Munkahelyi boszorkányok III.

Évánk és Piroskánk, akiket a korábbi két visszaemlékezésemben idéztem föl, mindketten teljhatalmú osztályvezetők voltak, élet-halál urai, a maguk 4-5 lelket számláló birodalmai élén.

Erről, az öndicséretnek még a látszatát is elkerülni szándékozva, mégis az jut az eszembe, amikor mintegy negyed évszázadot előre ugorva az időben, Annamária figyelmeztetett, hogy a közel 2000 főt alkalmazó bankcsoport második embereként, nem vagyok elég látványosan büszke, a „csillagokra, amelyek a váll-lapomat díszítik”.

Nem is voltam, vagy nem erre voltam büszke, mindvégig tudtam, hogy pünkösdi királyság az enyém, nem örök életre szóló hitbizomány.

Viszont a megnevezett két hölgy nem így volt ezzel a kérdéssel, ők bizony legalább húsz centivel a talajszint felett lebegve jártak, emelt, és a legritkábban lehajtott fővel, már mérföldekről, szabad szemmel látható volt, hogy most „valaki” közeledik! (Engem meg a saját titkárnőmnek tartott hosszasan az az őr, aki hajnalonta akkor járta körül az épületet, amikor én megérkeztem a bankba. Mindig én főztem meg neki – meg magamnak is – a kávét. Gyakran kérdezte, hogy nem fog-e haragudni a főnöknő, és ilyenkor a királynői tartású titkárnőmre gondolt. Szörnyű zavarban is volt, amikor végül - persze nem tőlem - megtudta, hogy mi a valóság.)

Nekik mindazonáltal volt birodalmuk, akármilyen kicsinyke is, de létezett, míg a harmadik boszorkányunknak, Anikónak bizony nem volt királysága, még egy négyzetcenti terjedelemben sem.

Viszont volt információja! Ugyanis ő volt az egyetlen munkaügyi előadó a mintegy 300 fős cégnél, aki mindenkiről, mindent tudott. A végzettségét, a besorolását, a beosztását, a legális és mondjuk informális javadalmazását, válásait, tartásdíjakat, egészséges, vagy beteg gyerekeket, életpályát, és ezzel a tudással, a fogai között elsziszegett kis megjegyzések formájában élt is!

Kapcsolatunkat úgy jellemezhetném, hogy egymást meglátni és megutálni egy pillanat műve volt! 

Meglátott, sajátos merev fintorba torzult az arca, és ettől kezdve nem volt se hozzám, se rólam egy jó szava sem. Rossz azonban volt elég, és minthogy információs hatalmánál fogva hangadóként lépett fel a cég színpadán, nem kellett egy hét sem, hogy fagyott levegő fogadjon, ahányszor beérkeztem a munkahelyemre, hogy a kollégák elhallgassanak, ha arra jártam, hogy a munkámmal együtt járó, szakmai kéréseimre legfeljebb vonakodó, késedelmes és hiányos teljesítést kapjak, hogy egy percig se érezzem magam kényelmesen. 

Az életemben megjelentek közül ő az egyetlen, akit valódi rossz boszorkányként tartok számon, nem tudom elfelejteni azt a háton futó, hideglelős, borzongó, rossz érzést, amit reggelente a köszönésemre visszasziszegett „szia” gerjesztett, és ami kitartott egész nap, valahányszor elmentem a szobája, mindig nyitott ajtaja előtt, vizsgálódó, rideg tekintetétől kísérve. Márpedig a konyhába, kávézni, vagy ebédet melegíteni, a lifthez, a mosdóba, más irodákba, mind-mind az ő ajtaja előtt vezetett az utam.

Az ilyen magatartással szemben védtelen voltam, vagyok és – attól tartok – az is maradok. 

Annyira szeretném, ha több hasonló, már nem adódna az életemben!