Faragó Nagyapám

Már megemlékeztem apai nagyapámról, Kändl Jánosról. Változatlan véleményem, hogy az egyik utolsó reneszánsz ember volt. Írt regényt, novellát, verset, népzenét gyűjtött, gyerekeinek és később nekünk, az unokáknak is többször küldött saját kottafüzetet, amibe a dalokat, meg a szöveget is szépen, szabályosan lekottázta

Szépen furulyázott, arra is próbált tanítgatni.

Gyűjtötte a recepteket, szép kézírásával írt receptkönyveit is megkaptuk ajándékba.

Jól sakkozott, kiterjedt sakklevelezésben állt sokakkal (velem is próbálkozott, de én csak királylány rajzokkal válaszoltam, úgyhogy kénytelen volt feladni). Szórakozásból középiskolás matematikai feladatgyűjteményéből oldott meg feladatokat, még a 70-es éveiben is.

Gyűjtötte a népművészeti alkotásokat is, két csikóbőrős kulacs ebből Ráckevén van.

A hétvégi ráckevei portörlés közben jöttem rá, hogy elfelejtettem Nagyapám még egy hobbiját, ugyanis faragott is.

Hogy minderre az aktív politizálás, a pénzkeresés és a három gyerek mellett hogyan volt ideje, végképp érthetetlen.

Ráckevén, a konyha-ablakban áll az a két ivócsanak, amit fából esztergált, és kézzel faragott lófejjel díszített.

A lófej egyben a csanak füleként is szolgált.

Nagy divat volt Nagyapám fiatalkorában, hogy talp nélküli, pontosabban lekerekített aljú borospoharakban kínálták a vendéget, hogy az kénytelen legyen kiinni a tartalmát, mivel nem lehetett az asztalra állítani. Egy ilyen egydecis, felborulós borospoharat is esztergált, de ez idővel megrepedt, és sajnos elkallódott.

Szintén Ráckevén lóg a falon az a kanál, amit nagyapám faragott, kanalakból gyerekkoromban még sokkal több volt, kisebbek, nagyobbak, de mindegyik hasonló formájú, széles nyelű, szépívű volt.