Ír szakértőink

A 90-es évek elején a sors egy frissen alapított, speciális feladatkörű bankhoz sodort. A bank  tevékenységi körét ugyan szűkszavúan tartalmazta az alapító okirat, ám arról, hogy az ilyen bankok a világon hogyan és milyen feladatkörben járnak el, nem volt sem a tulajdonos (az állam J), sem a vezetőség fejében egységes kép.

Ki-ki önállóan kutakodott, elő-előkerültek nemzetközi példák, amelyek természetesen ellentmondtak egymásnak, legyen nyereségtermelő, legyen független, vagy maradjon non-profit szervezet, és szolgaian hajtsa végre a tulajdonosi feladat-kijelöléseket, és főleg milyen elméleti alapon tegye ezt, vagy azt.

Ne felejtsük, ebben az időben még csak formálódott a banktörvény, ennek a speciális banknak a jogi szabályozásához is nekünk kellett volna szállítanunk a muníciót.

A bank vezetés elérkezettnek látta az időt külföldi szakértők igénybevételére. Talán még valamilyen pályáztatás is zajlott, aminek végeredményeképpen egy ír szakértőcsapat vonult be a bank életébe, és több fejezetben, éveken átnyúló együttműködés alakult ki.

Szó sincs arról, hogy a munka szakmai részéről írnék, ez eszembe sem jutna, ám voltak olyan emberi vonatkozások, amelyeket el szeretnék mesélni.

A szakértők többségével kellemes, mondhatnám barti együttműködés alakult ki, ám volt olyan is közöttük, aki a szakértői munka és írásban is rögzített folyamatából egy-egy lépést (szándékosan) kihagyva, közvetlenül a vezetőségnek adott, egyeztetés nélküli, közvetlen tájékoztatást, természetesen elmarasztaló tartalommal.

Ezt nagyon zokon vettem, és én is írásban tiltakoztam, érvekkel a szakértői vélemény nem helytálló megállapításait.

Ettől kezdve ezzel az úrral nem voltunk túl jó barátságban, került, mint ördög a tömjént.

Elérkezett a a közös munka vége, megszületett a szakértői jelentés, és valahol vidéken, tartottunk egy búcsú-rendezvényt, evéssel, némi iszogatással.

Az én csapatom hosszasan gondolkodott azon, hogy valami búcsúajándékot adjunk azoknak az ír kollégáknak, akikkel hónapokon keresztül, közösen törtük a fejünket, és arra jutottunk, hogy minden szakértőnek készítünk egy rá jellemző kicsi figurát, kiégethető gyurmából.

Például az egyik legkedvesebb hölgy-szakértőnek Pallasz Athéné baglyát formáztuk meg, a szárnya alatt egy virágszállal, a kis gonoszság az volt benne, hogy Carmen is szemüveges volt, és egy szigorú tekintetével, összevont szemöldökével egy kicsit a pápaszemes bagolyra emlékeztetett, de a gonoszkodást enyhítette a kis gyurmafigura közvetlen utalása a bölcsességre.

A szakértői munka vezetőjét kétszer láttuk, egyszer a munka beindításakor, másodszor pedig ezen a zárórendezvényen. Teljesen természetes volt, hogy a számára egy láthatatlan embert formáztunk, a kék köntösbe egy fáslival körbetekert fejet, a kezek helyére is fásliba csomagolt öklöket illesztettünk.

A leginkább távolságtartó, titokzatoskodó, helyettes vezetőnek egy varázsló készült, csillagokkal díszített sötétkék palástban, csúcsos varázslósapkával és varázspálcával, természetesen olyan szakállal és bajusszal, mint amilyet a kolléga viselt.

Annak a szakértőnek, akit induláskor, mint nagyágyút mutattak be, egy nagy rézágyút gyártottunk, néhány puskagolyóval.

A textilipari szakértőt színes virágmintás, kockás, textiltekercsek mellé helyezett mankókkal tiszteltük meg.

Igen ám, de ott volt még az én „árulónak” tartott szakértőm. Neki magam formáztam egy szemüveges kígyót, aki hajszálra olyan bajuszt kapott, mint a modellem, csokornyakkendőt, és mellényt, mert ez volt ennek a kollégának a szokásos viselete. Nem hagytam ki a kígyó kétágú nyelvét és méregfogait sem.

 Egy ilyesforma kígyócska kapott bajuszt, mellényt, nyakkendőt.

A búcsúrendezvény vége felé aztán szépen, egyenként, némi magyarázattal, vagy utalással átadtuk a kis figurákat.

Mondhatom, hogy hatalmas derültséggel járt ez a ceremónia, lehet, hogy mindenki sokkal jobban nevetett a másik ajándékán, és elmélázott a sajátján, de jó móka volt.

Telt és múlt az idő, és Carmen (a baglyos) visszakerült valami újabb megbízás kapcsán a bankba. Ő mesélte el, hogy akik itt voltak, máig emlegetik a kis figuráikat, sokan az íróasztalukon tartják. Az én „nagy barátom”, a közvetlenül jelentgető, a kígyós, a szakértői csapaton belül sem volt népszerű, korábbi hasonló, mindig kicsit fondorlatos akciói miatt, és a magyarországi munkájuk óta mindenki úgy szólítja meg, hogy „figyelj, ssszzz”.

Akkor nagyot nem tévedtünk!