Egy lidérces emlék

Kedvenc kora reggeli passzióim közé tartozik, hogy a Bartók Rádiót hallgatva főzök. Ma kegyes volt hozzám a műsorpolitika, mert rengeteg Chopint, némi Csajkovszkijt, számos kedvenc operaáriát adtak. Nem úgy, mint az egyszeri Hacsek és Sajó kabaré-tréfában, ahol az egyik elújságolja, hogy „képzelje, voltunk az Operában”. „Na és mit adtak?”, hangzik a kérdés, mire a poén: „Képzelje, nem adtak semmit, sőt még azt a két jegyet is elvették, amit én vettem.”

A végén, még Maurice André is elfújta nekem az Országúton legendás trombita-szólóját, nagyon kedvemre való volt!

Ma egy kicsit tovább tartott ez a főzőcskézés, mert megszakította egy kis vásárlás. Nem tudom elhallgatni, hogy alighanem tényleg hibbant népség vagyunk. Amint ugyanis a hétvége akár csak egy nappal is meghosszabbodik, olyan bevásárlási láz tör ki az embereken, amit semmiképpen sem indokolhat az az egy plusz nap. Az amúgy a nyitás környékén még rettentő békés Aldi-ban is, gyerekeiket terelgető, fegyelmező anyák, vásárlásaikat hosszasan egyeztető házaspárok, a boldogok, meg a boldogtalanok vásároltak, akármit, bármit. Szégyen, de unalomból leskelődve láttam, hogy az előttem fizető a pénztársorban egy rövidnadrágot és három hosszú ujjú inget is múlhatatlanul szükségesnek látott éppen akkor megvásárolni.

Visszatérve az előzőekhez, levest is főztem, rántott húst és tepsiben sült krumplit, almakompóttal, ami elég sok hámozni-vagdosni-pepecselni valóval jár, így aztán belefutottam egy fiatal zenészek versengéséről készült tudósításba, és amint a műsorvezető egy kislányt faggatott éppen arról, hogy mennyire fél, vagy nem a fellépés előtt, hirtelen kivert a víz.

Tökéletes mélységében sikerült újra átélnem azt a rettegést, amit nekem, a hajdani zongora-tanítványnak, a félévenkénti zongora bemutató okozott.

Hetente kétszer jártam délutánonként Mimi nénihez, az iskolám, egy akkorra már kiürült osztálytermébe, ahol az egyebekben lelakatolt, lehangolt zongorán kellett bemutatnom, hogy meddig jutottam el a feladott darabokkal. Unásig kellett ismételnem a megannyi Czerny etűdöt, holtig nyúztuk Bartók Mikrokozmoszát, de igazán két alapvető oka volt annak, hogy végképp megviselt minden zongoraóra, a néma várakozás (mert a csúszás mindennapos volt), a moccanatlan üldögélés, majd maga a biztos leszidásommal záródó foglalkozás mellett.

Az egyik ok az volt, hogy nem voltam egyáltalán tehetséges. Jó volt a hallásom, rettentően élveztem a heti egyszeri, Varga Karcsi bácsi féle szolfézs órákat, de a zongorázáshoz totál tehetségtelen voltam.

Ezzel nem ütköztem ki különösképpen a csapatból, jobbára – azt hiszem – hogy az olyan korábbi „úri-családok-„ból verbuválódott a tanítványok zöme, ahol a kötelező nevelés része volt a zenei oktatás, pont, mint nálunk. Aztán voltak még ott olyan gyerekek is, mint a közeli, maszek szabó lánya, Marica, gondolom, az édesapja be akarta bizonyítani a világnak, hogy ő is tud olyan nevelést adni a lányának, mint a kuncsaftjai. Már az is csoda volt, hogy abban az időben, mint maszek, képes volt fenntartani a vállalkozását és a bevételeiből megélt a családja.

Talán két tehetséges gyerekkel találkoztam a nyolc év alatt, egy hárfás lánnyal, különleges neve volt, talán Olívia, és a hárfásoknak kötelező kísérő hangszerük a zongora, azon is meg kell tanuljanak játszani. A másik tehetség egy kisfiú volt, aki már akkor játszotta Gershwin, Kis néger-ét, amikor én a kottáját sem tudtam jól elolvasni. 

A másik ok az volt, hogy rettentően utáltam gyakorolni, és igazán senki sem kapacitált a családban, hogy a zongorához üljek. Soha nem lehetett például felnyitni a zongora tetejét, hogy az igazi hangzását élvezhessük, mert ugye rajta volt a keményített, horgolt csipke-terítő, Nagyi valamelyik csodája, amihez legfeljebb ő maga nyúlhatott, ha alatta is port akart törölni, mint ebben az ódon zeneszobában:

A zongora tetején többnyire ott állt egy kristályváza, idénynek megfelelő virágokkal, és mindennél fontosabb volt, hogy a nappali mindig rendben legyen, ha arra jár egy távolabb lakó családtag, egy arra tévedő barátnő, vagy szomszédasszony, mert különben roppant pletykáknak tesszük ki magunkat! A rend fogalmába pedig egyáltalán nem fért bele a félrehányt zongoraterítő, a nyitott zongora és hasonló fölösleges rendbontások.

A két fő okon felül ott volt még a vizsga-hangversenyek réme. Először is felöltöztettek, szépen, ami természetesen azt jelentette, hogy az Anyu és a Nagyi értékrendje szerinti szép ruha, semmiben sem állt közel az én vágyaimhoz és a divathoz. Hosszasan az „amerikai” ruhát kellett felvennem, a hajamban szigorúan masnival, fehér zoknival, spanglis lakkcipővel. 

Az amerikai nejlonruha szúrós volt és izzasztó, lakkcipő helyett már mindenki divatos szandált hordott, többnyire mezítlábra húzva, és vidám, színes vászonruhákat viseltek, masnit meg végképp senki nem hordott, rajtam kívül. Talán, csak az egy szegély Mihályfy Marika osztozott a sorsomban, de neki legalább nem kellett zongoráznia.

Amikor végre kinőttem az amerikai ruhát, akkor a rakott szoknya matrózblúz volt a kötelező viselet, ezt legalább annyira utáltam, mint az nejlonruhát. 

(A felső tagozatra végre sikerült kiharcolnom a masni-mentességet, akkor viszont a kézimunka órán magunk hímezte, fekete-piros, keresztszemes hajpánttal kellett hátra simítani a hajunkat, a nejlon köpeny, kötelező viselése mellett. Annyi izzadt, és na, hát szagos kamaszlány egy rakáson, bizony minden volt, csak nem vonzó.)

De mindez csak még inkább kínossá tette azt, hogy biztosan tudtam, kotta nélkül nem fogom tudni eljátszani a hosszasan gyakoroltatott vizsgadarabot. Bele fogok bakizni, félre fogok ütni, elfelejtem a következő akkordot, mit a következőt, az összes továbbit!

Remegő lábakkal botorkáltam lefelé minden alkalommal, és nem is hallottam a nézőnek odaterelt szülők halvány, unott tapsát, végül is mindenki csak a saját fia-borjára volt kíváncsi.

Ez már a vége volt, a szabadulás, de a felvonuláskor éppen ugyanazt a jeges izzadást, lúdbőrzést éreztem a gerincem mentén, mint ami ma reggel, az interjú alatt, majd mindjárt 60 évvel az első ilyen élményemet követően, főzés közben hajszál-pontosan megidézte ez a lidérces emléket.