Mandi, a parafenomén

Leszögezem, hogy nem hiszek a kuruzslós-varázslós-ráolvasós-kanálhajlítgató-teleportálós-levitálós csodákban. Sőt mi több, az ilyen TV-műsorok, újságcikkek, FB hírek inkább idegesítenek, mint szórakoztatnak.

Abban viszont erősen hiszek, hogy számos kihasználatlan, feltáratlan képességgel rendelkezünk, ki erősebben, ki pedig gyengébben, aki kirívóan áldott/átkozott valami ilyesmivel, azt könnyen a dilisek közé sorolják azok, akiknek kevesebb jutott.

Egyszer azonban egy esti híradó-műsorban megjelent egy teljesen „hétköznapi” paraszt bácsi, aki a mellkasára, hátára tapasztott vasalókat, lópatkókat, mindenféle vastárgyat, és azok a bőrére ragadtak.

A lányokkal és udvarlóikkal voltunk otthon, és azonnal nekiláttunk, hogy ezt aztán kipróbáljuk. Kiskanalakkal kezdtük. Nekem azonnal a homlokomra tapadt a teáskanál, a gyerekek homlokáról viszont rendre leesett.

Persze azonnal elkezdődött a heccelődés, hogy én a – rossz nyelvek szerint - kápolnakilincs nagyságú orrommal támasztom ki a kanalat, ezért marad a helyén. Javasoltam, hogy mindenki döntse kicsit hátra a fejét, így jobban kimered a kisebb orr is, és egyensúlyozzanak eképpen, de róluk így is potyogtak a kanalak, rajtam, meg fej hátrahajtás nélkül is fennmaradtak a kanalak.

Vérszemet kaptam. Elkezdtem pakolni a mellkasomra is az eszcájgot, most már nagyobb kanalakat, villákat, késeket, s minthogy azzal senki sem vádolhatott meg, hogy a túlzottan kidomborodó kebleimmel támasztom alá az evőeszközt J, jött a következő szempont, izzadt vagyok, vagy krémes a bőröm, ez az ok!

Jött a mosdatás. Szappanos vízzel, alkoholos vattapamaccsal, szárazra dörzsölés, és újabb próba, azonos eredménnyel. A kanalak, kések, villák rajtam ragadtak, mint szamáron a fül, a többiekről potyogtak, mint a jégeső.

Akkor Péter (későbbi vőm), a család máig is is legrealistább tagja, azzal, hogy biztosan erősen megdörzsölöm a fémtárgyakat, ezzel statikus elektromosságot gerjesztek, és ezért ragad rám a fém.

Ők is próbálkoztak a dörzsölős technikával, eredménytelenül, majd Péter, mint független segítő, teszt-függesztést végzett a hátamon és ott is megtapadt egy kis villa.

Mindez rettentő mennyiségű nevetés, viccelődés mellett zajlott, a két kutyánk minden földre eső evőeszközt megszaglászott, megugatott, szóval remek este kerekedett, amit megkoronázott a dokumentációs folyamat, számos fényképet készítettek rólam, a kanalakkal késekkel, egyebekkel. Íme néhány:

Azóta csak nagy ritkán szórakoztatom a „nagyérdeműt” ezzel a mutatvánnyal, például amikor páratlanul sokat kell várnunk egy étteremben a rendelésünkre, vagy családi rendezvényeken a gyerekeket akarom elszórakoztatni, és kizárólag kiskanál-homlok kombinációban.

Zalánomat nem érdekli, egyszer ő is megpróbálta, elsőre nem sikerült, azonnal minden érdeklődését elvesztve közölte, hogy ez egy nagy butaság. Az is, de szórakoztató volt!