Lemaradtam Párizsról

Fiatal koromban se pénzünk, se lehetőségünk nem volt külföldi utazásra, legfeljebb a környező országokba jutottunk el.

Amikor már gyerekeim voltak és az utazási lehetőségek is jelentősen megnyíltak, az elsődleges úticélunk nyaranta a Földközi-tenger lett, elsősorban a máig is imádott Görögország, és Olaszország, a görög szigetek egyikére, vagy észak Olaszországba utaztunk, esetleg Máltára.

Így az én életemből sokáig kimaradt a világ egyik fővárosa, Párizs.

Egyszer mód nyílt egy egy hónapos szakmai továbbképzésre Párizsban, amire engem jelölt a bank vezetése. Hosszasan és hálásan elgondolkodtam, és végül úgy döntöttem, hogy nem én vagyok az ideális jelölt, egy nálam vagy húsz évvel fiatalabb kollégát javasoltam magam helyett, így tartottam helyesnek, úgy gondoltam, hogy frissen neveztek ki az adott posztomra, nem maradhatok távol a munkámtól és a családomtól ennyi időre.

Másodszor aztán majdnem eljutottam oda, akkor vagy 10 napra utaztam volna, szintén hivatalos útra, azonban közbeszólt a sors, a bank aktuális főkönyvelője – aki csipetnyit sem értett a számítástechnikai megoldásokhoz, viszont megtanulni sem volt hajlandó – hirtelen, egy szép péntek délutánon kijelentette, hogy az egy éves bevezetéssel már működő integrált rendszer által készített éves mérleget nem hajlandó aláírni, majd ezzel hazament, én meg nem utaztam Párizsba.

A sors fintora, hogy az akkori, egyik legelismertebb számviteli szakember hajlandó volt átnézni az integrált rendszerben kialakított számlarendet, könyvelési és mérleg-összeállítási leírást, és írásos szakvéleményével hibátlannak, szakszerűnek és jogszerűnek minősítette a munkánkat, engem meg általános helyettessé neveztek ki, és egyben irányításom alá helyezték a számviteli részleget, főkönyvelőstül.

Mindez alig 2 hónapot tett ki, határidőn belül lett aláírt mérlegünk, de eközben az én tervezett párizsi utam végérvényesen elúszott.

Aztán úgy három, négy évvel később, ismét adódott nyomós ok arra, hogy hivatalosan Párizsba utazzak, vasárnap este indultunk, és szerda reggel már jöttünk is haza, s közben „csak” egy hazai bank eladásáról kellett véglegesíteni a francia vevővel a megállapodás részleteit. Hárman utaztunk, a vezérigazgatóm, egyik helyettes-társam és én. A hétfői nap elment a tárgyalással. Késő délután, mire végeztünk, legalább egy múzeumba be akartunk térni, ám kiderült, hogy Párizsban hétfőn van a múzeumok szünnapja, úgyhogy egy Eiffel-torony látogatásra, egy szajnai hajóútra volt idő.

A szajnai hajóúton ellopták a vezérigazgatónk farzsebéből a tárcáját, az összes bank- és hitelkártyájával, készpénzével, úgyhogy az este hátralévő része telefonálással, kártyaletiltással telt el.

Kedden természetesen megint egész nap tárgyaltunk, viszont estére olyan híreket kapott itthonról telefonon a vezérigazgatónk, amelyek hármunk között is komoly szakmai vitát váltottak ki, mérgesen és dúlva-fúlva váltunk el, aztán szerda reggel rohantunk a repülőtérre, és hazautaztunk.

Ha háromból háromszor lemondás, kudarc, vagy csalódás kapcsolódik egy városhoz, akkor nem kell a továbbiakban túlzottan erőltetni az odautazást.

Aztán telt és múlt az idő, előkerült az ismeretlenségből az én francia bátyám, Eric, aki történetesen Párizsban élt.

Természetesen számos alkalommal hívott magához, de hol azért nem mentem, mert sok munkám volt, hol azért, mert munkahelyem se volt, mire elszántam magam arra, hogy lesz ami lesz, meglátogatom a későn megismert testvéremet, Eric szépen leköltözött a Riviérára.

Na most aztán kivan a 3+1, végképp megsértődtem, kedves Párizs én téged most már csak a Párizsban játszódó filmekben, könyvekben, képekben foglak felkeresni! Vess magadra!