Gyászév

Meglehetősen lázongó kamaszéveimben lesújtó véleményem volt a gyászruháról, a gyászév szokásáról, merő felesleges formaságnak, magamutogatásnak, vagy valami roppant elavult - elévült szokásnak tartottam, és erősen megfogadtam, hogy önálló, felnőtt életemben, én aztán be nem tartom ezt a szokást, az ember úgyis a lelkében gyászol, nem külsőségekben.

A néhány kérdésben szintén eretnekül gondolkodó édesanyám ebben egyetértett velem.

Szerencsémre családon belüli halálesetek (a még sem ésszel, sem érzelmileg fel nem fogott, kora gyerekkoriaktól eltekintve) először úgy 17-19 éves koromban következtek be, de a fiatalság önzésével ezeket „természetesnek” tekintettem, hiszen a szememben matuzsálemi korban lévő apai nagyszüleim, és nagynéném mentek el, szinte egymást követő években, mindhárman hosszas betegeskedést követően.

A temetésen kívül fel sem merült fekete ruha viselése. Az elvesztésük pedig – szégyen ide, szégyen oda – nem járt akkora fájdalommal, mert nem volt túlzottan közeli, meghitt kapcsolatom - Teruskámat kivéve – egyikükkel sem, aztán meg akkortájt kezdődött az én felnőtt életem, ami önzővé tett, és a magam életét mindennél érdekesebbnek, és főként fontosabbnak tartottam.

Aztán két békés évtized következett, amikor előfordultak ugyan életveszélyes betegségek a családban, de mindenki élt és szépen öregedett, csordogáltak az évek, születtek a gyerekek.

Éppen Sárkát vártam, amikor anyai Nagymamám, a Nagyi, akinek csaknem mindent, félig-meddig még az életemet is köszönhettem, rákbeteg lett. Egy éves otthoni ápolás után halt meg, amikor Sárkám 3 hónapos csecsemő volt.

Nem éreztem mást, mint végtelen megkönnyebbülést, Nagyi már nem szenved, a család már nem feszül meg az aggodalomban és ápolásban.

A Nagyit nem egy gyászév során, hanem négy pillanatban sirattam el. Az első pillanat akkor következett be, amikor a piacról sétáltam hazafelé, és a vacsorán gondolkodtam, amit főzni fogok, viszont egy lépés, vagy hozzávaló, nem jutott az eszembe. Sebaj, gondoltam, felugrom a Nagyihoz, és megkérdezem, és már fordultam is a Lajos utcai lakásuk felé. Ahogy átértem az úttesten döbbentem rá, hogy nincs kihez felugranom. Letettem a kosarat, és zokogtam egy sort.

Másodszor a karácsonyi vásárlás őrületében, amikor az ember cédulákon, fejben listázgatja, hogy kinek mit vásárolt már, mi hiányzik, ki van még hátra, hirtelen eszembe villant, hogy a Nagyinak nem vettem még semmit, na majd valami jó kis lila szövetnek biztosan örülni fog, mert ez a kedvenc színe, na jött a második utcai zokogás.

Amikor a Nagyi meghalt, a szép kis csináltatott kabátkáit, ruháit, kalapjait Csöpi nagynéném szétosztotta Nagyi öreg barátnői között. A harmadik alkalommal az utcán, előttem vagy 10-20 méterrel megláttam a Nagyit, amint sétálgatott az orgonalila tavaszi kabátjában, az ugyanolyan lila kalappal a fején. Természetesen nem a Nagyi volt, hanem valamelyik megajándékozott barátnő, de mire ezt felfogtam, már régen meggyorsítottam a lépteimet, és akadozó lélegzettel, nehézkesen lassítottam le, még időben, megölelgetés helyett, egy kis sírdogáláshoz.

Utoljára a Lajos utcai Meinl kirakatában láttam meg Nagyi kedvenc süteményét, azt a lehetetlenül túlédesített kókusztekercset, amit csak ő szeretett, senki más. Beszaladtam, megvettem, kifizettem és azonnal ki is dobtam.

Ez a négy pillanat nagyjából egy évnyi időszakra esett. Ezután már megbékélt szívvel, de máig is szinte minden nap gondolok a Nagyira. Ha valamilyen étel jól sikerül: na most büszke lenne a Nagyi! Ha valami családi csínytevés, vagy tréfa nevettet meg mindannyiunkat, akkor: na ezt hogy élvezné a Nagyi! Ha az unokáimra nézek: na őket mennyire szeretné a Nagyi!

Ha nem tartjuk be (és nem is tartjuk) azokat a szokásokat, előírásokat, amiket Nagyi nagyon komolyan vett, akkor az jár a fejemben, hogy mennyire lehordana minket, ha élne, vagy hogy ezt, vagy azt meg se mernénk tenni.

Nagyi ma is része még a mindennapjaimnak.

Apu halála tanított meg a gyászév értelmére és jelentőségére. Apura haragudtam, hogy meg mert halni. Szinte a kezeim között. A családi – ki nem mondott – vélekedés az volt, hogy az akkoriban már közel 30 éve súlyos cukorbeteg Anyu lesz az első, és a nem öregedő, világfi Apu akár meg is nősül újra. De nem így történt, és én – megint csak önző módon - úgy éreztem Apu magamra hagyott a család gondjaival. Éppen munka, jövedelem nélkül, két egyetemista gyerekkel, Anyuval.

De eltelt az a bizonyos év, jöttek az évszakok, a gondok, az ünnepek, és mindegyiken túljutottunk. Sírdogáltunk, anekdotáztunk és nevetgéltünk, és túléltük.

A következő év már könnyebb volt. Hát ez a gyászév jelentősége és tanítása, lassan, 12 hónapon és annak minden hétköznapi és ünnepi eseményén keresztül tanítja meg az elfogadást, a megbékélést.

Anyu „gyászéve”, most már lassan 10 éve, még mindig tart. Még nem békéltem meg vele. Amikor a halálát követő „körjáratban” - kórház, hullaház, önkormányzat, temetkezési vállalkozó - mindennel végeztünk, beültem az autóba és azt gondoltam, hogy most hazamegyek, és felhívom Anyut, hogy milyen ügyesen elintéztünk mindent.

Még most is előfordul, hogy dolgom végeztével, kicsit fáradtan leülök, felteszem a lábam a szomszédos székre, megpihennék, amikor belém hasít, hogy a fenébe, nem hívtam Anyut, remélem, nincs baja. Talán egyszer ez is megszűnik. De a gyászruhát nem hordok!