeknek.

Az egyik közülük azonban nagy zsivány, szürkületkor a teraszajtó elé helyezkedik, ezzel persze folyamatosan ingerli Marci kutyust, aki mindenáron le akarja vadászni a mozgó dolgokat (legyen az akár szélfútta falevél). A kis helyezkedő, aztán ha nem vagyunk résen, beugrál a nappaliba, és akkor már nem csak Marci, de mi is vadászunk őkelmére, hogy mielőbb kitessékeljük a kertbe.

Valamelyik este időben becsuktuk a teraszajtót, Marci bentről morgott, a béka kintről próbálkozott, és nem akarta elhinni, hogy az üveg, ami neki is átlátszó, valóban megakadályozhatja a tervei megvalósítását, úgyhogy vagy ötször-hatszor a hátsó lábára állva felkapaszkodott az ajtóüvegre, és szürkés-fehér hasát mutogatva próbált bemászni a szobába.

Irtó mulatságos volt!

Ahogy hűvösödnek az éjszakák, egyre kevesebb gyíkot látok, alig látom a békákat, lassan lassan készülődnek a télre, keresik a vackukat. Viszlát tavasszal!